Levelet írt Knézy Jenőnek – Petrovics-Mérei Andrea és a sport

– Hogyan kezdődött?
– Tulajdonképpen úgy, hogy gyakornok voltam a Nemzeti Sportnál – mosolygott Petrovics-Mérei Andrea.

– Most alaposan meglepett...
– Gondoltam, hogy így lesz. Úgy történt, hogy mivel édesapám atlétaedző volt, és anyukám is atletizált, én kis túlzással a pályán nőttem fel, intravénásan kaptam a sport szeretetét. Sohasem gondoltam rá, hogy újságíró leszek, még kevésbé, hogy televíziózni fogok, de miután magam is atletizáltam – inkább voltam lelkes, mint ügyes –, otthon voltam a sportágban. Volt két idősebb újságíró bácsi, Subert Zoltán és Istenes Vilmos a Nemzeti Sportnál, ők jóban voltak apuval, és azt mondták, ha már úgyis ott vagyok minden versenyen, próbáljak meg tudósítani. Néhány soros cikkeket küldtem eredménnyel, és emlékszem, rettegtem, hogy ne hibázzak.

– Miért nem folytatódott az újságírói pályafutása?
– Azért, mert felvettek a TF-re, ugyanis testnevelő tanár akartam lenni. El is kezdtem tanítani, de azután beiratkoztam egy riporteriskolába, és amikor ott végeztem, gondoltam egyet, és az egyik éjszaka elküldtem az önéletrajzomat Knézy Jenőnek, aki akkor a Telesport főszerkesztője volt. Azt hittem, még legalább ötször meg kell ismételnem, hogy egyáltalán elolvassa, de legnagyobb meglepetésemre három nap múlva felhívott, és elkezdhettem bejárni a Szabadság térre. Ketten-hárman kerültünk be egyszerre, és bár Jenő sohasem babusgatott, sőt, rettentő kritikusan nézte meg a próbafelvételeinket, mindig éreztük, hogy a fél szemét rajtunk tartja.

– Milyen érzés volt először belépni a Magyar Televízió épületébe?
– Térdremegős. Zegzugos épület volt, a páternoszter másfelé ment, mint a lift, jóformán vakvezető kutyával lehetett bárhova odatalálni. Sohasem voltam bátor típus, de akkor és ott nagyon össze kellett szednem magam, hogy ne forduljak vissza.

– Bátortalan volt? Hiszen levelet írt Knézy Jenőnek...
– Na igen, mindig is jellemzett ez a fajta kettősség, hogy egyrészt sodródtam, másrészt próbáltam az adott helyzetből és feladatból mindig kihozni a maximumot.

– A televíziózás világa meglehetősen kemény. Sokszor próbálták elgáncsolni?
– Nem is tudom. Én mindig az előttem álló feladatot néztem, azt akartam megoldani, s utólag gondolkodtam csak el azon, hogy mi volt ez? Lehet, hogy éppen kiszúrtak velem vagy bántani akartak? Az a helyzet, hogy én sohasem ragaszkodtam a képernyőzéshez, a gyerekeim születésekor is le tudtam rendezni magamban, hogy lehet, ez ennyi volt és nem tudok visszatérni. A legkisebbnél, Bencénél nem is akartam azonnal visszatérni, ki akartam élvezni, hogy a pici babámmal lehetek, de alig volt két hónapos, amikor csörgött a telefonom. A főnököm hívott, hogy hol vagyok. Mondtam, szülési szabadságon. Azt válaszolta, jó, jó, de mikor tudok bemenni? Mert augusztusban meg kellene csinálni a szegedi kajak-kenu vébét. Úgyhogy augusztusban a férjem, Matyi tologatta a gyereket a Maty-éren, én a mosdóban megetettem, aztán mentem vissza dolgozni…

– Az édesapja, aki az egész életét a sportban élte le, mit szólt a választásához?
– Amikor azt mondja, „a rendes szakmád”, a testnevelő tanárságra gondol, de persze ma már csak viccel ezzel. Annak idején VHS-re vette fel a tudósításaimat és műsorvezetéseimet, hogy együtt visszanézhessük. Az elsőket a mai napig őrzi, és most is minden héten megkérdezi, mikor és mit dolgozom, utóbb pedig küldi nekem a linkgyűjteményeket.

– Van kedvenc sportága?
– Atlétikával kezdtem a tévés pályafutásomat is, de folyamatosan jött mellé a többi, hiszen a TF alapot ad ahhoz, hogy az ember ne legyen elveszve egyik sportágban sem. Amikor aztán az RTL Klubhoz kerültem, következtek a profi sportágak, Kovács „Kokó” István meccsei, majd pedig a futballmérkőzések.

– Nőként óriási kihívás lehetett, hiszen a mai napig nehezen fogadják el a gyengébbik nem véleményét a futballról.
– Nem foglalkoztam ezzel: egy feladat volt, amit meg kellett oldani, és én a legjobb tudásom szerint meg is oldottam. Annyira kevesen voltunk ott sportos kollégák – mindössze négyen –, hogy nem lehetett kérdés: mindenki mindenbe beleveti magát. És tulajdonképpen a futball ugyanolyan, mint a többi csapatsport… Csak kicsit többen nézik… És mindenki ért hozzá… Érdekes, a mai napig téma, hogy nőként miként lehet érvényesülni a futball világában, pedig már többen vagyunk, és talán bizonyítottunk is. Ugyanúgy felkészülünk, mint a férfi kollégák, de nekünk kissé másként kell a munkához állnunk. Hiába van meg minden háttér-információnk, nem áll jól, ha egy nő okoskodik, úgyhogy inkább praktikákkal kell megoldani a feladatokat.

– Hogyan élte meg a hazai Európa-bajnok­ságot?
– A Puskás Aréna eleve olyan – még ha több tucatszor voltál is benne –, mint egy szentély. Gyönyörű, s azonnal bizonyos rangot is ad a benne zajló rendezvénynek. Így pedig, hogy hazai Európa-bajnokságot rendezhettünk benne, ráadásul telt ház előtt, és hogy így szerepeltek a magyarok, fokozottan igaz mindez. Csodálatos, hogy a részesei lehettünk.

– Mennyire volt fárasztó?
– Megszoktuk, hogy kétévente, nyáron elfáradunk. És bár sok a meló, amikor benne vagy, úgy érzed, nagyon gyorsan telik az idő.

– Öt gyerekkel akkor sem lehetett könnyű megszervezni.
– Négyen már nagyok közülük, a fiúk nyári munkát vállaltak, úgyhogy időnként beköszönnek és kapnak ebédet, a lányok meg sportolnak. Nagyobbik lányom műugró, de inkább már az edzőség felé kacsintgat, a kisebbik utánpótlás-válogatott vízilabdázó, szóval elfoglaltak. A legkisebb, Bence, tízéves, a BVSC-ben vízilabdázik, most éppen öthetes edzőtáborban van, úgyhogy őt is csak vinni-hozni kell.

– Fontos volt önnek, hogy sportoljanak?
– Nagyon fontos. Igaz, hogy ma már a sport is más, mint akkor, amikor mi gyerekek voltunk, de még mindig hiszek benne, hogy a legjobb tanítómester. A gyerekek közösségben vannak, megdolgoznak az eredményért, alkalmazkodnak a többiekhez, kitartóan dolgoznak – ez bőven elég.

– Térjünk vissza kicsit önre! Mi volt a legérdekesebb szakmai feladata eddig?
– Nem is tudom... Én a labdarúgó Magyar Kupa első körére ugyanúgy felkészülök, mint a vasárnapi Európa-bajnoki döntőre, úgyhogy inkább az a meghatározó, milyen élmény, milyen impulzus ér. Két éve például a Formula–1-es Magyar Nagydíj harmadik szabadedzésén bemehettem a boxutcára. Tátottam a számat, az operatőr kolléga szólt rám, hogy térjek vissza a valóságba. Nagy ünnep volt, hogy amiben dolgozom évek óta, arról testközelből is tapasztalatot szerezhettem.

– A nők érzékenyebbek a férfiaknál, még azok is, akik sportriporterségre adják a fejüket. Előfordult, hogy műsorvezetés közben nehezen uralkodott az érzelmein?
– Többször is. Az egyik, amikor Kolonics György halálát követően a pekingi olimpia után Kiss Tomiék bejöttek a stúdióba – mindannyian sírtunk. Én próbáltam lenyelni a könnyeimet, de nagyon nehéz volt. A legfrissebb ilyen pedig Benedek Tibi halála. Tudtuk, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, valamilyen szinten készülni is kellett rá, de rettegtem attól a naptól, mert tudtam, hogy az én feladatom lesz levezetni az egyórás műsort. Hajdú Pistivel, Szabó Zolival és Cseh Sanyival voltunk a stúdióban, és mindannyian sírtunk – de hála istennek, sokakat meg is mozgatott a műsor, régi ismerősök is írtak utána, hogy megköszönjék.

– El is érkeztünk az olim­piához. Önnek milyen lesz az idei?
– Úgy volt, hogy megyek Tokióba, de két hete le kellett mondanom. Nem volt könnyű döntés, de a család miatt, az említett logisztika miatt muszáj volt meghoznom. Székely Dávid csatornaigazgató abszolút megértette a döntésemet, hiszen nem először beszéltünk a témáról, és mondtam neki, hogy én abban segítek, amiben tudok, ha kell, kávét is főzök, hiszen mi itthon is egy csapat vagyunk. Az időeltolódás és a Covid-szabályok miatt különleges olimpia lesz, de amikor az M4 Sport elindult, nekünk minden nap egy kis olimpia volt, ahogy egymás után csatlakoztak be a sportágak közvetítései. Most pedig tényleg itt az olimpia, a sport ünnepe, és én várom, nagyon várom...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. július 10-i lapszámában jelent meg.)