„Feszítem a lapátot, hogy szinte izzadok” – a 200 éve született Petőfi Sándor és a sport

Mottó:
„Aztán Petőfi, született támadó,
Nyakas, az edző mégis erőlteti.
Legszebb csatárkor: huszonhat éves,
Megszalad, elbújik, ugrik, érez.”
(Szálinger Balázs Sport című verséből)

Petőfi Sándor életének sportvonatkozásairól kevés szó esik, noha volna miről beszélni, hiszen a kétszáz éve született költő mindennapjait gyerekkorától fogva meghatározta a versengés és a mozgás öröme. „A játékban ügyes és merész – jellemzi Illyés Gyula monografikus igényű prózai munkájában az iskolás Petőfit –, inas lábai gyorsan viszik karcsú, vékony termetét; a versenyfutásban mindenkit megelőz. Hosszú karjával mindenkinél messzebb hajítja a labdát. Egész addig, amíg a gyerekcsapatból valaki gúnyolni nem kezdi, hogy bal kézzel dob – balogsuta! Ettől fogva nem dob.” A kortársak visszaemlékezései tovább árnyalják a képet. Szívesen labdázott. Kedvét lelte a téli jeges csúszkálásokban. Jól tornázott. Ha kellett, birkózott. A testmozgás iránti szeretete a Búcsúzás című, 1838-ban íródott verséből is egyértelműen kiolvasható. „S ti kedves helyek, ahol számt'lanszor mulatoztunk / Vagy nagy körbe' leülve, vagy a labdát veregetve / És kapkodva, vagy ugrándozva, vagy édes örömben / Víg dallokra fakadva, ezentúl csend üli kedvelt / Tájitokat, már-már elhagyni fogunk mi ezennel!”

Az ellenben nem egyértelmű, hogy tudott-e úszni. Ha az Úti jegyzetek című beszámolójából indulunk ki, a válasz feltételezhetően nem – 1845 májusában, Rimaszombaton járva kis híján belefulladt a Rimába. „Nem nagy a víz, hanem épen malom alatt esett a fürdés, hol egyenest keresztül akarván csapni, a habok alá sodortattam. Ha mégis bor lett volna, de vizbe fúlni... szekatúra!” Vagy ott van az egy évvel korábbi eset, amelyet kortársa, a kartográfus Péchy Imre osztott meg a nyilvánossággal 1879-ben. Petőfi azon a tavaszon Dunavecsén evezett helybéli ismerőseivel, amikor Szűcs János (aki kormányosként ült a csónakban) beleesett a Dunába, és csaknem odaveszett. A költő azonban „ki tudta ragadni a halál torkából, ladikját gyorsan arra kormányozván. Petőfit ezen bravourjáért sokan üdvözölték; csak a szerető édes anya intette őt: ne menjen többé ladikázni, mert megtörténhetik, hogy ő is a Dunába bukik.” A hősies kalandot szinte azon nyomban verssé (Vizen címmel) sűrítette: „Beszélgetnek sajkámmal / A fecsegő habok; / Feszítem a lapátot, / Hogy szinte izzadok. // Anyám, ha mostan látnál, / Tudom, hogy mondanád: / „Az istenért... ha feldőlsz... / Nem féled a halált?”

„VAJON CÉLJA FELÉ KÖZELEG-E A LADIKJA?”

Az első két strófában megbúvó „prepozíciós feszültség” jól érzékelteti, mekkora különbség van Petőfinél a vízen lét és a vízben lét között – az evezést ráadásul nemcsak szerette, de értette is. Péchy a már említett írásában kiemeli, „költőnk különben olyan tökélyre vitte az evezést, hogy a ladikot – két evezővel – kormányos nélkül is tudta irányozni”. Sőt, ha volt is kormányosa, olykor az ő dolgába is beleavatkozott, s ilyenkor élcelődve megjegyezte: „azért, hogy lapátolja a vizet, arra is gondja van: vajon célja felé közeleg-e a ladikja?”

Petőfi Sándor 26 esztendejébe persze sok más sporttevékenység is belefért. Gyalogszerrel bejárta szinte az egész országot, sokszor azért, mert más választása nem akadt, de szívesen barangolt a természetben kedvtelésből is. Kártyázott, kockázott, és örömét lelte a biliárdban is, amelyet leginkább a Pilvaxban művelt, ahol négy – korabeli szóhasználattal élve – „tekeasztalon” gurultak a golyók. Hogy jól játszott-e vagy sem, nehezen eldönthető: egyes visszaemlékezések szerint ügyesen bánt a dákóval, Szabó Márta ellenben azt írja a Biliárd és szerencsejátékok a kávéházban című tanulmányában, hogy „szerette a játékot, csak nemigen tudott biliárdozni. Egy alkalommal veszekedtek is vele, mert egy másik vendég poharába röpítette a golyót.” 

Petőfi egyébként – Jókai Mórhoz hasonlóan – a Pilvaxban saját dákót használt; a világosbarna, simára csiszolt, lefelé elkeskenyedő, intarziás berakással díszített tárgy megtekinthető a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Akárcsak a sakk-készlete, merthogy Petőfi a közkedvelt szellemi sportban is előszeretettel tette próbára magát. Egy 1908-ban megjelent Pesti Hírlap-cikk felidézi az esetet, amikor a költő a pesti Tyroler családnál húzta meg magát egy kis udvari szobában. „Az öreg Tyroler szenvedélyes sakkozó volt és esténkint vacsora után órákon át sakkozott a költővel, aki jóízűen kacagott Tyroler bácsi magyar beszédén, midőn a Petőfi nevet sehogysem tudta kiejteni, és állandóan Péterfinek szólította.” Írásaiban ellenben nem használt sakk-kifejezéseket, leszámítva A szökevények című, 1845-ben megjelent novellájának első sorait, illetve az Arany Jánoshoz címzett, 1848. július 1-jén írt levelét, amelyben Petőfi így fogalmazott: „De ne búsulj, ez volt ellenségeid végvonaglása, mellyel engem elrugtak, ez volt végvonaglásuk, még egy koppintás a fejökre, és aztán sakk-matt!”

„HA FŐBELŐTTEK, – TUDÓSÍTS FELŐLE!”

Korábban a Budapesti futballmesék című videósorozatunkban már szó esett arról, hogy Petőfi Sándor éppen abban az Akadémia utcai pesti épületben jelentkezett katonai szolgálatra 1848-ban, ahol aztán 1901-ben megalapították a Magyar Labdarúgók Szövetségét. A fegyverviselő költő ennél közvetlenebb sportkapcsolódása, hogy így vagy úgy, de a vívás és a lövészet terén is kipróbálta magát. A kiváló sporttörténész, Mező Ferenc Új Időkben közölt, 1949-es cikkéből tudjuk, hogy a kiskőrösi ifjú a pesti Nemzeti Vívó Intézet mesterénél, Chappon Lajosnál, az Elméleti-gyakorlati bevezetés a vívás művészetéhez című 1839-es szakkönyv szerzőjénél tanulta meg a kardforgatást. Barátja, az 1843-ban megismert Várady Antal joghallgató ösztönzésére látogatta a vívóiskolát, többnyire ő volt a társa az órák során is. Az alkalmi ellenfél emlékiratai szerint Petőfi nehezen viselte, ha sarokba szorították, „sensibilis” emberként sértette önérzetét az efféle helyzet, a vívásban és céllövészetben szerzett jártassága pedig idővel alkalmassá tette a viták lovagias rendezésére. A párbajozáshoz kapcsolódó mozzanat, hogy 1846. május 22-én éppen Levél Várady Antalhoz című versében érdeklődik a vívóiskolai tanulótárs friss kalandja felől: „Hát megtörtént a párbaj? s élsz-e még? / Ha főbelőttek, – tudósíts felőle, / Írd meg tüstént, hogy Pestre felrohanjak, / És bosszút álljak éretted barátom... / Szó a mi szó, de nekem igazán / Nem tetszik, hogy te minden balgaságért / kész vagy kockára tenni életedet. / Azt gondolod: lelked-tested szakáll? s ha / Leborotválnak, újólag kinősz?  ”

Bár több dokumentált példát is ismerünk Petőfi életéből párbajjal fenyegető helyzetekre, végül igazoltan egyszer sem került sor a feszültség ilyetén drasztikus feloldására. A Tudományos Sportélet című folyóirat 1973-as számában olvassuk Varga László tollából a legrészletesebb gyűjtést a témában, rögvest az első epizódnál egy klasszikus íróval a párbajsegédjelölt (egyben az elbeszélő) szerepében: a történet forrása Jókai Mór. „Egyszer Petőfi betör nagy léptekkel. »Akarsz-e párbajsegédem lenni?« »Hogyne akarnék? Ki bántott? Kit híjak ki?« »Benőfit!« »S mi oknál fogva?« »Azért, hogy assonance-ot csinált nevemre. Hogy mer az én nevemhez hasonlót csinálni magának?« »Ez még nem elég ok ám a párbajra.« »Igen, de rossz verseket ír s a publikum azt hiszi, hogy azt mind én írtam.« Szörnyen haragudott érte: de aztán mégis le kellett neki tenni a párviadal eszméjéről: miután kiderült, hogy assonance-a – kispap az egri semináriumban.”

A fél évszázaddal ezelőtti cikk figyelmeztet, a szárnyaló fantáziájú Jókai anekdotáiból nem kell mindent szó szerint elhinni, „ez esetben mégis hitelt kell adnunk leírásának, ismerve Petőfi hirtelen kilombosodott párbajkészségét”. A hirtelen kilombosodott párbajkészség később is többször megmutatkozott a költő tüzes pillanataiban, 1845-ben például Tompa Mihállyal támadt nézeteltérése, oly mértékű, hogy a költőtárs megfogalmazása szerint megismerkedésük után „pár hét múlva pisztolyra akart köztünk a dolog kerülni”. Vahot Imre lapszerkesztőt is párbajra hívta, amiért engedélye nélkül közölte egy költeményét, végül azonban a kihívott fél másfél nap gondolkodás után meghátrált – a gyáva megfutamodásról Petőfi Arany Jánosnak írott levelében panaszkodott. Az ügyvéd-szerkesztővel később is kereste a párbajozási lehetőséget, továbbra is hiába, pedig Zerffi Gusztáv beszámolója szerint az egyik afférra készülve a Neugebäude udvarán Mack százados vezénylete alatt rendszeresen gyakorolt is.

„CSAK ÚGY A HÍRÉRT SOHA NEM VÍVOK”

Leghíresebb „majdnem-párbaja” az 1848-as szabadszállási követválasztáshoz kötődik, a szavazáson végül alulmaradó költő ellenfelét és legyőzőjét, Nagy Károlyt hívta ki a Pesti Hírlapban megjelentetett, személyeskedő és pökhendi cikkéért. „Midőn először hozzá küldtem secundánsaimat (párbajsegédeimet, Jókait és Pálffyt), nemcsak hogy el nem fogadta a párbajt határozottan, de rögtön futott Perczel Mórichoz, mint policájfőnökhöz, hogy oltalmazza az életét, mert én törvénytelen úton akarok elégtételt venni rajta” – ecsetelte a történteket Petőfi. A másik követjelölt vonakodva bár, de végül vállalta volna a párbajt kardra, a kihívó azonban ragaszkodott az éles, pisztollyal vívott változathoz. „Nekem elvem, hogy csak úgy a hírért soha nem vívok; de ha egyszer kiállok, annak életre-halálra kell mennie, mert a párbaj nem tréfa; csak azzal vívok meg, aki úgy megsért, mint az a nyomorék, hogy aztán oly passzióval süthessem rá fegyveremet, mint a felém közelgő veszett kutyára.”

Nem riadt vissza a párbajfenyegetéstől Petőfi akkor sem, ha felettesével támadt elintéznivalója. Klapka György honvédtábornoknak írta 1849. május 8-án (az affér szüli meg az Egy goromba tábornokhoz című verset), miután az alkalmi hadügyminiszter feszült debreceni találkozásuk során nem erősítette meg őt őrnagyi rangjában: „Ön 1. nem tartotta elegendőnek az én becsületszavamat bizonyos dologban. Ön 2. föltette felőlem, hogy kineveztetés nélkül viselem az őrnagyi ruhát. Ön 3. csak orvosi bizonyítvány mellett akart szabadságra bocsátani. Ön 4. megtiltotta, hogy ne írjak. Mindez röviden ennyi: 1. Petőfi nem becsületes ember. 2. Petőfi szemtelen s hiú világcsaló. 3. Petőfi rossz hazafi, mert távozik a csatatérről s betegséget hazud. 4. Ön Petőfinek korlátlan ura, mint voltak a nemzetnek a Habsburgok, kik azt előleges censura alá vetették. Uram! Ezek olyan dolgok, a melyekért békés időben személyes elégtételre hívtam volna s tán lelőttem volna önt, mint a verebet, mert én meglehetősen lövök; most azonban, miután nem magunkkal, hanem az ellenséggel kell küzdenünk, választottam a második utat, melyre hazafiságom ösztönzött, némán, szerényen ott hagytam azon hadsereget, melynek ministere nem hisz saját tiszteinek becsületszavában, holott pedig az elfogott schwarzgelb tisztek becsületszava is érvényes.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. január 14-i lapszámában jelent meg.)