Szeretetfürdő – Csinta Samu publicisztikája

Azt, hogy ebben a tekintetben ki volt az úttörő, meglehetősen nehéz lenne ma már rekonstruálni. A rendszerváltást követően a magyar sport és kultúra sok képviselője igyekezett pótolni valamennyit a kommunizmus évtizedei alatt többnyire kényszerűségből elmulasztottak közül. Persze akadtak olyanok is, akik csak a bővülő piacot fedezték fel a magyarul beszélő és érző emberek lakta határon túli területekben. Az idő azonban jelentős mértékben szétrostálta a búzát az ocsútól, a konjunkturális Erdély-, Felvidék-, Kárpátalja- vagy Délvidék-látogatók visszaszorultak. De van ám utánpótlás, hiszen a kádári Magyarországon elhallgatott magyarságtörténet „áldozatai” közül egyre többen fedezik fel maguknak a külhoni területeket. És az sem baj, ha kezdetben rácsodálkoznak a Trianon utáni utódállamok erőfeszítései ellenére valóban csodaszámba menően fennmaradó „magyarságnyomokra”. Lesz ebből még tudatos kíváncsiság, egészséges tudásszomj is.

A magyar sport iránti szeretet és aggódás fennmaradása talán nem igényel különösebb magyarázatot. Ha az írott sajtót több-kevesebb sikerrel el is tüntették a külhoni olvasók asztaláról, recsegve, zavarva is, de Szepesi György szólt a rádióból, a magyar határ menti természetiakadály-mentes területeken pedig egy rozsdás kötőtű is elegendő volt ahhoz, hogy válaszoljunk a megboldogult Knézy Jenő legendássá vált első mondatára – Jó estét, jó szurkolást! –: Neked is, Jenő! Ötvennégy és ötvenhat egyazon ívású drámaként élt a lelkekben, és persze a győzelmek is, a Hegedüs Csaba szállította századik olimpiai arany vagy Darnyi Tamás szöuli diadala, amely után az egész Kárpát-medencében vissz­hangzott Török László örök érvényű beköszönése: Jó reggelt, Magyarország, jó reggelt, aranyérem!

Érthetetlen dolgok ezek, de hát hiába, vannak dolgok, amelyeket csak mi, magyarok érthetünk. Esetenként mi sem. Szemtanúként követhettem végig Németh András kézilabdacsapatának 2002-es metamorfózisát, amikor alig egy hét elteltével egészen más játékosok ültek fel Sepsiszentgyörgyön a Fradi hazafelé induló buszára. És tanúsíthatom, vannak helyek, ahol a Pádár Ildivel készült közös fotó egyfajta házi oltárként szolgál a nehéz pillanatok átvészelésében.

Tokiót megelőzően a női válogatott vett négynapos szeretetfürdőt Székelyföldön. Elek Gábor szövetségi kapitány bizonyára sokakat meglepett azzal az ötletével, hogy az olimpia előtti utolsó, siófoki edzőtáborozás előtt Székelyudvarhelyre vitte csapatát. A szakember azonban korántsem az ismeretlenbe ugrott fejest, négy éve az FTC élén Sepsiszentgyörgyön szembesülhetett azzal a szurkolói hőfokkal, amellyel talán csak a külhoniak szeretik az élőben ritkán látott kedvenceket. Akkori élményeiből kiindulva vette célba immár a nemzeti együttes élén Székely­udvarhelyt, és miközben ő továbbra sem csalódott, a keret tamáskodó tagjait is sikerült meggyőznie, illetve szembesítenie azzal a pluszfelelősséggel, amelyet az anyaországon kívüli szurkolók képviselete jelenthet egy világversenyen. Azt, hogy elkészült-e az akkor még titokként emlegetett, a tokiói mérkőzések nehéz pillanataira szánt motivációs videó, nem tudom, de én máig beleképzelem abba a feltámadásba, amelyet három vereség után valósított meg a nyári játékokon az Elek-csapat.

„Természetesen a szakmai munka állt a középpontban, de egész idő alatt olyan érzelmi energiával töltekeztünk fel, ami meggyőződésem szerint sokat segíthet majd az olimpia feszült pillanataiban” – mondta akkor hazafelé tartva a szakember. A lelki töltekezést nemcsak az olyan „meglepetésmegállók” segítették, mint a farkaslakai, ahol a fúvószene, szónoklatok és énekes köszöntők szolgáltattak bemelegítőül. Nem is kizárólag a székelyek szent hegyének tartott Madarasi-Hargitán tett látogatás, vagy a szent­egyházi gyermekfilharmónia, a messze földön híres „Fili” által adott rendkívüli koncert. A csapat tagjai azzal az élménnyel sem nagyon találkoztak korábban, hogy zsúfolt lelátók előtt zajlik az edzés. Márpedig az udvarhelyi nyilvános tréninget nyolcszáz ember követte végig, csupa „kézilabda-szakértő”, hiszen a városnak a hetvenes években román bajnoki érmes női csapata, a közelmúltban pedig európai kupaküzdelmek végjátékáig jutó férfiegyüttese is volt. A közönség a tréning látványosabb momentumait tapssal jutalmazta, több játékos is megjegyezte: ilyen sem fordult elő velük, hogy gyakorlás közben biztassák őket hasonló melegséggel.

Legutóbb a világ legeredményesebb birkózó testvérpárja, Lőrincz Tamás és Lőrincz Viktor járt a környéken. Előbbi eljutott korábban már néhányszor Brassóig, illetve a román válogatott magashegyi edzőtáboráig, de a környezetében senki sem akadt, aki felhívta volna a figyelmét, hogy 25 kilométerrel északra egy másik világ kezdődik. Így csak most szembesültek azzal, hogy a magyar határtól 450 kilométerre magyarul beszélő és érző emberek ezrei szorítanak értük.

Biztosan sokan vannak még hozzájuk hasonlók, akiket a feszes sportolói időrend, az életkorból fakadó prioritások eddig egészen más irányba tereltek. És ha így van, a nemzetpolitikai célok elérését segítő eszköztárba is bekerülhetne a hasonló célzatú külhoni események rendezése, találkozások szervezése. Két, szinte azonnali hasznot akár borítékolni is lehetne. Az összetartozás érzését erősítő, élményt nyújtó, de szakmai igényeket is szolgáló mérkőzések, viadalok mellett bevezetőül szolgálnának annak megértésébe is, honnan kerülnek elő olyan emberek, akik Csíkszereda, Székelykeresztúr vagy Gyergyószentmiklós feliratú zászlókat lobogtatva csatlakoznak a menethez Marseille utcáin, a kézilabda-világversenyek helyszínein vagy a krakkói jégcsarnok lelátóin.

Eredetileg október 8-ra tervezték a külhoni sport célú infrastrukturális beruházássorozat újabb eredményének átadását, a koronavírus-járvány negyedik hulláma azonban beláthatatlan időre elnapolta az eseményt. A sepsiszentgyörgyi futballaréna 21. századi igényeket kielégítő létesítmény, amely nemcsak funkcionalitásában ígér sokat, de látványával is magával ragadja a tekintetet. Olyan épület, amely mellett nem lehet csak úgy elsuhanni. A DAC társaságában tervezett megnyitó mérkőzés ugyan kényszerű okokból időben távolabb költözött, de az egy vérből vagyunk érzésének újabb győzelme ettől függetlenül garantálható... Főleg, hogy a székelyföldi és felvidéki szurkolók már korábban egymásra találtak, részt vesznek egymás csapatának mérkőzésein, közben családi barátságok szövődnek, olyan kapcsolati háló, amelyet semmilyen geopolitikai fordulat nem lenne képes már kikezdeni. Megtalálták egymás kezét, és többé nem eresztik.

Amikor székelyföldi útjuk félidejében érdeklődve rátelefonáltam, Lőrincz Tamás lelkendezve számolt be, hogy néhány perce háromméteres közelségből figyelhetett meg egy termetes barnamedvét. Mielőtt a szívemhez kaptam volna, elmondta, hogy székely­udvarhelyi házigazdái hívták meg őket egy medvelesre, ami a szűk időkeret ismeretében igencsak kétesélyes vállalkozásnak tetszett. A jelek szerint azonban arrafelé a megbízhatóan működő ténykedések közé tartozik a medvék vendégek előtti felléptetése is, szóval gratuláció a szervezőknek. De Lőrinczéknek is, akik tágra nyitott lélekkel adták át magukat a Székelyföld-élménynek, emberközeli sportolóként ismerhette meg őket mindenki, aki Sepsiszentgyörgytől Marosvásárhelyig összefuthatott velük. Arról már nem is beszélve, hogy Tamás megismerhette azt a települést, Korondot, amely szintén olimpiai bajnok birkózót adott Magyarországnak. S akinek a fotójával kollégista korában naponta találkozott, akkor határozta el, hogy születendő fiát róla nevezi el.

Mindkettőjüket úgy hívják: Lőrincz Márton.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!