A fa, futball, gombfoci – Malonyai Péter publicisztikája

MÁR TÖBBSZÖR VOLT SZÓ a nagyapámról ezeken a hasábokon, vállalva, hogy visszaélek azzal, hogy én verem a billentyűket. Ahogy haladtam előre kiválasztott témámban, gyakran beugrott egy-egy mozzanat az életéből, ám most – lévén karácsony, család, béke – utánanéztem a régi Nemzeti Sportokban, hogy megtudjam, kapott-e némi nyilvánosságot az unokai elfogultságon túl is. Engedelmükkel újra kihasználom a figyelmet, és még azt sem ígérem, hogy utoljára.

Törökbecsén született 1895-ben, a vajdasági település 7647 lakost számlált akkoriban. Az esztendő átlagos volt a településen, a járásbíróságnál jegyzői állásra lehetett pályázni, februárban a Tiszán torlódás volt, minek következtében a jég Törökbecsénél is megállt, a gabonatőzsdén leginkább a bácskai, dunai, törökbecsei és a Tisza-vidéki származású fajbúzákat és a raktárárut vették, de a sportról semmi hír. Csak később, évtizedekkel később szerepel először egy futballhír a Nemzeti Sportban, a nagykikindai Sloga 10:0-ra legyőzte a törökbecsei Jedinstvót.

Így aztán feltehetően nem a falujában, hanem később Budapesten, középiskolásként szerethetett bele a futballba, hogy aztán Debrecenben örökre eljegyezze. Nem játékosként, noha voltak ilyen reményei, hiszen állítólag játszott az MTK-ifiben, de ez véleményes, hiszen csak egyszer említette, nem sokkal halála előtt, az évek múlásával pedig sokszor a vágyainkból is valóság lesz.

Gazdasági akadémiát végzett, ahol a fával kötött – szintén örök – barátságot, Szolyván, a fűrész­árugyárban gyakornokoskodott, onnan nősült, hogy aztán Debrecen következzék, a Gőzfűrész és Faárugyár, ahol ügyvezető igazgató lett. Ez döntött. A Bocskai ugyanis meglehetősen gyakran küzdött pénzhiánnyal, s ilyenkor a város üzemei, gyárai segítettek. Cserébe a cégek képviseltették magukat a klub vezérkarában, nagyapám így lehetett az egyik választásnál elnökhelyettes – legalább tizedmagával.

Aztán jött 1931, amikor a választmányi ülésen az ellenzék azzal állt elő, hogy a jövőben bizottságok vezetik majd a klubot. „A gazdasági és nemzetközi bizottság elnöke Mittelmann Miksa lett, akinek így a legnagyobb szerep jutott a Bocskai ügyeinek vezetésében, miután emellett még a sportbizottságban is helyet foglal” – írta a Nemzeti Sport; ugye, hogy van okom a büszkeségre...?

Négy évvel később társelnökként fogadta januárban a téli túrájáról hazatérő csapatot a Déli pályaudvaron. Kiderült, hogy optimizmusban sincs nála hiány. Ahogy elmondta, kicsit pihennek a játékosok, aztán a bajnoki rajton már megmutatják, hogy nagyon tudnak. Nos, február végén a Szeged 4:2-re győzött Debrecenben. Csendben jegyzem meg, hogy a lefújás után tüntettek – az elnökség ellen.

Ám nagyapám kezdett elismertté válni, az NB-bizottság tagjaként éves szövetségi pályabelépőt kapott (összesen 44 igazolványt adtak ki), 1935 augusztusában pedig különleges megbízatása volt. A bajnoki rajt első fordulója után hat csapatot (a Hungáriát és az Újpestet is!) kötelezték, hogy javítsa ki a pálya hiányosságait (vasalatlan kapufa, lyuk a léceken, és így tovább), „az egyesbíró nyolc napi határidőt ad azzal, hogy az elrendelt pótlások keresztülviteléről szeptember 1-ig a mérkőzés előtt Mittelmann Miksa fog meggyőződést szerezni”.

És még mindig 1935. Hollandiai túrára vezette a Bocskait, és az egyik éjjel Amszterdamból a telefonhívása ugrasztotta ki az ágyból Herzog Edvint, a klub menedzserét, arról tájékoztatva, hogy a hollandok kifizették a teljes járandóságukat, pedig elmaradt a meccsük Groningenben. Ez különlegesség volt, hiszen általánosabb volt, hogy a vendéglátók nem vagy kevesebbet fizettek, a Velocitas viszont átadta a hatezer pengőt. „Levonás nélkül!” – lelkendezett a nagyapám, de Herzog higgadt maradt: „Kedves Miksa, térj magadhoz. Nem Pesten vagy, hanem Hollandiában! Most pedig hagyj már aludni. Szervusz!”

Természetesen az elfogultság sem állt tőle távol. Amikor a csapat 1936-ban kikapott 2:1-re az Elektromostól, máris mondta az azóta is megszokottat (ebből is látszik, hogy igazi vezető volt...): „Meg nem érdemelt vereség. Külső körülmények – értve ezalatt a játékvezetést – akadályozták meg a Bocskai győzelmét.” Alátámasztja az indulatait, hogy a Nemzeti Sport szerint Simonyi bíró „sok elnézéssel vezette ezt a mérkőzés, de tekintélyt sem tudott szerezni magának. Odaállt vitatkozni a játékosokkal, sokat és hosszan magyarázott, amikor pedig – jórészt az ő hibájából – eldurvult a mérkőzés, ennek sem tudott erélyes intézkedésekkel gátat vetni.”

A világbajnokság (1938) előtti bajnokság kiírásakor az MLSZ úgy vélte, hogy a felkészülést úgymond terminusnehézségek akadályozhatják, ezért adminisztratív úton átmenetileg csökkenteni kellene az első osztály létszámát 14-ről 12-re. Felvetődött, hogy esetleg az adósságokból kiindulva. Nos, ebben a Bocskai állt a legrosszabbul a mezőnyben, 1500 pengővel tartozott, közülük többnek már le is járt a határideje, ami a csapat játékjogának felfüggesztését vetítette előre. A Nemzeti Sport körkérdésére 13 klub elmondta, hogy áll anyagilag, ám a Bocskai nevében nyilatkozó nagyapám szemérmesen hallgatott az 1500 pengőről. Azt viszont leszögezte, hogy a szerzett jogokat nem lehet csak úgy megvonni, ebbe egy klub sem nyugodhat bele, hiszen, ha gyakorlat lesz, holnap, holnapután ők kerülhetnek sorra. Egyébként pedig a szabályok szerint júniusban már nem lehet az augusztusban kezdődő bajnokság rendszerén változtatni. Végül maradt a létszám.

Az Elektromos 1938-ban is kifogott a Bocskain, januárban hiába vezettek 6:2-re a debreceniek a Latorca utcában, 6:6 lett a vége. Ráadásul tíz emberrel egyenlített a Tromos, Pázmándy Sándor kiállítása után 18 perc alatt három gólt szerzett. A Bocskaiban nagyon rosszul játszott Boros Ernő középfedezet, de többen azzal mentegették, hogy fiatal házas. „Ti mindenre tudtok magyarázatot – idézte a Nemzeti Sport nagyapámat. – Ősszel azért nem tudott jól játszani, mert fiatal vőlegény volt, most azért nem, mert fiatal házas. Szeretném már egyszer fiatal futballistának látni ezt a Borost.”

Ez volt az utolsó éve a Bocskai vezérkarában, 1939-ben Budapestre költözött a család. Ám nagyapám maradt a faiparban (Flexum Hajlított Bútorgyár, ügyvezető). Ahogy a háború után is, amikor azért visszaköszönt Debrecen. Ugyanis – mint régi „gyárost” – fatelepi portássá fokozták le, előtte szaktanácsadóként minisztériumi osztályfőnök volt a IV. fizetési osztályba sorolva. „De mit is várhat a debreceni Hajlított Bútorgyár, mikor Mittelmann Miksa és társai, az Általános Hitelbank volt részvényeseinek kiszolgálói »diszponálják« az üzemnek a nyersanyagot” – kapott nyilvánosságot a lefokozása az anyaghiány kapcsán.

Aztán – a kor szóhasználatával élve – rehabilitálták, az Országos Erdészeti Főigazgatóság faipari főosztályának helyettes vezetője volt. Gyakorlatilag az első embere, mert az osztályvezetőt a párt delegálta (Balassa Gyula, Földes László), függően attól, hogy a régi kommunisták hol álltak a kegyek rangsorában.

Ez csak azért fontos, mert így támogathatta a futballt, nevezetesen az Erdért csapatát, ám erről már, ha szintén elszórva, sokat írtam. A futballba általa szerettem bele, de nagy ajándék volt az is, hogy mint „ismert fagazdálkodási szakember” a Hárosi Falemezművekben leszabatott nekem egy gombfocipályának megfelelő méretű, aminoplaszttal, tehát műanyaggal borított darabot – ő fényezett furnérnak hívta; ami nagyobb ajándék volt, mint a később érettségire kapott, felújított 1937-ben gyártott IWC Schaffhausen karóra.

Eddig eszembe sem jutott, hogy nagyapám sohasem gombfocizott velem, pedig a furnért gyakran elővettem, sokat gyakoroltam a rendszeres baráti tornákra. Talán azért nem tette, mert ő az igazira esküdött mindenben (halálakor, 1980-ban 58 éve volt házas...), a futballban is. Meglehet, unokában úgyszintén.

Ezt azonban csak remélhetem, de mindennél jobban remélem.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!