Tart a falusi túlélőshow – nem kér a digitális karámból a „Gerecse medvéje”

(Tarján egyik utcája. Fehérre vakolt ház, két ívelt ablak pislog az útra. A porta előtt lehúzott ablakú, agg Suzuki. Itt jártam 2013 februárjában, hogy interjút készítsek a mély gödörbe csúszott Európa-bajnok súlyemelővel, Stark Tiborral. Tönkrement vállalkozása, válása okozta sebeit nyalogatta, és az alkoholizmus démonával küzdött. Mi lehet vele most...? Nyitja a kiskaput, beljebb tessékel, két kutya tűnik fel – meg jobbra egy kikapart gödör. „Készülnek ők is a háborúra... Mit szól, jó felé megy a világ?” – de nem is vár választ. „A pénz istene nagyon aktív. Pénz, pénz... Hol a vége? Jobb, ha nem tudjuk, addig leszünk boldogok...”)

– Néhány napja, amikor egyeztettünk, már említette, hogy mehetnékje van, és elköltözik szeretett falujából. Miért? – kérdezem, miután leülünk a ház mögötti fedett – jobb kifejezés nem jut eszembe – nyári konyhában, és csemegézni kezdünk a cseresznyéből.
– Ez már nem az a falu, amely a gyerekkorom színtere volt. A városiasodás jeleit mutatja. A környéken egyedül én tartok állatot, mindenki csak nyírja a kertet. Gyümölcsfák, fűnyírás és ennyi... A kiskerteket sem művelik. Az én faluképem nem ez.

– Amikor legutóbb itt jártam, úgy éreztem, Tarján csak átmeneti menedék, nem feltétlenül a falusi életformát szánta magának. Rosszul láttam?
– Városban sohasem bírnék letelepedni. El sem tudom képzelni.

– Kilenc éve is tenyésztett állatokat, ahhoz képest több vagy kevesebb van?
– Nem a mennyiség a lényeg. Aki szereti és tartott állatokat, tudja, nemcsak arról van szó, hogy megesszük őket, noha nagyon fontos táplálékot jelentenek.

– Mi jut eszébe még róluk?
– Az, hogy nem hazudnak. Nem tudnak, mert ösztönlények. Az emberek viszont mintha a hazugságban éreznék jól magukat, képmutató világban élünk. Mintha hazudva kellene igazat mondani... Bolondnak nézik, aki igaz életet akar élni. Tudom, ez nagyon negatívan hangzik. A Vízöntő jegyében születtem, lehet, ez az oka, hogy így látom. Azt mondják, én vagyok a hetvenhét magyar népmeséből az igazmondó góbé.

– Ha odébbáll, mi lesz a kameruni juhokkal meg a sertésekkel?
– Már adogatom el őket, fokozatosan felszámolom az állományt. Nem régen vágtam két disznót, majd adok kóstolót, töpörtyűt, disznósajtot.

– Mi a terve?
– Ha eladom a házamat, irány a Zselic. Ilyen egyszerű. A sík vidéket nem szeretem. Nézzen körül, ez a táj sokkal izgalmasabb.

– Magányosan vándorol tovább a Gerecse medvéje a Zselicbe?
– Magányosan? Hát, a medvék általában így szoktak bolyongani, pláne ebben a korban. Nem bocs vagyok már – már bocs'... (Nevet.)

– És ez a sokat tapasztalt mackó a nagy, szabad málnásokban szeret majszolgatni, ugye?
– Miért, hogy látja?! Én úgy, hogy az embereket be akarják zavarni egy digitális karámba, mint a birkákat. Nekem nem ez a világom, például még mindig ezt a kicsi, régi, legegyszerűbb mobilt használom. (Előveszi a zsebéből.) Lehet, hogy őskövületnek tartanak, de nincs ínyemre ez a digitális világ.

– Nekem sem kedvencem, de egyre nehezebb kikerülni.
– Előbb-utóbb beszippant mindenkit. De hallja csak! Madarak csicseregnek, például itt van mögöttünk a rozsdafarkú fészke a fiókákkal. Többen kérdezik is, hogy lehet nálad ennyi madár... Nos, azért, mert – ha kicsiben is – itt van biodiverzitás! Benéz ide a holló és a sólyom is, hátha akad valami a ház, a vályú körül. Ahol állat van, ott van madár és van rovar. Egyik vonzza a másikat.

– És mi a helyzet a pénz istenével?
– Hatalmas átalakulás megy végbe... A készpénzt kivezetik szépen a világból, jön helyette a digitális pénz. Milyen reform ez, hogy élik meg az emberek?

– Valószínűleg belezökkenünk, mint minden másba.
– Beledobnak minket, beterelnek. De mi van azokkal, akik nem akarnak besétálni a karámba?! Más opció nem létezik?! Még az indiánoknak is hagytak rezervátumokat. Nekünk ezt sem fognak? Hagynak még életteret annak, aki úgy szeretne élni, mint én? Persze nem mondom, hogy könnyű életforma az enyém.

– Saját maga termeli meg magának a legszükségesebbeket?
– Hát ez az... Eddig ismeretség vagy korábbi, sportolói szponzori kapcsolat révén kedvezményesen jutottam hozzá olyan dolgokhoz – így takarmányhoz –, amelyeket gyönyörűen tudtam hasznosítani, de ez mind felborult.

– Miért?
– Miért? Például a kukorica ára duplájára emelkedett, mázsája most tizennégyezer forint, holott januárban még hétezerért tudtam venni.

– A Zselicben sem alacsonyabbak az árak...
– Nem, de ott nagyobb birtokot fogok vásárolni. Veszek egy traktort, teljesen más felállásban kell gondolkodni. Mérlegelni kell, hogy mit bír el a terület, és mit bírok én. Amit tudok, majd megtermelek.

1997, EB, ÓLOMSÚLY, A GYŐZTES STARK TIBOR…

– Mit?
– Banánt biztosan nem... Látja, most is cseresznyézünk, ez sem a boltból van – hanem a fáról. (Nevet.) Nyilván az emberek elhanyagolható része gondolkozik úgy, mint én... A lányom is Budapestre költözött. Most mit mondjak erre? Majd meglátja, milyen a nagyváros, aztán csalódni fog, és azt mondja, apa, igazad van. Biztos vagyok benne, hogy megöli a fővárosi létforma.

– Önt viszont nem ölte meg az alkohol... Kilenc éve őszintén vallott harcáról az itallal. Sikerül távol tartania magát tőle?
– Abszolút! Már négy éve. Az volt a nagy fordulat. El kellett döntenem, hogy akarok-e még élni, vagy ssssutty... Ilyen egyszerű.

– Vagyis meg tudott állni legalább egy pillanatra, hogy elgondolkodhasson.
– Miután három éjszakát ülve szundikálsz, könnyen jön a döntés...

– És? Utána is könnyen ment?
– Igen. Fantasztikus érzés kitisztulni. Na persze az első hónap kritikus volt, de szépen el lehetett engedni. Hmmm... A stressz csinál ki minket. A stresszhormon veszélyes üzem. Volt szerencsém mélyebben belemerülni a test működésébe. Finom hangolású húron sorakoznak fel a belső elválasztású mirigyek, és együtt kell működniük. Könnyen tönkre lehet tenni ezt a csodálatos hormonrendszert, akár alkohollal, akár rossz táplálkozással, bármivel.

– Miért merült el az endokrinológiában?
– Mert érdekel, hogyan működünk. Én meg ugye adtam a szervezetnek eleget... Erről jut eszembe, hogy márciusban Tatabányán volt az öregfiúk országos bajnokság, ott erőlködtek a többiek, és cseszegettek, miért nem indulok. Hát azért, mert kiemeltem magam, nincs semmi, amit ne éltem volna meg a sportágban. Hogy nem nyertem olimpiát? Helyén kezelem, tisztában vagyok vele, hogy miért nem... Volt nálam jobb.

– Hol indult a legkeményebb ólomsúlyú mezőny?
– Egyértelműen Atlantában. Rengeteg olimpiai és világbajnok vonult fel, így Andrej Csemerkin, Ronny Weller, Alekszandr Kurlovics, Sztefan Botev vagy Leonyid Taranyenko. A legnagyobb élményem, hogy együtt melegítettem be Taranyenkóval. Tízen voltunk az A-csoportban, de csak kilenc platform állt rendelkezésre, és én voltam a legfiatalabb... Morfondíroztam, kihez menjek oda, ki fogad be, mert ugye mindenkinek megvan a ritmusa, amire nagyon kényes. El is zavartak, amikor próbálkoztam, Weller is hőbörgött, hogy ő egyedül akar melegíteni. Aztán az öreg medve, az akkor negyvenéves Tara­nyenko szólt a tanácstalan magyar csikónak...

– A rangos, tizenkilenc tagú mezőnyben nyolcadik lett, aztán kilenc hónap múlva, 1997 májusában, vagyis éppen huszonöt éve összetett Európa-bajnoki címet szerzett Rijekában, ami azóta sem sikerült magyar férfi emelőnek. Eszébe jutott egyáltalán a jubileum?
– Azt mondják, aki a múltba tekinget, az seggel megy a jövőnek. A múltat elkönyveltem, a szép emlékeket nyilván könnyebben rakja el az ember, sőt szebbé is fényesíti – az idő pedig sok sebet begyógyít.

– Azért mégiscsak induljunk el fenékkel a múlt felé...
– Érdekes volt, mert szövetségi kapitány hiányában abban az évben mindenki külön tréningezett a klubjában, kivéve engem: kértem, hadd készüljek a Hanzlik János irányította juniorválogatottal az edzőtáborban.

– Tudjuk, Rijekában a körülmények is kedveztek önnek, de ki is kellett használnia a lehetőséget.
– Igen, azt tudtam, hogy Csemerkin nem indul, Wellert viszont nevezték, be is mérlegelt, aztán bejelentették, hogy térdsérülés miatt visszalép. Ez a bemelegítőhelyiségben derült ki, amikor már ment a verseny! Gondoljon bele, ez mekkora nyomást is jelentett...

– Elkezdtek csillogni az érmek a lelki szemei előtt?
– Igen, edzőm és nagybátyám, Stark András mondta is: te, ezt meg is lehet nyerni! Az ő kocsijával mentünk ki, ám mire Rijekába értünk, a magyar delegációból senki sem maradt ott. Feri Attilát várták a dobogó tetejére, de kiesett, erre mindenki berágott, és hazautazott. Minket ott senki sem fogadott. Nagy meglepetés volt, amikor Dolovai Tamás elnököt felhívta Lángfy doki, aki nem a magyar csapat, hanem az európai szövetség orvosi bizottságának tagjaként volt jelen az Eb-n: te, ez itt megnyerte ám az Eb-t!

– Ezek szerint családban maradt az élmény...
– Mondhatjuk, de jó volt ez így.

– Kihozta a pályafutásából, amit lehetett?
– Nézze, ha tíz-tizenöt kilóval emeltem volna többet, akkor sem tudtam volna olimpiai vagy világbajnoki aranyat szerezni. Ezért nincs bennem tüske. Örülök, hogy hatalmas klasszisokkal versenyezhettem együtt.

– Nem volt híján az akaraterőnek, ezt magam is tapasztaltam a versenyeken, a rúd mögé álló Gerecse medvéje üvöltése a csarnokok falait is átütötte. Honnan volt ez az elszántsága?
– Nem szerettem a félmunkát. Vagy odarakom magam, vagy nem.

– Élvezte a versenyhelyzetet?
– Imádtam mindig. Az hozott lázba, az fűtött fel. Nem mindenki ilyen, irigyelték is sokan tőlem ezt a tulajdonságot.

– Az ország egy másik szép szegletében készül újratervezni az életét – de vannak vágyai is?
– A vágyak, a be nem teljesült vágyak ölik meg az embert. Nem vágyakozni kell, hanem élni. A kettőt összekeverik.

– Ugyanakkor az élethez vágyak is kellenek, amelyek tettekre sarkallnak.
– Na jó, de a digitális világ megannyi megvalósíthatatlan vágyat gerjeszt az emberben, odarakja az orra elé, amiről tudható, hogy valójában elérhetetlen. Hány ember lehet, akinek a bakancslistája tele van kipipálatlan rubrikával...

– Van most állandó munkája?
– Nincs. Legutóbb két éve itt, Tarjánban voltam alkalmazásban egy mezőgazdasági kisgépek kereskedelmével foglalkozó kft.-ben. Kistraktorokat szállítottam, de igazából amolyan mindenes voltam. Időnként besegítek még.

– Mit csinál az állattartáson kívül?
– Alkalmi munkákat vállalok, a kőművesmunkától sem ijedek meg. Ennyi. Túlélőshow, kár lenne tagadnom. De sokan vagyunk így manapság. Én már vállalkozni nem fogok, engem még egyszer nem rángatnak bele. A sportkarrierem befejezése után építési vállalkozásba fogtam, de köszönöm szépen, 2010-ben az a kisebb válság is elvitt, kihúzta alólam a szőnyeget. A mostani válság mit fog csinálni a vállalkozókkal?! Csak figyeljen erősen! Én ebbe már nem nevezek be, még egyszer a macit abba a játékba nem csalják bele, amelyben egyszer már megégette a mancsát.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. június 18-i lapszámában jelent meg.)