Párizsi bisztró – Csinta Samu publicisztikája

A KONVENCIÓ ÉS A RUTIN nagy úr, aligha lehet hát számon kérni Gyulay Zsolton, a Magyar Olimpiai Bizottság elnökén, hogy nem várta ki az éppen zajló világbajnokságok végkimenetelét, mielőtt megtartja a párizsi olimpia rajtja előtt egy évvel szinte kötelező módon szokásos sajtótájékoztatót. Nyilván olcsó játék lenne elgondolkodni, hogy Kós Hubert hátúszó és a férfivízilabda-válogatott aranya, illetve a Koch Máté párbajtőr egyéniben szerzett, valamint a férfi és női kardválogatott által kivívott aranyérem ismeretében miképpen módosította volna a július 26-án elmondott beszédét. A felsorolt sikerek jelentősen növelték a párizsi indulási jogot már de jure is megszerző versenyzők számát, de a csúcsdiadalok lelki felhajtó ereje, optimizmusfaktor-növelő szerepe sem elhanyagolható. Ami meg a befogadó közeget illeti, kevesen lehetnek olyanok, akikhez nem jutott el az elmúlt hét magyar győzelmeinek híre, a többség valószínűleg élőben, a tv-készülékek előtt őrjöngött a pólósok sorozatos bravúrjai vagy a csereként beálló Márton Anna által „feltámasztott” kardválogatott jelzők után kiáltó győzelme láttán.
A KONVENCIÓ ÉS A RUTIN nagy úr, aligha lehet hát számon kérni Gyulay Zsolton, a Magyar Olimpiai Bizottság elnökén, hogy nem várta ki az éppen zajló világbajnokságok végkimenetelét, mielőtt megtartja a párizsi olimpia rajtja előtt egy évvel szinte kötelező módon szokásos sajtótájékoztatót. Nyilván olcsó játék lenne elgondolkodni, hogy Kós Hubert hátúszó és a férfivízilabda-válogatott aranya, illetve a Koch Máté párbajtőr egyéniben szerzett, valamint a férfi és női kardválogatott által kivívott aranyérem ismeretében miképpen módosította volna a július 26-án elmondott beszédét. A felsorolt sikerek jelentősen növelték a párizsi indulási jogot már de jure is megszerző versenyzők számát, de a csúcsdiadalok lelki felhajtó ereje, optimizmusfaktor-növelő szerepe sem elhanyagolható. Ami meg a befogadó közeget illeti, kevesen lehetnek olyanok, akikhez nem jutott el az elmúlt hét magyar győzelmeinek híre, a többség valószínűleg élőben, a tv-készülékek előtt őrjöngött a pólósok sorozatos bravúrjai vagy a csereként beálló Márton Anna által „feltámasztott” kardválogatott jelzők után kiáltó győzelme láttán.

A felvetés persze pusztán elméleti, hiszen ez egy soha véget nem érő éjszakát ígérő vonal, csak az előttünk álló két hónap során legalább öt olyan világbajnokságot – sportlövő-, öttusa- és kajak-kenu-vb, illetve birkózó- és torna-vb – rendeznek, amelyen a magyar sport reális eséllyel száll harcba érmekért és további olimpiai kvótákért, illetve az ahhoz hozzásegítő pontok megszerzéséért. Arra is nagy tétben mernék fogadni, hogy a hazai pályán zajló atlétikai világbajnokságon is terem olimpiai szint a magyar versenyzőknek. Szóval újra és újra rácsodálkozhatunk, mennyire gazdagok is vagyunk, megnyugvás afelől, hogy reménybeli olimpiai sikerességünk korántsem egy-egy szolgálatos „életmentő” sportág pillanatnyi teljesítményén múlik.

Nyilván nem életszerű igény, hogy magyar szempontból valamennyi világverseny annyira csúcsra járjon, mint a legutóbbi vívó-vb, amelyen a már-már legendaként kezelt csúcsok beállítása a sportág legsikeresebb versenyei közé emelte a milánói seregszemlét. Mindezt olyan körülmények között, hogy a kard élő klasszikusa, az olimpiaspecialista Szilágyi Áron ezúttal „csak” bronz fokozatig jutott, a hasonló babérokra pályázó párbajtőröző Siklósi Gergely pedig a nyolc között esett ki. Mentségére legyen mondva, a későbbi világbajnok, Koch Máté búcsúztatta... Arra azonban a vívósport már most feljogosította a közvéleményt, hogy a „biztos” párizsi éremvárományosok közé sorolja a sportágat – sőt, az arany is az alapelvárások közé sorolható. Talán még Gyulay Zsolt olvasatában is.

Ami azonban az elmúlt hétvégén velünk történt, az önmagában, a 2024-es olimpia figyelmen kívül hagyása nélkül is csodaszámba megy. Gondoljunk csak bele: röpke néhány napon belül öt világbajnoki címmel gazdagodott a magyar sport: úszásban, vívásban, vízilabdában. Aki mindezt azzal intézi el, hogy az úszás, a vívás, a vízilabda (sport)kultúránk része, azaz inkább az számítana kivételnek, ha a dolgok nem így működnének, nos, az ilyen kétségtelenül otthonosan mozog a sporttörténelemben, a jelenben viszont meglehetősen tétován.

Az ugyanis korántsem a magyar vívás kritikája, ha az olimpiák előtti számolgatás nem úgy kezdődik, hogy a sportág legalább egy aranyat biztosan szállít. Sokkal inkább arról van szó, hogy a nagyvilágban egyre több helyen fedezik fel és emelik tökélyre e sportágat, ennek igen beszédes bizonyítéka, hogy Dél-Korea 2017 óta kardcsapatban gyakorlatilag kibérelte a dobogó legmagasabb fokát olimpiákon és világbajnokságokon egyaránt.

Azt is legendaként szoktuk emlegetni, ahogyan az 1952-es és 1956-os ötkarikás bajnok vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya, Rajki Béla fogalmazott: a magyar csapatnak a második hely kudarc. Azok az idők már bőven elmúltak, kezd viszont legendássá válni, ahogyan a tavalyi, tényleg kudarcszámba menő hazai világbajnokság után a magyar csapat képes volt olyan értékekkel gazdagodva visszatérni, amellyel maga mögé utasította az egyre sűrűbb nemzetközi mezőnyt. Szakmai elemzésre megfelelő szakértelem híján nem vállalkozom, az átlagosnál talán valamivel képzettebb szurkolóként legfeljebb azt a biztonságérzetet tudom felhozni, amelyet elültetett bennem az együttes produkciója, az a tökéletes egyensúlyérzék, amellyel Varga Zsolt szövetségi kapitány „forgatta” saját higgadtságát és izzását. Ezért aztán a több ezer kilométeres távolság sterilitásában a végső győzelemben szinte pillanatig sem kételkedve követtem az eseményeket. Tessék nyugodtan a laikusságom rovására írni, de meggyőződésem volt: ezt a csapatot Fukuokában senki és semmi sem képes legyőzni, még ha esetenként szerencsés részleteken is múlott a negyedik vb-arany megszerzése. Szinte sugárzott a társaságról, hogy a szerencsés fordulatokat is alapos előkészítés előzte meg.

A sportdiadalok ilyen mértékű koncentráltságát azzal együtt sem könnyű „elviselni”, hogy amúgy egyik sem érkezett a semmiből. Olyan értékládából kerültek elő, ahonnan szinte bármikor felbukkanhatnak, hiszen sem a magyar póló, sem pedig a vívás nem tartozik a tiszavirág életű jelenségek közé. A hagyomány, a szakértelem, az odafigyelés, megkockáztatom, az elkötelezett értékőrzés tudatosságának olyan elegye dolgozik a háttérben, amelynek „fortyogását” csak a beavatottak hallják. Nekünk, halandóknak maradnak a vasárnapok, amelyek nem egyformán verőfényesek, mégis ritkán akadnak olyanok, amikor egyáltalán nem bukkan elő a napsugár. Az idén például sokan féltették az úszást – kicsit talán a benne élő szakemberek is –, hiszen mindenféle okokból akár az a korábban elképzelhetetlen helyzet is előfordulhatott volna, hogy vb-érem nélkül marad az elmúlt évtizedek egyik legmegbízhatóbb medáliabeszállítója. Ha így történt volna, akkor sem lenne világvége, Kós aranya és a döntős szereplések azonban szinte biankó csekket kínálnak arra, hogy Párizsban sem maradunk közeli szemlélői a sportág medáliaosztásának.

Jövőre visszatér Európába az olimpia, és ez annak lehetőségét is hordozza, hogy az átlagnál jóval több magyar tartja majd fontosnak a francia fővárosban követni a világ legnagyobb sportélményét kínáló rendezvény eseményeit. A helyszíni szurkolás olyan érzelmi-izgalmi állapotot idéz elő, amely a „legérthetetlenebb” sportágat is fogyaszthatóvá teszi. Aligha túlzás, hogy az átlagnéző például mit sem lát a vívás rejtelmeiből, ennek megfelelően egy átlagos versenyen még nem kellett kitenni a „megtelt” táblát. A milánói vb-döntő során ezzel együtt tízezrek ugrálhattak boldog feszültségben a képernyők előtt, és ez az emlék biztosan sokakban megmarad a jövő évi ötkarikás játékokig.

A nemzeti sportsikerek egységképző erejéről hosszasan lehetne – és lenne érdemes – írni, sokak számára fölöslegesen pozitív és negatív értelemben egyaránt. Pillanatig sem állítom, hogy Fukuoka és Milánó minapi emléke nyomán egycsapásra megnőtt a magyar gazdaság termelékenysége, de a boldogságindex biztosan megemelkedett, a „találatjelző” jelentősen megnövekedett mosoly- és toleranciamennyiséget regisztrált. A folytatásig már nem is kell még egy évet várni, Párizs azonban sokat ígér. Lehet készülni rá, érdemes máris nekilátni az örömhalmozás logisztikája kidolgozásának, a kiindulási bázisokként is működő bisztrók felfedezésének. Persze nem a napóleoni idők kozák harcosainak párizsi „látogatása” mintájára – a vonatkozó legenda szerint úgy biztatták a szakácsokat, hogy bisztra, bisztra, azaz gyorsan, gyorsan –, az ily módon meghonosodó szó amúgy sem a gyors­étkeztetők neveként maradt meg. Ellenkezőleg: hosszan tartó, alapos élvezetekre készülve.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!