Mercutio nyolcas mezben – Szemenyei János és a multifunkcionális helytállás

– Melyik a nehezebb énekesi feladat, a Sporting Life vagy a Luigi Lucheni?
– Nehéz egy kalap alá venni a kettőt. George Gershwin műve ugyanis operaszerepet kínál, hangosítás nélkül kell a teret beteríteni, az előadásmódban pedig Dénes István karmester bizonyos határon belül szabad kezet adott. Lévay Szilveszter viszont musicalt alkotott, zenei finomságokkal, amelyben Lucheni anarchista jellemvonásai a fontosak. Nincsenek benne eredetileg olyan magasságok és frazírok, mint amilyeneket én énekelek, de a jogtulajdonosok engedélyével a szerepet kissé a saját képemre formálhattam. Mindkettő nagy kihívás. De minden énekesi feladatot annak tartok. Így a legutóbbit is, a Robert Schumann szerezte Dichterliebe, azaz A költő szerelme című dalciklust – az Óbudai Danubia Zenekarral készült, ötvözött műfajú „koncert-film-színház” dalfüzérét – különösen azért, mivel nem tanultam klasszikus hangképzést.

– Mi a fogósabb feladat: a színpadi éneklés vagy a zeneszerzés?
– Egyiket sem tanultam, mindkettő ösztönösen lett életem meghatározója. Mindkét hivatásban mindig a nehezebb utat keresem. Felváltva csinálni jó, kiegészítik egymást. Van időszak, amikor eltelik a színpaddal az ember, akkor jöhet az alkotás, de megesik fordítva is.

– Mindkét területe teljesítményt igényel. Sohasem próbálta ki a sportban a képességeit?
– Gyerekkoromban hosszú ideig elkötelezettje voltam a kjokusin karaténak. Még volt alkalmam Furkó Kálmán edzésein is részt venni. De amikor kezdtem egyre feljebb lépni, ráébredtem, hogy engem nem is maga a küzdelem érdekel. Sokkal inkább a koreográfia, amelyet most a színpadon valósíthatok meg. A labdarúgás pedig valahogy nem lett része az életemnek. Talán mert általános iskolában egyszer képen rúgtak a focilabdával. Azóta, ha lehetett választani, én inkább mindig iskolakört futottam. Ennek ellenére háromszor is játszottam futballistát: a Madách Színház Volt egyszer egy csapat című Webber-musicalében; a Rómeó és Júlia kecskeméti előadásában Mercutio nyolcas mezben, mint labdarúgó kezdi a darabot; Tennessee Williams Macska a forró bádogtetőn című darabjában pedig vékony alkatom ellenére játszhattam el a sportosabb termetre írt, lezüllött futballsztár, Brick szerepét.

– Hogyan bontakozott ki az énekesi karrierje?
– Nem volt benne tudatosság, színész akartam lenni, s mint színész szerettem volna élményt adni a nézőnek. A színművészetin azért jelentkeztem operett-musical szakra, mert el akartam kerülni a prózai osztályfőnököt, Kerényi Imrét, akinél sokszor elkéstem, még a Madách Színház csoportos szereplőjeként. Később mégis Kerényihez kerültem, és nem bántam meg. Amióta gyerekeim vannak, nem késem el sehonnan, ők az ébresztőóráim...

– Ugyanazzal a hanggal énekel operát, dalt, operettet, musicalt, rockot. Hogyan lehet ezt kivitelezni?
– A lényeg, hogy jó helyen képezzük a hangot, csak a stílus más. Felvételről visszahallgatva sokkal könnyebb észrevenni, ha nem a megfelelő helyen szól, mivel más a belső hallásunk, mint ami kifelé hallatszik. Ezért tartanám fontosnak az énektanításnál a fejhallgató használatát. Kővári Judit volt az egyetlen énektanárom, a legelső órán megkérdezte, milyen magasságig tudok énekelni. Mivel fogalmam sem volt, azt mondta, jobb is így, legalább nem görcsölök rá, ha ennél magasabb lágéban kell majd énekelnem. Alighanem a genetikának köszönhetem az adottságaimat, és bármilyen szokatlan a pályatársaim között, én sohasem skálázom, nem énekelek be előadás előtt. Mint az úszó Hosszú Katinka, én is a versenyt tartom a legjobb edzésnek.

– Viszont meglepő sikereket ért el az operett műfajában...
– Holott a lehető legtávolabb áll tőlem! Amikor Kecskemétre kerültem, ezért kértem inkább prózai feladatokat. Aztán mégiscsak jött a Mágnás Miska, majd utána az általam még kevésbé kedvelt Csárdáskirálynő. A sors fintora, hogy Bóni grófként nyertem a Pécsi Országos Színházi Találkozón és a Vidéki Színházak Fesztiválján is. De máig ugyanazt gondolom, az operett csilli-villi, boldogságot sugalló világa nem az enyém. Hiszen tudjuk, hogy a vidéki grófok csizmájára is jutott trágyalé, a történeteket pedig illett a monarchia díszkeretébe foglalni. Ezért sokkal inkább közelebb állt hozzám az az előadás-trilógia, amelyben zenei vezetőként vettem részt Mundruczó Kornél rendezéseiben. Johann Strauss három híres operettjének – A denevér, a Bécsi vér, A cigánybáró – nyomán Varsóban, Zürichben és Budapesten állítottunk kontrasztot az életteli operett műfaj és az öngyilkoság súlyos témája közé.

– Hogyan lépett be életébe a zeneszerzés?
– Kaptam egy szintetizátort a szüleimtől, és már gyerekként dalokat, zenés darabokat írtam. Aztán a színművészeti egyetem hallgatójaként egyre több és fajsúlyos feladatra kértek fel. A színházi zeneszerzés önmagát kínálta, egyik következett a másik után. Így született a Vuk, a Winnetou vagy újabban a Sándor Mátyás, a Szerelmes Shakespeare zenéje.

– Mit lehet tudni a zeneszerzés gyakorlati folyamatáról?
– Egy dallam például autóvezetés közben jut eszembe, fejben megírom, majd feldúdolom telefonra, zongorán pedig pontosítom. Ezután következik a dallam és az akkordmenet kidolgozása, a hangszerelés, ezt általában már stúdióban végzem, hangmérnök bevonásával. Most éppen Cseh Dávid Péterrel, a fölöttébb tehetséges dalszövegíróval egy nagyszabású, „faltól falig”, azaz háromórás musicalen dolgozunk, amelynek ősszel lesz a bemutatója.

– Sohasem jelentett hátrányt a sokoldalúsága?
– Külföldön jobban érvényesül az egyes műfajokra szorítkozó specializáció. Nem értik, ha zeneszerzőként van szükségük rám, miért kell egyeztetniük színészként egy magyar színházzal. Idehaza viszont egyértelműen előny a több lábon állás, a multifunkcionális helytállás.

– Tizenegy éve a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház az első számú munkahelye. Nem lenne ismertebb a fővárosban?
– A kecskeméti színház olyan bázis nekem, amelyben nemcsak társulati tag vagyok, de résztvevője a csapatmunkának, a fejlődési folyamatnak. Évente két-három új szerepet kapok, köztük a nekem fontos prózaiakat, mellettük pedig dolgozhatok Budapesten is, Cseke Péter igazgató messzemenően respektálja a fővárosban kapott feladataimat.

– Sohasem érezte hiányát a divatos celeb-népszerűségnek?
– A színész nem azért színész, hogy az utcán felismerjék. Ahogyan egy futballista sem a népszerűségért játszik. Sőt, egy-egy fárasztó előadás tapsrendjén már alig várom, hogy hazamehessek. Ez nem a nézők lebecsülése, hanem a pihenés, a megújulás, a másnapi helytállás nélkülözhetetlen előkészítése. Így vagyok az elismerésekkel is, sohasem számítok rá. Tavaly kaptam állami kitüntetést, a Magyar Arany Érdemkeresztet, de nem vagyok lekésve a hiányzó szakmai díjakról sem. Nem ezekben mérem a sikert, hanem a visszajelzésekben: keresnek, válogathatok a megbízatások között, ami azért fontos, mert mindig van hová fejlődni – mostanában különösen érdekel a kalandozás az opera, a komolyzene irányába.

– Tud időt szakítani fizikuma karbantartására?
– A zenés darabok táncos feladatai eleve karban tartják a kondíciót. Feleségem, az ugyancsak színművész Kovács Lotti a járvány idején elvégzett egy személyi edzői tanfolyamot, így nem hiányzik az életünkből az erőfejlesztés vagy a futás sem. Nemrégiben bekapcsolódtam egy jótékonysági rendezvénybe, a koraszülötteket mentők útvonalán, a Zalaegerszeg és Keszthely között megrendezett futóeseményen, egy dalt írtam hozzá, amelyből klip készül. Hasonlóan a Kis suttogáshoz, amelyet annak idején az iszonyú bezártságunk motivált. Akkor éppen együtt dolgoztunk Horgas Ádámmal, eleinte néhány résztvevőre terveztük, de a rögtönzött szervezés dacára egyre több színházi alkotó kapcsolódott be. Nem tudom, mi a várható siker kritériuma, de ezt a klipet két nap alatt kétszázötvenezren nézték, hallgatták meg
.
– Sokan, sokféleképpen fogalmazták már meg a sport és a színházművészet közös jellemzőit. Ön is lát közöttük összefüggést?
– Mindkettő kemény felkészülést igényel: az egyiktől akár éveken át, a másiktól látszatra csupán egy-egy próbafolyamat idejére, valójában élethosszig. A produkciójuk – a színészé csakúgy, mint a sportolóé – közönség elé kerül, amelynek a szeretete kivételes jutalom. A start és a finis – ha úgy tetszik, a finálé – között pedig egyikük sem nélkülözhet olyan tulajdonságokat – ha a legjobbak közé akar emelkedni –, mint a kitartás, a céltudatosság, az elkötelezettség. Ezek a személyiséget erősen meghatározó jellemvonások, amelyek jótékonyan párosulhatnak a tehetséggel. Ebben hasonlíthatunk egymásra, a sport és a színművészet hivatott emberei.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. július 9-i lapszámában jelent meg.)