Nálam hőstett, amit a magyar öttusázók produkáltak a közelmúltban a székesfehérvári Európa-bajnokságon. A nőknél Gulyás Michelle bronz-, a csapat ezüstérmes lett, a férfiaknál Bereczki Richárd Szép Balázs előtt szerzett Európa-bajnoki címet, s a csapat itt is győzött.
Mindez hungarikumhoz méltó szereplés, a dicső múltra emlékeztet, ami önmagában is megsüvegelendő. Az eredményeken túlra tekintve meg aztán különösen, hiszen, úgymond, nincs béke az olajfák alatt, a háttér finoman szólva is ingatag – és nem a versenyzők billentgetik az alapokat.
Ők csak a verseny(ek)re figyeltek, miközben a velük, mellettük szorgoskodók harcolni kénytelenek. A kürtöt Tibolya Péter fújta meg még a júliusi alexandriai világbajnokság után (két-két magyar ezüst és bronz), amelyen az egyéni második és harmadik hely a versenyzőinek, Gulyás Michelle-nek és Szép Balázsnak köszönhető. Ez azért (is) fontos, mert az UTE első embere azt vallja, akkor van igazán erkölcsi alapja megszólalni, ha eredmények vannak – most vannak, voltak. A lényeg, hogy a szövetségi kapitányokkal, Martinek Jánossal és Kállai Ákossal nem szívesen dolgoznak együtt – fogalmazok finoman. Különösen Kállaira akadtak ki, többek között azért, mert az edzőtáborban úgy megsértette Gulyást, hogy a lány sírva hívta fel edzőjét telefonon. Meglehet, a sport világa nem az angolkisasszonyok közege, ám odáig elmenni, hogy a beosztott sírva fakadjon, minden munkahelyen felháborító.
A kapitánygond nem új, Tibolya szerint több mint fél évtizedes, ám rendre a szőnyeg alá söpörték a témát, egyébként most is: a székesfehérvári Európa-bajnokság miatt november 30-ig ígérte csak a szövetség, hogy kivizsgálja Gulyás és Kállai konfliktusát, ami – hétköznapi logikával – nem nagyon oldható fel. Főként, hogy a négytagú bizottságban csak az olimpiai bajnok Vörös Zsuzsanna tett le valamit (sokat) az asztalra a sportágban, ám csak remélhető, hogy általános elnökhelyettesként nem a mundér becsületét védi.
A sportágban dolgozók egy csoportja korábbi főszerkesztőnkhöz, Kálnoki Kis Attilához fordult, aki a 24.hu hírportálon a rá jellemző alapossággal járt utána a témának. Kálnoki Kis komolyabban elemez, mint a szövetség felkent hozzáértői valaha is fognak, nem véletlenül, hiszen olimpikonként (1992), világ- és Európa-bajnokként nem tekinthető kívülállónak. Több mint alapos a gyanú(m), hogy a szövetség alapszabályával finoman szólva is gondok vannak, legyen elég annyi, hogy szövetségi kapitányok kilétéről döntő testületnek tagjai a szövetségi kapitányok. Az pedig, hogy egy szülő pénzügyi visszaélések gyanújával az ügyészséghez fordult, s a rendőrség nyomozást rendelt el az ügyben, csak ráadás.
Nem mellesleg a 12 tagú vezetőségben mindössze négy ember nevét hallottam már az öttusa kapcsán – köztük van a támadott két szövetségi kapitány is. A sportágon felnőve, talán nem érdektelen, kiről hallottam, kiről nem, meg aztán láttam annyi (régi) öttusaversenyt az életemben, hogy tudjam, ki számít, és kire nem érdemes figyelni.
Mizsér Attilára például igen. Olimpiai és világbajnokként beszállt az elnöki címért folytatott harcba is, ám nyílt lapokkal játszott, s ez arrafelé nem divat. Korábban tanácsadóként többször is elmondta, hogy a szövetségnek nincs stratégiája és jövőképe, a reakció érdektelenség és értetlenség volt, mi több, megalapozatlan, rosszindulatú rágalmakkal próbálták meghátrálásra késztetni. Legyen elég annyi, hogy Mizsér nem lett elnök, nincs tisztsége, véleményét, koncepcióját félrelökték.
Történik mindez akkor, amikor az öttusa a létéért és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) kegyeiért küzd, hogy megmaradjon a játékok műsorán. Ilyenkor az összefogás a legfontosabb. Ám ahogy a nemzetközi mezőnynek nem sikerült megtörnie a nemzetközi szövetséget vezető Klaus Schormann egyeduralmát, itthon is csak a sportolók álltak ki egyértelműen a hagyományos öttusa mellett.
Igen, a lovaglással teljesről beszélek. Nem mellesleg, Herr Schormann azt megelőzően döntött a szám száműzéséről, hogy a NOB bármire is kötelezte volna. Így aztán most ott tartunk, hogy utána kellett néznem, hogy székesfehérvári sikereinket – ismétlem: hőstett! – milyen szisztémában értük el, mert ugyebár előbb jönnek a 90 perces versenyek, aztán a lovaglás helyett – jelen állás szerint – a csúszás-mászás.
Ami engem illet, a NOB felelősségét is látom abban, hogy az öttusa – az én fogalmaim szerinti sportág – az esztendők során szép lassan megszűnik majd. A testület azonnal közbelépett, amikor például a súlyemelésben és az ökölvívásban visszásságokat fedezett föl – nos, ha valahol a versenyzők tömegesen tiltakoznak egy sportágban, ez azért visszásság a javából.
Engem támaszt alá Thomas Bach NOB-elnök, aki ezeken a hasábokon közölt békenapi szózatában (szeptember 21.) arról ír, hogy az olimpiák a béke szigetei, valamint „a hátrányos megkülönböztetés tilalma a NOB és az olimpiai játékok DNS-ében van”. Szép szavak, ám a megkülönböztetés létezik a szervezetében, hiszen a játékokon szereplő sportágak nem egyenlőek – a program kialakításában a televíziónak, pontosabban a nézettségnek főszerepe van.
A hagyományoknak egyre kevésbé, maradva az öttusánál, a sportágat az alapító atya, Pierre de Coubertin báró álmodta a játékokra, aki – talán megbocsátanak nekem – van akkora név az ötkarika körül, mint Herr Bach.
Aki főszerepet vállal abban, hogy ma már más a sport és más – az olimpia. Nálam mindenképpen. A sport lényege, hogy a versenyző fejlődjön, egyre jobb és jobb legyen, legyőzze önmagát, az olimpia pedig cirkusz, ahol a porondon a világ legjobbjai produkálnak, ám Balassi Bálintot idézve, „Az jó hírért, névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak”. Ezt vallom, miközben persze valamennyi olimpián lerágom a körmömet, ha honfitársaim igyekeznek az egyről a kettőre jutni, megkönnyezem a sikereiket, büszke vagyok rájuk, s örömmel állítom őket példaképül az ifjak elé. Nem az érmeiket – őket.
A NOB-elnök által oly szívesen hangoztatott békéhez, a szolidaritáshoz nincs szükség a testületére, a sportolók között ugyanis ez természetes. Ők nem aszerint néznek egymásra, hogy a másikat hányan látják a tévében, mennyit keresnek, a kölcsönös elismerés alapja a tett, és persze az emberi kvalitások. Ezért tartom fontosnak, hogy egy-egy szervezet és főként a tagjai ne önmagukat állítsák a középpontba, hanem azt, amire szerződtek. Hétköznapian: segítsenek abban, hogy a főszereplők, a versenyzők kihozzák magukból a legtöbbet, teremtsék meg hozzá a körülményeket, ne ők legyenek „a” körülmények.
És ez már visszavezet az öttusához, a magyar viszonyokhoz. Ahol a támogatással már nem lehet gond, azzal már inkább, hogy kevés a versenyző. Az adatok szerint 31 klubban, szakosztályban folyik képzés, ám jó, ha az ötödükben van olyan fiatal, aki már indult öttusaversenyen. Ez azért szövetségi felelősség is, az ár-érték arányt tekintve mindenképpen.
Nem először temetem az öttusát, mi tagadás, kedves halottam. Persze nem csupán nekem, mindenkinek, aki végigélte azt, hogyan számolgatták az emberek az olimpiákon napról napra, a lovaglás és a vívás után hány pontot kell lőniük, úszniuk, futniuk a magyar klasszisoknak, hogy a végén övék legyen az aranyérem. Amikor a szöuli olimpián (1988) nyert Martinek és a Fábián László, Martinek, Mizsér csapat, s a befutó után egymás nyakába borultunk, tudósítóként sem csak a futás, hanem az előző napok izgalmai is oldódtak bennem – bevallom – könnyeket érően.
Olyan élmény ez, amelyet a leghatalmasabb szervezet sem tud elrendelni, meg aztán kevés hozzá a pénz, a hatalom – szív kell.
Tényleg mindig a Hivatal nyer?
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!