Pontok és szempontok – Szűcs Miklós publicisztikája

Túlzás nélkül állítható, hogy az elmúlt hetekben Budapest volt az asztalitenisz fővárosa, hiszen tizennégy nap alatt három különböző szintű, de mindenképpen erős mezőnyt felvonultató eseménynek adott otthont a BOK-csarnok. Ez volt a hír jó része, a kevésbé örömteli, ahhoz képest, hogy a televíziós nézettségi adatok alapján az egyik legnépszerűbb olimpiai sportágról van szó, amit még azt figyelembe véve sem lehet megkérdőjelezni, hogy a számokat az asztalitenisz ázsiai, azon belül is kiemelten a kínai közkedveltsége erőteljesen felfelé húzza, a magyar szurkolók ingerküszöbét különösebb nem érték el ezek az események.

Ha onnan nézzük, hogy itt valóban minőséget láthattak (volna), ez azért is meglepő, mert szeretjük magunkról azt gondolni, a magyar sportszerető nép, és ez nem csak duma, így is van. A vizes vb-től kezdve a kézilabda Európa-bajnokságon át a nagy nemzetközi kajak-kenu viadalokig sorolhatnánk az eseményeket, amelyeken csaknem telt ház előtt játszottak meccseket, számokat úgy, hogy magyar versenyző éppen nem volt a küzdőtéren, de a sporthoz értő szurkoló tudta, érdemes rászánni az időt és a pénzt, megvenni a jegyet, felülni a lelátóra, mert minőséget, világszínvonalat láthat. A sorba tökéletesen beleillik a 2019-es budapesti asztalitenisz-vb is, amelyen nem csak a mieink találkozóin népesedtek be a lelátók, szóval még azt sem állíthatjuk, hogy a mostani érdektelenség elsősorban a sportágnak szólt, a magyar ember nem kedveli a pingpongot, ez van, tessék tudomásul venni. Szerintem az is fontos, hogy olyan játékról beszélünk, amelyet a többség leginkább gyerekként, de akár felnőttként is kipróbált – szemben mondjuk az öttusával, a kajak-kenuval vagy a vívással –, így saját tapasztalat alapján a világ legjobbjainak teljesítményét is jobban értékeljük.

És itt lett is volna mit. A három viadal valóságos sztárkavalkádot hozott, amellett, hogy a legjobb magyarok asztalhoz álltak, a világranglista első 25 helyezettjéből a férfiaknál 24-en, a nőknél pedig 23-an eljöttek Budapestre, szóval minden fenntartás nélkül nevezhettük világbajnokinak a mezőnyt, és a mérkőzések színvonala többnyire meg is felelt a magas igényeknek. Sőt a csattanó olyanra sikerült, amiért a hollywoodi forgatókönyvírók ölni tudnának: a háromból az utolsó verseny utolsó napjának utolsó mérkőzésén a 19 éves japán szupertini, Harimoto Tomokazu olyat tett, amit kínai ellenféllel szemben – merthogy a másik oldalon Lin Kao-jüan állt – nemcsak nem szokás, hanem eddig egyszerűen elképzelhetetlen volt. Konkrétan 0:3-as szetthátrányból jött vissza és nyert úgy, hogy a hatodik játsz-mát 5:10-ről, tehát az ellenfél öt meccslabdájáról, a hetediket pedig 4:9-ről fordította meg. Aki a sportot egy kicsit is szereti, tudja, az ilyen pillanatokért érdemes felülni a lelátóra, ám ezt ott a helyszínen mindössze néhány százan látták, s mivel a többségük hazája zászlajába burkolódzva vélhetően a Magyarországon élő kínai közösséget képviselte, elnézhető, ha éppen nem lelkesedtek a történtekért.

A magyar szurkolók érdektelenségének oka talán ott keresendő, hogy a WTT-sorozatot, amelynek keretében rendezték meg ezt a három viadalt is, egyelőre még nemigen tudja hova tenni a nagyérdemű, pedig a megújított versenynaptár alappilléréről van szó. A nemzetközi szövetség vezetősége a nem biztos, hogy nagyobb, de mindenképpen ismertebb, népszerűbb testvér, a tenisz mintájára alakította át a versenyrendszerét. Első lépésben életre hívta a WTT (World Table Tennis) nevű szervezetet, ami a teniszezőknél ismert ATP és WTA, azaz a férfi és a női profi játékosok érdekképviseleti testülete, s nem mellesleg az ő kezükben van az ATP- és a WTA-tornák szervezése. A hasonlóságnak azonban itt még nincs vége, ugyanis a WTT versenynaptárának összeállításakor nem titkoltan a teniszezőknél már jól bevált szisztémát vették alapul. A csúcsesemény a Grand Smash (teniszben ugyebár a Grand Slam), rangban ez után következik a champions, ami nagyjából a teniszezők ATP 1000-es tornájának felel meg, majd a star contender (ATP 500-as), a contender (ATP 250-es) és végül a feeder (challenger).

Az irány egyébként nem rossz, valóban ráfért már a sportágra egy kis vérfrissítés. Nyilván még szokni kell a rendszert, az elnevezéseket, de éppen azért, mert ez az egész még nagyon új, a WTT-nek talán több energiát kellett volna fektetnie a népszerűsítésbe. A BOK-csarnokban ugyanis az volt az ember érzése, mintha ez nem is lenne fontos – a helyszínen dolgozók egyike négyszemközti beszélgetésben erre csak ráerősített, neki is ugyanezek a gondolatok jártak a fejében: az aktuális rendező adja a helyszínt, a szurkolók és az általuk gerjesztett hangulat kevésbé fontos, igaz, erre esély sem nagyon van, a „centerpályamegoldással” ugyanis éppen az vész el, ami az ilyen típusú nagy versenyeket mindig is jellemezte. A szurkoló felült a lelátóra, odalent az arénában pedig a küzdőtér nagyságától függően négy-hat-nyolc asztalon párhuzamosan játszották a meccseket – az érdeklődő ebből a kínálatból biztosan talált kedvére valót, s legfeljebb a végjátékban az elődöntőre és a döntőre maradt egyetlen asztal a terem közepén. Most viszont már a 16 közé jutásért is egyesével rendezik meg a mérkőzéseket, reggel elkezdik, valamikor késő este zárul a program, játszanak jobb és kevésbé jó, izgalmas és unalmas összecsapásokat – erre talán csak a nagyon elkötelezett, fanatikus pingpongdrukkerek lehetnek vevők, ha egyáltalán…

S akkor még nem beszéltünk arról, hogy a játékosoktól ez mennyi pluszterhet és időt követel. Az első fordulóban kiesőknek teljesen mindegy, őket nem érinti a változás, ám azok, akik eljutnak a dobogós helyek közelébe, a korábbi három-négy nap helyett egy egész hetet, a Grand Smash esetében pedig két hetet kell eltölteniük az adott helyszínen úgy, hogy naponta legfeljebb egyszer állnak asztalhoz. Az ilyen hosszú verseny pörgő, felgyorsuló világunkban szurkoló és sportoló számára is emészthetetlen. Vincze Szabolcs kollégám éppen a keddi számunkban készített interjút Sebastian Coe-val, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség elnökével, aki arról beszélt, hogy bár hosszú ideje hagyományosan tíz nap alatt rendezik meg a maguk vb-jét, ezt a rendszert mielőbb felülvizsgálják, mert „a tíz nap sok idő annak tükrében, ahogyan és amerre a világ, az információáramlás és a szórakoztatás változik”.
Mondja ezt az atlétika, a sportok királynőjének első számú vezetője…

Ha mélyebbre ásnánk, bőséggel találnánk még finomítást igénylő elemeket, ami azért is érdekes, mert csak a felszínt nézve egészen mást látunk: egy terméket, amelyet mindenáron el kell adni. A nem titkoltan ázsiai befolyás alatt állót WTT-t láthatóan elsősorban az foglalkoztatja, hányan ülnek a televíziók előtt – Ázsiában. Az egész rendszert úgy építették fel, hogy a kontinensen, azon belül is elsősorban a kínai pingpongrajongó ott maradjon a képernyő előtt, elvégre annál nagyobb piac nincs a világon. Ha ezt nézzük, nagyszerűen teljesítettek: van itt minden, mi szemnek ingere, látványos ledfal, nagy csinnadratta közepette bevonuló sportemberek, egyre színesebb ütőborítások, sőt az asztalok, a padló, a palánkok színvilágát is átalakították, hogy az elsötétített nézőtér és jobban megvilágított küzdőtér képernyő-kompatibilis legyen. Ne tagadjuk, a televízión kétségkívül jól mutat mindez, olyannyira, hogy az embernek az az érzése, egészen más sportágat néz, mint amit eddig asztaliteniszként ismert. Aztán persze elkezdődik a meccs, ott már a jól ismert játékosok a főszereplők, a mozdulatok is ugyanazok, szerválnak, pörgetnek, nyesnek, csak ezt egy csilivili show keretében láthatjuk.

Már ha egyáltalán láthatjuk…

Aki ugyanis Magyarországon a versenyek ideje alatt a WTT hivatalos oldalán megpróbálta otthonról élőben nézni a mérkőzéseket, és rákattintott az erre használt „live”-linkre, azt az automatikus választ kapta, hogy ebben a régióban a mérkőzéseket interneten keresztül nem láthatja. Értem én, hogy az ázsiai piac sokkal fontosabb, azt is tudom, hogy Magyarországon van egy jogtulajdonos, de mivel idehaza viszonylag kevés mérkőzés került képernyőre, talán nem kellett volna megfosztani azokat, akik, ha nem is a helyszínen, de mégiscsak belenéztek volna a budapesti star contenter-, feeder- vagy championsversenybe. Akár csak amolyan „beetetésként”, mert így talán kedvet kapnak hozzá, hogy legközelebb, mondjuk a nálunk tervezett Grand Smashen vagy a világ bármely más, nem ázsiai pontján felüljenek a lelátóra.

Már ha ez egyáltalán szempont.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!