A szomszéd tehene – Csinta Samu publicisztikája

Első látásra   joggal vetődhet fel a kérdés: miért lenne téma egy sportlap számára egy másik országbeli kormányátalakítás? Még akkor is, ha ezen belül a sportirányításban végbemenő személyi cserére, illetve a valószínűsíthető stratégiaváltásra szűkítenénk a kört. Ha a szomszéd tehene döglődik, az a magyar sportnak teremthet helyzeti előnyt, egy riválissal kevesebb, talán olyan is akad, aki titokban még egy imát is elrebeg. A romániai belpolitikai változások rengésvonalai azonban némileg más dimenziót kapnak, ha hozzátesszük: olyan ország sportmindennapjainak átalakulásáról beszélünk, amelynek eddigi irányítója magyar szakember volt, érintettjei között pedig magyar fiatalok százezrei szerepelnek.

A romániai magyar párt és érdekvédelmi szervezet kormányból való kiszorítása Novák Károly Eduárd sportminisztert is elsodorta, bár őt amúgy is az esetleges „járulékos” károk közé sorolták, amikor a megelőző tárgyalások még arról szóltak, hogy az RMDSZ milyen tárcáról mondana le a kormányban maradás érdekében. Lehet szörnyülködni a dolgon, de a kulisszák mögötti egyezkedések sok esetben fontosabbak és beszédesebbek, mint ami később elhangzik a mikrofonok erdeje előtt. És igen, papírforma volt, hogy a sporttárca irányítása kisebb fajsúlyúnak bizonyul, mint mondjuk a fejlesztési minisztérium vezetése.

Mint ahogy papírforma volt az is, hogy előbb-utóbb mennie kell a nagytakarítást, a régi, ­érdekelvű, megcsontosodott rendszer újrafogalmazását célzó magyar miniszternek. Ehhez mindenekelőtt minden korábbinál alaposabb felmérésbe kezdett, amelynek eredményei alapján 2022-re kidolgozták a történelem első román sportstratégiáját. Olyan szakmai jövőképet, amelynek felvázolásához egészen mélyre merítettek a magyar sportélet tapasztalataiban is. Bukarestben nem is dobálták tőle magasba a kalapokat, hiszen arrafelé kevés dologról nyilatkoznak kedvezően, ami magyar.

Igazi nagy „veszélyt” azonban elsősorban abban a tekintetben jelentett Novák, hogy igyekezett minél mélyebben felkavarni az elmúlt három évtized alatt leülepedett állóvizet. Már beiktatása után egy hónappal úgy nyilatkozott, hogy elsősorban a középszerűségnek, az esetlegességnek, a pazarlásnak üzen hadat. Ez félelmetesen hangzott a kézivezérléses módon működő, elsősorban a nagy klubok „táncrendje” által mozgatott világban. Az érdekeikben veszélyeztettek nem is titkolták, elsősorban abban bíznak, egy egész parlamenti ciklus sem lesz elegendő, hogy a magyar miniszter valóban a problémák velejéig jusson.

Még abban az esetben sem, hogy a tárcavezető korántsem politikai ejtőernyősként érkezett a minisztérium élére, kerékpáros- és sportvezetői múltja miatt a sportot irányítók cseppet sem „templomos” világában sem lehetett eladni. Novák ugyanis a 2012-es paralimpiai győzelmét követően gyorsan ráébredt, mekkora ereje, kisugárzása van egy olimpiai aranynak. „Arra gondoltam, a jövő alakítása érdekében ki kellene használnom ezt az erőt, hogy az utánam jövőknek ne kelljen lefutniuk ugyanazokat az üres köröket. Megpályáztam a Román Kerékpáros-szövetség elnöki tisztségét, bár kezdetben legfeljebb elképzeléseim lehettek arról, mire is vállalkozom. Miután azonban a kerékpársport világából is érkeztek megkeresések, úgy döntöttem, belevágok. Semleges, pártoktól független emberként nemcsak a szövetség akkori vezetőire voltam veszélyes, hanem a sportminisztériumra is. Egyetlen szavazattal, de megnyertem a választást” – foglalta össze korábban vezetői indulásának történetét.

A román kerékpársport reformálására tett kísérletnél jobb előtanulmányokat elképzelni sem lehetett, miután a szövetség a rendszer állatorvosi lovának számított. A válogatott keret csak papíron létezett, a költségvetésből érkező pénzek pedig így-úgy elszivárogtak. A szövetség korábban sohasem fizetett adót, a pénzt pedig rengeteg hamis számlával lapátolták ki, így aztán Novák Károly Eduárdnak bűnügyi vizsgálatot is kellett kezdeményeznie. Arról a szintről kellett újra életre kelteni a sportágat, hogy 2009-ben a szövetség bankszámláját is zárolták. Maga az akkori sportminiszter is belebukott a szövetség körüli piszkos ügyekbe, ám a megtisztulási szándék és elszántság hatásosabb volt, mint néhány ember holdudvara.

A barikád másik oldalán, szövetségi elnökként szerzett tapasztalatok természetesen miniszterként sok fölösleges kanyartól megkímélték Novákot, aki épp az elszántsága miatt kényszerült folyamatos ellenszélbe. Elődei ugyanis – közöttük jelentős sportolói, de nullához közelítő vezetői múltú emberek is szerepeltek – többnyire békésen belesimultak a tájba, a párthátterükből érkező direktíváknak megfelelően írták alá az eléjük tett utalványokat. A költségvetési támogatások legtöbb esetben megkérdőjelezhetetlennek tetsző számszerűségek alapján kerültek a felhasználókhoz, csakhogy ezeket a statisztikákat szinte valamennyi sportágban fiktív egységekkel, a rendszerből már jóval korábban kikopott személyekkel hizlalták egyre kerekebbre. A stratégiaalkotáshoz elengedhetetlen leltározás során aztán 2021 nyarán egy az egyben kiderült: nem lehet tudni, Romániában hányan is sportolnak ténylegesen. A román sportközvélemény azonban sokkal inkább „megdöbbent” azon, miként fogadta vagy éppen nem fogadta a miniszter a tokiói olimpiáról hazatérő román sportolókat.

Ma az ügyben két dolgot lehet teljes bizonyossággal kijelenteni: már nem Novák Románia sportminisztere, illetve már nem is létezik sportminisztérium, miután az új kormány a miniszterelnökség hatáskörébe tartozó ügynökséggé fokozta le. Leendő vezetőjét még nem ismerni, az első számú jelölt az evezősszövetség elnöke, az ötszörös olimpiai bajnok Elisabeta Lipa, aki 2015 és 2017 között már betöltötte ezt a szerepet. Minden egyébre homály borul, amelynek fenntartása változatlanul sokak érdeke.

Novák „RIP román sport” bejegyzéssel reagált a hírre, hogy az RMDSZ kormányból kilépésével az ő megbízatása is véget ért. A kijelentés talán túlzó kissé, és – mint utólag maga sem tagadta – elsősorban a pillanatnyi csalódás szülte. Az azonban könnyen valószínűsíthető, hogy az utód valamelyik íróasztalfiók mélyére süllyeszti az eddigi felmérő, illetve jövőtervező munka eredményét. Annál is inkább, mivel a kettős „gyámság” alá helyezett utódintézménynek vélhetően igencsak csökkentett kompetenciái – és talán pénzforrásai – lesznek, főleg, hogy küszöbön a párizsi olimpia, ami újra a tűzoltásszerű eredménykényszert helyezi előtérbe.

S hogy ebben hol rejtőzhet a magyar sport esetleges kára? Például abban, hogy az elmúlt két és fél esztendő eltávolítása – a múltat végleg eltörölni... – több százezer romániai magyar fiatal sportos közegben és mentalitásban nevelésében húzhatja be a képzeletbeli kéziféket. Miközben áldozati nemzedékből már így is több van, mint amennyi elviselhető lenne. De az elkövetkező periódus a jelentős mértékben magyarországi finanszírozással épülő létesítmények fenntartásához való hozzájárulásban sem ígér rózsás perspektívát, márpedig a stadionok hasznos működtetése visszamenőleg is legitimálná a külhoni sportcélú magyar ingatlanfejlesztéseket.

Talán nem mindenki előtt ismert a kolozsvári pályaudvar falán elhelyezett emléktábla az abszurd határát súroló esete. A táblán azok neveit olvashatta az érdeklődő, akik 1919-től napjainkig a kincses város állomásfőnöki tisztségét töltötték be. Leszámítva az 1940–1944 közötti periódus – a kis magyar világ – tisztségviselőit, az ő nevük helyett egészen a közelmúltig az „ismeretlen” megjelölés szerepelt. Novák Károly Eduárd biztosan nem jut hasonló sorsra, ám hogy tevékenységének milyen nyomot engedélyeznek, arra ma még senki sem tudja a választ.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!