Apa és lánya egyazon olimpián – egy magyarországi vívódinasztia titkai nyomában

 

Első alkalommal tavaly ősszel került a hírfolyamba, hogy ha minden reményeik szerint alakul, Gurisatti Gyulának és Gurisatti Grétának különleges élményben lesz része: egyazon nyári olimpián szerepelhetnek. Miután június végén Bíró Attila, a női vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya kihirdette tokiói keretét, „hivatalosan” is megnyugodhattak, biztossá vált, hogy a paralimpia sportlövőversenyén negyedszer szerencsét próbáló édesapához csatlakozik lánya, aki élete első kalandja előtt állt az öt karika égisze alatt. Természetesen rögtön kínálta magát a párhuzam is, azaz korábban, 1928-ban Bogen Albert és lánya, Gerevich Aladár későbbi felesége, Erna képviselte a magyar színeket egyazon olimpián, ugyanakkor jelentős különbség, hogy ők valóban együtt is vonulhattak fel a megnyitóünnepségen, míg a paralimpia mégiscsak egy másik, a „főverseny” után három héttel kezdődő megméretés.

De ha már Bogenek, érdemes felidézni alakjukat, azért is, mert a magyar vívósport vakító csillogásában elvesznek. Olyannyira, hogy átfogó írás egyikükről sem született, így a morzsákat felcsipegetve igyekszünk feléleszteni őket.

Elsőként az apát, a Nagykikindán 1882-ben született Bogen Albertet, aki a Monarchia hadseregének főhadnagyaként osztrák színekben versenyzett az 1912-es stockholmi olimpián. Egyéniben gyorsan kiesett (a dobogó fokain Fuchs Jenő, Békessy Béla és Mészáros Ervin osztozott), míg csapatban a második helyet szerezte meg Ausztria, ám a magyarok elleni fináléban – talán nem véletlenül – Bogen nem vívott. A császári és királyi vívó- és sporttanári (1908–1909), majd a hadbiztosi tanfolyamot (1911–1913) elvégző katona a Monarchia összeomlását követően Magyarországon telepedett le családjával, aminek a vívósportban is örültek.

„Ausztriától való különválásunk azzal az örvendetes ténnyel is járt, hogy az osztrák tartományok legkülönbözőbb városaiba vezényelt kiváló katonatiszt vívókat visszakaptuk és ezáltal a háború okozta hatalmas nagy hézag, többé-kevésbé pótoltatott. Így nyertük vissza többek közt Schenker Zoltán és Bogen Albert századosokat és Schlotzer József katonai hadnagy vívómestert, a vívósportunk nem csekély előnyére.”

A Bécsújhelyen Gömbös Gyulával együtt vívó Bogen nem véletlenül léphetett a MOVE BSE vívószakosztályába, amelynek soraiban – például Schenker Zoltán, Uhlyarik Jenő oldalán – 1923-ban magyar bajnokságot nyert kardban. Sikere ellenére a MOVE BSE októberben lényegében feloszlott, hiszen Bogen és Uhlyarik, nem sokkal később Schenker is a Wesselényi VC-be igazolt. Az 1920-as években Bogen sokszor végzett a hat között az országos tőrbajnokságokon, de elsősorban a katonatiszti kontinensviadalokon vétette magát észre, a kardcsapat tagjaként: 1927-ben Hágában többek között Tersztyánszky Ödönnel, Piller Györggyel, Rády Józseffel, Uhlyarikkal, 1929-ben Budapesten Pillerrel, Rádyval, Hatz Ottóval, Uhlyarikkal ünnepelhetett elsőséget. Utóbbi verseny négyes döntőjében csak a lengyelek ellen dobták harcba, az erősebb hollandok és olaszok ellen nem kapott szerepet.

Érdekes módon a húszas évek második felétől nem Albertként, hanem többnyire Bélaként tűnik fel, ami téves magyarítás eredménye nyelvünkben: „Régi magyar személynév, melyet az Albert, Adalbert névvel szoktak egynek venni, de teljesen alap nélkül. A két név azonosításának kiindulási pontja az, hogy I. Béla királyt másképp Adalbertnek is nevezték s mivel a szláv nyelvekben a »belu«, »bél«, »bélij» »bialy« a magyar fehér, s ugyanezt jelenti a latin »albus« szó is: a Béla nevet az Albert fordításának vették föl”  – szól a Pallas nagy lexikona magyarázata.

A két katonatiszti Eb-siker közé ékelődött az 1928-as olimpia, amelyen a párbajtőrcsapat tagja volt. Ez a fegyvernem kis túlzással még ismeretlen volt Magyarországon, a szövetség tanulási célból nevezte a vívókat, így aztán sem Bogen, sem a többiek nem alkottak maradandót a műfajban. Ugyanakkor gyorsan haladt felfelé a katonai ranglétrán: 1930-ra az ezredesi fokozatig vitte, és éppen ez év tavaszán vezényelték Debrecenbe, a helyi dandár vezetőjének. Átlépett az ottani vívóklubba, a Békessy Béla VC-be, és Budapestre történő visszahelyezéséig, 1938-ig rengeteg akadémiát szervezett, amelyeken rendre feltűnt Erna lánya is. Nem sokkal búcsúja előtt nagy hálával köszönték meg munkáját a keleti végeken: „A Békessy Béla Vívó Club most tartotta Versényi Tibor kincstári főtanácsos elnökletével rendes közgyűlését, amelyen ünnepélyes keretek között leplezték le Bogáthy Albert ezredes arcképét, aki hét esztendőn keresztül – mint csapatkapitány – ujjá teremtette a debreceni vívóéletet.”

Az 1931 áprilisában a nevét Bogáthyra módosító Bogen az évtized végétől a vívószövetség elnökségi tagjaként (rövid ideig alelnökeként is) szolgálta sportágát, az 1940-es években – már nyugállományú vezérőrnagyként – a Futura SE alelnöki, az egylet vívószakosztályának elnöki posztját látta el. A háború után elfelejtették, 1961. július 14-én hunyt el.

Ahogy utaltunk rá, jóval sikeresebb lányáról sem sorjáztak az írások, furcsa módon a két kiváló kor- és csapattárs, Elek Ilona és Elek Margit Így vívtunk mi (1968), illetve Bay Béla, L. Réti Anna Páston és páston kívül (1979) című könyvéből sem tudhatunk meg róla semmit. Nincs egy kis kitérő sem, hogy közelebb kerülhessen hozzá az olvasó, holott korszakos egyéniségről beszélünk. Ő az első olimpiai érmes női sportolónk (1932), az első magyar női vívóvilágbajnoki győzelem egyik kiharcolója (1937), részt vett az első női tőrbajnokságon (1928), nem utolsósorban tizenkét egyéni bajnoki címével máig rekorder hölgy vívóink között (Mohamed Aida követi tizeneggyel).

A balkezes, magasra nőtt, 1929 és 1935 között sorozatban hét bajnokságot nyerő Erna nyúlfarknyi, tíz hónapos vívómúlttal a háta mögött keltett feltűnést 1927. április 3-án, amikor is a favorit Durand Zsuzsit is megelőzve győzött a Női VC viadalán.

„Az, hogy bal kézzel vívok, bizonyos előnyt biztosít ugyan számomra, de ahogy ezt megszoktam, úgy hamarosan megszokták az ellenfeleim is. Nap-nap után 2-3 órát trenírozok, fölváltva a Tiszti Vívó Clubban s a Wesselényi Vívó Clubban. (...) Hogy a legközelebbi olympiászon indulok-e, az még kérdéses. Azt hiszem, minden vívó álmainak ez a netovábbja, őszintén szólva, eszembe sem jutna, hogy erre a világmérkőzésre készüljek, de édesapám dirigál, ő pedig kívánja, hogy kimenjek”  – nyilatkozta a Színházi Életnek.

Nos, ő is (és mint tudjuk, a papa is...) utazhatott, s bár itt még nem teremhetett neki babér, az 1932-es Los Angeles-i olimpián éremesélyesként számoltak Italo Santelli tanítványával. Igazolta is a várakozásokat. Az utolsó asszójáig egy vereséggel állt, amikor a brit Judy Guinness megverte, és bár legyőzte a belga Jenny Addamset, végül az osztrák Ellen Preis és Guinness mögött a harmadik helyen végzett. A nemzetközi porondokon végül arany nélkül maradt egyéniben, mert az 1931-es bécsi és az 1933-as budapesti Eb-n is a második helyre szorult. Az első, 1937-es párizsi világbajnokságon nem találta a legjobb formáját, Zirczy Antal például úgy vélte, noha ő a legtechnikásabb, nincsenek jó idegei a kiélezett versenyhez. Tény, a négyes döntőben, a németek ellen az aranyról döntő csatában (9:7) – Elek Margithoz hasonlóan – csak egy győzelmet szerzett, míg a veretlen Elek Ilona négyet, Vargha Ilus hármat.

A következő esztendőben, 1938 szeptemberé­ben ment férjhez Gerevich Aladárhoz, és bár a válogatottban már nem vívott, a hazai pástokon megkerülhetetlen maradt: 1938 és 1944 között öt bajnokságot nyert meg. A világháború után hosszú ideig nem versenyzett – miután 1946 tavaszán életet adott György fiának, és 1948 augusztusában megszületett Pál, érthetően a család élvezett elsőbbséget. Ám hét év szünet után is képes volt visszatérni, és 1952-ben, 45 évesen újra felküzdötte magát az elitbe. Csapatban bajnoki címnek örülhetett, 1953 januárjában legyőzte a mindössze 16 éves, 1955-ben már világbajnok Dömölky Lídiát, sőt a májusi ob-n a negyedik (!) helyen végzett. Próbára tette magát az 1955-ös ob-n is, de nem jutott be a nyolcas döntőbe, és itt ki is került a pont pályafutása végére.

Már tényleg csak családjának élt, férje, később fiai sikeréért szurkolt (György kiváló edző – többek között Szilágyi Áron mestere – lett; Pál kardcsapatban kétszeres olimpiai bronzérmes, egyszeres egyéni és négyszeres világbajnok), tizenegy évvel hitvese elvesztése után, 2002. november 23-án hunyt el.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. július 31-i lapszámában jelent meg.)