A nem kiválasztottak – Csurka Gergely publicisztikája

„Az óriásvállalatok vezetőségei leginkább a pöcegödrökhöz hasonlítanak: a legnagyobb darabok úszkálnak legfelül.” Egy örökbecsű Murphy törvénykönyvéből – mely teljes lelki nyugalommal vonatkoztatható a nemzetközi sportszervezetekre is akár. Nem kizárólagos hatállyal, ellenben olykor döbbenetes érvényességgel.

„Az óriásvállalatok vezetőségei leginkább a pöcegödrökhöz hasonlítanak: a legnagyobb darabok úszkálnak legfelül.” Egy örökbecsű Murphy törvénykönyvéből – mely teljes lelki nyugalommal vonatkoztatható a nemzetközi sportszervezetekre is akár. Nem kizárólagos hatállyal, ellenben olykor döbbenetes érvényességgel.

Avagy a világban ezer és egy területen látjuk, hogy igazi, hamisítatlan balfékek ülnek hihetetlenül fontos pozíciókban (lásd egy másik régi mondást egy korábbi amerikai elnökről: „egyáltalán nem megnyugtató, hogy éveken át olyan ember keze ügyében volt az atomrakéták indítógombja, aki bármikor megnyomhatta, hogy szobaszervizt kérjen...”). És hiába gondolunk úgy a sportra, hogy ez más, egy őszinte világ, hiszen egy gólt nem lehet dumával letagadni, nem lehet kommunikációs kampányokkal egy elvesztett meccset győztesnek hirdetni, háttéralkukkal világrekordot dönteni, mert az esetek túlnyomó többségében a jobb nyer, köszönhetően annak, hogy mindenki annyit vehet ki egy viadal végén, amennyit beletett edzésben, mentális felkészülésben, tehetségben, menedzselésben. Ezek a vastörvények a pályára korlátozódnak – a VIP-páholyokban összegyűlt mezőnyöknél másféle szempontok érvényesülnek. Vezetők szintjén véletlenszerű, hogy arra rátermett figurákból váljanak fontos döntéshozók, mert különösen a világszövetségek működési struktúrái teljes mértékben alkalmatlanok arra, hogy bármi módon szűrjék a csúcsok felé törekvőket. Nincsenek kiválasztottak, csak megválasztottak.

Az európai intézményeknél istenes a helyzet, elvégre az öreg kontinens tradíciói okán errefelé szoktak adni bizonyos dolgokra, hogyha már magas pozícióra jelölünk valakit, akkor legalább tudjon megjelenni, legyen valami múltja az adott sportágban (ez például nálunk egész jól működik), képes legyen megszólalni angolul, és ez ne csak arra korlátozódjék, hogy good morning, meg kérnék egy kis vörösbort is.

Hanem a többi kontinensről érkezőknél – tisztelet a kivételnek – nehéz olyan alacsonyra tenni a lécet, hogy ne verjék le bármikor. Ott kezdődik, hogy a demokrácia jegyében rendezett kongresszusokon minden tagország egyenlő, azaz Burkina Fasónak ugyanannyi szavazata van a FIFA-ban, mint Németországnak, mint ahogy Seychelles küldöttje voks szempontjából pont annyit számít úszókérdésekben, mint az Egyesült Államok delegáltja. Azaz hiába van az elitnek valamiféle jól felfogott érdeke szabályok vagy bármi más, a sportág szempontjából lényeges kérdésben, a sok jelentéktelen náció bármikor lesöpörhet bármit az asztalról, vagy törvényesíthet hajmeresztő regulákat – netán emelhet pajzsra hétpróbás gazembereket. (Nem véletlen, hogy a FIFA pénzhajhász javaslatát a kétévenkénti vb-kről még a kommunikációs fázisban próbálják ledózerolni a nagyhatalmak, mert tudják, ha bemegy a kongresszus elé, ott az aprónép gond nélkül megszavazza.)

A szavazóbázist alkotók – nemzeti szövetségek vezetői: elnökök, főtitkárok s más efféle dekoratív példányok – többnyire annyira jelentéktelen emberkék, mint a saját szövetségük a világ sportján belül. Kicsi és/vagy elmaradott ország, kevés kiművelt emberfő, kevés kvalitásos szakember – ugyan miért ülne egy tökéletesen feddhetetlen jellemű, minden szempontból felkészült úriember a Himálája-alsói Tollaslabda-szövetség elnöki székébe? Hát már az amúgy is csak mutatóban üzemelő parlamentjükbe sem jut elegendő entellektüel, vizeskancsókkal dobálják egymást a költségvetési vitában, akkor pont egy helyi sportszövetségben gyülekeznének az IQ-bajnokok? Csakhogy minden esztendőben jő egy pillanat, amikor jelentéktelen emberünk felemeltetik a porból, magára húzhatja legjobb (habár többnyire az egyetlenegy) öltönyét, és felkerekedhet, hogy egy pazar nagyváros/tengerparti üdülőhely fényűző hoteljében valakinek érezhesse magát, elvégre átkarolja a világszövetség egyik vezére, és elmondja neki, hogy akkor ezt és ezt kell holnap megszavazni a kongresszuson, továbbá ő és ő a mi emberünk.

Egy ideig azért működtek normálisan a nagy sportszervezetek, mert csupán az adott sportágban érdemben számító nemzeteknek volt pénzük arra, hogy részt vegyenek az efféle kongresszusokon. A futballvilágot sok éven át biztos kézzel kormányzó Sir Stanley Rous annak idején ugyanolyan nyugis választásra készült, mint a megelőző FIFA-kongresszusok bármelyikén, nem is sejtette, hogy a brazil kihívó, Joao Havelange segédcsapatai vastag barna borítékokat osztogatnak az odautaztatott egzotikus országok delegáltjainak.

Aztán ahogy a nagy pénz megjelent mind több és több sportágban, úgy finomultak a hatalom megszerzésére és megtartására kidolgozott receptek. A készpénzes megvesztegetést felváltotta a zsíros bizottsági, jobb esetben elnökségi pozíciók osztogatása (évi 3-4 utazás, business class, luxushotel, évről évre növekvő, több száz eurós/dolláros napidíj – egy idő után már a feleségek is kaptak –, e posztokra egyre több, a bizottság szempontjából használhatatlan, viszont az elnöknek lekötelezett grállovag kerül), aztán különböző „szolidaritásinak” nevezett programok keretében dollár tíz- és százezrek kiutalása bármilyen projektre. Mondjuk, legyen székházcsinosítás, pályaépítés – az elszámolásokat a sportszervezet központjában nézték át (ha éppen...), és ugyan ki tudja, mennyire reális a falak kimeszeléséről beérkezett tíz­ezer dolláros számla Sao Tomé és Príncipéről? Aztán rájöttek, hogy egy pálya megépítése vagy nem megépítése (vagy nem olyannak építése) mégis ellenőrizhető, és ha, mondjuk, bukik a pénzt elsikkasztó elnök, az utód meg valami megveszekedett tisztakézmániás, akkor esetleg nekiáll óbégatni a következő kongresszuson, ami nem jó, mert a szünetben mindenki feszültebben nyúlkál a lazacos szendvicsért... Szóval újabban olyanra lehet támogatást szerezni, hogy szervezeti felépítés fejlesztése, a jó kormányzás elveinek megvalósítása, esetleg kommunikációs és marketingtréningek – persze a leghatékonyabb fegyver az éves kongresszusi részvételi költség megtérítése (azaz a szavazatok garantálása), plusz a pozícióosztogatás. Ez utóbbi az adott sportág nagyhatalmainak is fontos, elvégre a sok „lejmtestület” mellett mindig akad olyan – pláne pontozásoséknál –, ahol muszáj bent lenni, az ottani döntések, bíróküldések, szabálycsűrés-csavarások ugyanis a konkrét eredményekre is kihatással lehetnek. Úgyhogy inkább nem feszülnek neki a rendszerdöntésnek, hanem belesimulnak maguk is (maximum akkor csapnak az asztalra, ha olyan durva ötlet kezd kerengeni, mint a kétévenkénti futball-világbajnokság).

Merthogy azt is megtanulták a hatalmukat megőrizni kívánó sportdiktátorok, hogy a saját kis játszmáiknak ne legyen hatásuk az igazán fontos sporttörténésekre. Azaz a luxushotelekben zajló meccsek különüljenek el a pályán vívottaktól, mert abba azért bele lehet bukni, ha nem csupán a tévés pénzt akarom lenyúlni, de még egy vb-elődöntőt is elcsalatok, mondván, már azt is megengedhetem magamnak.

Az ökölvívók épp ezért kerültek végveszélybe, mert egyfelől szétlopták a kasszát a főnökök, másfelől pontozómaffiát üzemeltettek, és ez így együtt végképp betette a kaput. (Most az új főtitkár, Kovács István vezetésével próbálnak rendet tenni.) Szakadék szélén áll a súlyemelés is, náluk a pénzügyi machinációk mellett a doppingteszteken keresztül zajlott a húzd meg, ereszd meg.

A kézben tartott kongresszusi többség működtetésének abszolút iskolapéldája a kézisek 2011-es nagygyűlése, ahol az elnök ellen a saját főtitkára rohant ki, cáfolhatatlan bizonyítékokat lobogtatott a plénum előtt arról, hogy a nagyfőnök miként markolt fel több százezer svájci frankot konzultációs díjként attól a cégtől, amely megvette az IHF-től a közvetítési jogokat. Ám a jól idomított küldötteket mindez hidegen hagyta, a mocsár hatalomban tartotta a prezidentet – aki immár 21. éve áll a parancsnoki hídon –, szemben az igazán fontos, elsősorban európai országok szavazataival, a főtitkár meg szépen kulloghatott haza, immár munkanélküliként.

Friss példa: egy másik hatalommániás világszövetségi vezető a járványra hivatkozva a sportági alapszabályba akarta beleíratni, hogy adott helyzetben az elnök bármilyen döntést hozhat bármelyik hatalmi szint nevében, csak arról gondoskodjon, hogy aztán a lehető leghamarabb megszerezze az adott testület jóváhagyását. (Ma­gyarán egyedül határozhat olyasmiről, ami addig kizárólag az elnökség, sőt, a legfőbb szerv, a közgyűlés hatásköre volt, kvázi szabályt is változtathat, csak ne felejtse el a következő kongresszuson begyűjteni a lépését utólag megerősítő igeneket. Azért lássuk be, ez új dimenzió.)

Ehhez képest a NOB a maga múlt században gyökerező arisztokratikus metódusával lassan üdítő kivétel lesz, ott ugyanis nem alanyi jogon jár minden országnak tagság, és ugyanez áll a nemzetközi szövetségek vezetőire is: akiket soraiba fogad a szervezet, az ülhet oda a döntéshozói asztalhoz. Semmi köze a demokráciához – sikerült is kiirtani a korrupciót, és egy roppant egészséges szervezeti kultúrát megvalósítani az adminisztrációban is. Egyszerűbben fogalmazva: Lausanne-ban vannak (lettek) szennyszűrők – meg is szűnt a pöcegödör.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!