„Színház létezik csak: mégpedig zenés színház” – Kerényi Miklós Máté és a sport

– Márciusi nemzeti ünnepünkön lesz 40 éves, de hosszú idő óta tartja tinédzseres megjelenését. Hogyan sikerül?
– Valószínűleg a genetika az oka. Dolgozom sokat, de azon kívül semmi különlegeset sem teszek érte. Érdekes, a felmenőimmel ellentétben a hajam is megmaradt, és igyekszem boldognak lenni, úgy látszik, ez is fiatalít...

– Tizenkét évesen már musicalben szerepelt, vagyis eleve elrendeltetett a jövője?
– Sohasem akartam ezzel a kérdéssel foglalkozni. Nekem szerelem a színház, szeretem csinálni, a színházművészet minden szegmense érdekel, így az alkotás, a szövegírás és a rendezés is. Tény, hogy művészcsaládból származom, otthonról sok mindent hoztam magammal. De a szüleim sohasem tereltek ebbe az irányba, hagyták, hogy azt csináljam, amit szeretek.

– A közvélemény táncos-komikusnak tartja, ugyanakkor bátyja, Dávid az Operaház magántáncosa. Mi a hasonló, és mi a különbség kettejük pályáján?
– Én elsősorban színész vagyok, talán ez a foglalkozásom helyes meghatározása, mégpedig operett-musical színész. A testvérem és közöttem sok a különbség habitusban, gondolkodásban, sokszor vélekedünk ugyanarról teljesen másként. Az viszont közös, hogy szeretjük a szakmánkat, elhivatottak vagyunk, és még boldogok is, mert a hivatásunkat művelhetjük. Ami pedig a mozgáskultúrát illeti, Dávid sokat tanulta azt, én pedig tanultam sok balettelőadásból, nyílt balettórákból, vizsgákból a táncművészeti egyetemen és az Operaházban is.

– De mi történt volna, ha tizenkét évesen diákolimpiai döntőbe jut az iskolájával: sohasem vágyott sportolói karrierre?
– Olyan értelemben nem, amilyen a mai versenysport. Viszont sok szállal kötődöm a sporthoz: úsztam, lovagoltam, teniszeztem, tekvandóztam, a labdajátékok közül kipróbáltam a kosárlabdát, a strandröplabdát, a tollaslabdát is, de mindenben a játékot és az élvezetet kerestem. Szeretem a sebességet, de a gokarton túl a Formula–1 már más világ. Engem mindig sokkal jobban érdekelt az együtt, nem pedig az egymás ellen játszás. Ebben a tenisz az ideális, amelyben a verseny előtt az ellenfelek ütögetéssel bemelegítik egymást a küzdelemre. És időszakonként sportrajongó is vagyok, a foci-világbajnokságot, az olimpiát nézem, de a hivatásom miatt nem tudom folyamatosan követni az eseményeket, így pedig sok mindenről lemaradok. De a sport, a testedzés ma is része az életemnek, mégpedig egy északról származó sportág, a bikejöring révén.

– Beavatna a részletekbe?
– A szánhúzással rokon versenyzési forma, amelyben egy kutya – vagy párosnál kettő – húzza a kerékpárt, amelynek nyergében én tekerem a pedált. Idén már két versenyen vagyunk túl Loki kutyámmal, egy második és egy hetedik helyezéssel. A versenyszellemünk a hobbi szint mellett megvan, de például Németországból felkészültebb résztvevők érkeznek. Loki háromévesen tehetséges húzó, megbirkózik a zsoké alkatommal, a másik husky kutyám, Sophie más felépítésű, ezért nem lehet őket egymás mellé tenni. A rajt utáni első pillanatokban a legnehezebb nyeregben maradni, ha a kutya fárad, akkor nő meg a hajtó szerepe a négy és fél, öt kilométeres távon. Köztudott, hogy a kutyával futás is kezd népszerűvé válni, a kerékpárt meg szinte nekem találták ki: anno édesanyám felszerelte a Trabant tetejére a három tartót meg a három kerékpárt, és akár a Balatont is körbebicikliztük.

– Vissza a hivatásához: az operett vagy a musical áll közelebb a szívéhez?
– Nem szerencsés a művelőjét választás elé állítani... Színház létezik csak: mégpedig zenés színház, amely különleges helyet foglal el a szívemben. Bár minden színház zenés, ritmusai következtében a prózai színházat is lehet zenésnek tekinteni. Ha mindenáron döntenem kellene, azért mondanám a musicalt, mert annak van jövője új darabok és történetek, új kihívások miatt. Az operettben azonban véges számú szerepet játszhatok el.

– Mennyire hatott a pályafutására, hogy e két műfaj klasszikusaival szerepelhetett egy színpadon?
– Sokat jelentett, hálás vagyok a sorsnak, hogy Lehoczky Zsuzsával, Oszvald Marikával együtt játszhattam, táncolhattam, és láthattam Marik Pétert játszani, hallhattam énekelni. De rengeteg művész nevét fel tudnám sorolni, akitől a színpadon tanultam hivatásról, színházról.

– Pályája egy időszakában díjakat, versenyeket nyert: a Junior Prima-díj volt a legutóbbi 2012-ben...
– Még nem gondolkodtam azon, hogy ennek mi lehet az oka. Tény, pályakezdőként kaptam elismeréseket, nyertem énekversenyeket, és az a véleményem, hogy az állami díjak talán negyvenéves kor után következhetnek. Örülni kell nekik, de semmivel sem értéktelenebb az a művész, akit a közönség szeretete mindenért kárpótol.

– Tősgyökeres fővárosi, de nem kis sikereket mondhat magáénak vidéki helyszíneken. Más a hangulata a vidéki fellépésnek?
– Fiatal koromban sok évet töltöttem Szegeden, pályakezdő éveimben is rendszeresen szerepeltem a szabadtéri játékokon. A legutóbbi években ez nem sikerült, de bízom benne, hogy lesz még lehetőségem, mert különleges a varázsa, ha egy nyári időszak társulatot hoz létre, barátságok kötődnek, szerelmek szövődnek a templomtornyok alatt. Életem legszebb nyara pedig a soproni szabadtéri Miss Saigon volt, tizennégyezer néző előtt. Ott szabadok voltunk, remek társaságot alkottunk, dolgoztunk, mulattunk. Megvalósult a főhős Professzor nagy álma, nekünk ez volt a nagy álom. Siófokot és Veszprémet is meg kell említenem, a LéviStoryt, a farmer születését, Jávori „Fegya” mindig magával ragadó zenéjével és apám, Keró rendezésével kiváló előadás született. Remélem, hogy nyártól Budapesten szabadtéren és kőszínházban is bemutathatjuk.

– Öt éve magánéleti válságba került, rendeződött a családi élete?
– Sokat küzdöttünk érte mindannyian, akik ebben a történetben benne vagyunk. Időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ne egymás ellen harcoljunk. Mára minden tisztább lett a mozaikcsaládunkban, amelynek középpontjában Ádám áll, aki most megy iskolába, és az iránta érzett szeretet köt össze valamennyiünket.

– Az operett magyar nagyköveteként bejárta Európát és Ázsiát. Hová szeretne még eljutni?
– Rengeteg hely van, de elsősorban nem munkával, hanem a kedvesemmel és a családommal lenne jó világot látni. Kardffy Aishával számtalan helyen megfordultunk, ahol a fellépések mellett lehetőségünk volt városnézésre, de az igazi feltöltődést a pihenéssel összekötött, egymással töltött idő jelenti.

– Van kedvence a rengeteg eddigi szerepe között, és mi az, ami még hiányzik a repertoárjából?
– Igen, van, mégpedig az értelmi fogyatékos, múlandóan okosodó Charlie Gordon a Virágot Algernonnak című darabból különleges helyet foglal el a pályámon. Aki olvasta Daniel Keyes könyvét, az érti, aki nem, annak javaslom, hogy olvassa el, mert kedvenc olvasmányai közé fog tartozni. Álmodozni új szerepekről viszont nem szeretek: csalódás, ha nem jön, még nagyobb csalódás, ha jön, de nem lesz az, amit vártam tőle. Ezért igyekszem mindig a következő feladatot a lehetőségekhez képest álommá alakítani.

– Ha hirtelen röviden értékelnie kellene Kerényi Miklós Mátét, mit írna bele?
– Három idézettel mondanám el, ki vagyok, vagy ki szeretnék lenni. Az első még nagyapám madáchi mondása, hogy ember, küzdj, és bízva bízzál! A második Antoine de Saint-Exupéry és a róka találkozása, vagy akár a kis herceg egész története, mert előbbre tartana a világ, ha érvényesülne, hogy jól csak a szívével lát az ember. A harmadik, hogy van egy színházi létem, így működöm, és ezen nem tudok változtatni. Ha változtatnék, Elisabeth szövege következne a róla szóló musicalből: az már nem én lennék...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. február 18-i lapszámában jelent meg.)