Gyorsúszás a betűtengeren – Csillag Péter publicisztikája

Jönnek a hópelyhes-rénszarvasos karácsonyi napok, az ünnepi képeslapok idilli pasztellrajzai szerint ilyenkor az ember hátradől párnázott hintaszékében, és meghitt kandallóduruzsolás mellett átadja magát a megszentelt órák boldog örömének. Például belefeledkezik régóta elolvasni vágyott sportkönyveibe, amelyek hónapok, évek óta sorakoznak ágya mellett, várva a soha el nem érkező ráérős nyugalmat. A képzelt harmóniáról álmodozni persze nyikorgó hintaszék és ropogó kandalló nélkül is lehetséges, és talán már az is ad némi placebo élményt, ha legalább számba vesszük, mi mindent olvasnánk el a kizökkent idő végtelenjében.

Ami engem illet, csábító gondolat lenne nagy levegővel fejest ugrani a friss sportkönyvek kupacába. Végigböngészni az L. Pap István kollégánk által szerkesztett „120 év, százhúsz címlap” Nemzeti Sport-laptörténeti albumot, elmerülni a lényeglátó N. Pál József publicista „Magyar sport – magyar sors” című esszékötetének nemrég megjelent folytatásában (címlapján Mirkó István zseniális, Nagy-Magyarország alakú pocsolyában tükröződő, szakadt hálós, rozoga futballkaput ábrázoló fotójával), kézbe venni Killyéni András kolozsvári sporttörténész „Íróasztal nem terem a mi számunkra” című, Bay Béla vívómester emlékezetének szentelt kiadványát, esetleg a háromgenerációs kapusdinasztia középső tagjának, a 78 éves Vlaszák Gézának „Nagykanizsa futballtörténete 1910–1945” című helytörténeti könyvecskéjét vagy a sportpolihisztor síbajnok-hegymászó „Pajorpista” címmel publikált önéletrajzát. De kínálkoznak kihagyhatatlan slágerkönyvek is a közelmúltból, például Ch. Gáll András „Folytassa, Mister!” című Marco Rossi-életrajza, a Dénes Tamás, Lakat T. Károly páros „Fordított bakancslista” című szubjektív sportújságíró-világútinaplója, az argentin Luciano Wernicke „Miért 11-en játsszák a futballt 11 ellen?” című rendhagyó enciklopédiája vagy „Piszkos gólok – hogyan használták fel a futballt és éltek vissza vele a történelem legszörnyűbb zsarnokai?” című labdarúgó-politikai alapvetése. Hívogat Novák Miklós „Vezéráldozat” című, valós eseményeken alapuló sakk-krimije, Kapási Attila bámulatos kutatómunkával összeállított, „Válogatottak – az előidőktől az I. világháborúig” című kötete és Méhes Károly „A legelső Grand Prix-győztes” című életrajza a kalandos sorsú ős-autóversenyző Szisz Ferencről. Utóbbi választás inkább kivétel, nem sorolom magam a portrékötetek rajongó hívei közé, a műfaj óhatatlanul termeli ki szakmányban a sosemvolt csodalényeket, ámítja az olvasót a ballépéseitől csak még tökéletesebb hős valószerűtlen tündérmeséjével. Ezért is keltette fel érdeklődésemet Németh Andrea kolléganőm recenziója a fent említett okból egyébként bizalmatlanul fogadott Franco Baresi-könyvről, a „Libero – álmodni szabadon” című kötetről, amelyet a Képes Sport Sportkönyvtár rovatában megjelent cikk így jellemzett: „Minden bekezdést gyöngysorként fűz össze egy-egy idézet az 1994. július 17-én Pasadenában történtekről, a pillanatról, amely felé Baresi egész pályafutása mutatott. A tizenegyes felé, amelyet a világbajnokság fináléját eldöntő párbaj első olasz játékosaként, csapatkapitányként vállalt el, a norvégok elleni súlyos térdsérülése, porcleválása, artroszkópos műtétje után 23 nappal. Nyilván ekkora sportolónak, ilyen kvalitású embernek kell lenni ahhoz, hogy valaki élete legdrámaibb döntése – és hibája – köré építse fel a teljes, lenyűgöző életrajzát.”

Szóval nyúlhatnék a 2023-ban magyarul megjelent Baresi-sztorihoz is, valamiért mégis úgy érzem, illetlenség lenne a régóta „várakozó”, a félrevetettséget, gazdátlanságot, porosodást alázatos türelemmel viselő darabokkal szemben, ha a csábos és papírillatú új példányok ismét háttérbe szorítanák őket. Nem csalhatom meg sokadszorra Pier Paolo Pasolini „Il mio calcio” („Az én futballom”) című olasz sportfilozófiai füzetét; a sokoldalú író, költő, filmrendező a labdarúgást nevezte korunk utolsó megszentelt rituáléjának, és az időközben sajnálatosan gyengülő, de nyomokban talán még mindig érvényes tétel önmagában elég erős indok a részletes magyarázat megismerésére. A letűnt idők napfényes emlékének, az emberközeli futball múltba veszett örömének és a játék eszköztelen szeretetének olaszországi vallomása Eraldo Pecci egykori válogatott középpályás (Bologna, Torino, Fiorentina, Napoli, Vicenza) visszaemlékezése, amelynek gyermeteg címe egyúttal a rokonszenves, szinte naiv egyszerűség kifejeződése is: „Ci piaceva giocare a pallone” („Szerettünk focizni”).

Jó lenne végre alaposan megismerni Quique Peinado spanyol szerző eredetileg „Futbolistas de izquierdas” („Baloldali labdarúgók”) címen publikált kötetét, amely a szocialista és a kommunista politikai mozgalmak labdarúgást érintő vonatkozásaiba enged betekintést. A sportág zöldasztalnál zajló, mögöttes és láthatatlan folyamatait mutatja be a Heather L. Dichter tollából megjelent „Soccer Diplomacy” („Futballdiplomácia”) című vaskos kötet, ám az angol nyelvű alapművek közül a legsúlyosabb olvasási adósság David Goldblatt két hatalmas könyve miatt nyomaszt: a brit író-szociológus „The Ball is Round” („A labda gömbölyű”) és a „The Age of Football” („A futball kora”) című zseniális könyve a labdarúgóélet eseményeit értelmezve vezeti végig az olvasót az elmúlt másfél évszázad világtörténelmén és társadalmi folyamatain, az összesen 1654 oldalon át tartó idegenvezetésbe azonban – bosszantó mulasztásom ez – mindeddig csak szakaszokra, egy-egy témát kutatva kapcsolódtam be. Most azonban itt a hintaszékes karácsonyi ringatózás ideje, úgyhogy ha végeztem az 1654 oldalnyi futballtörténelemmel, talán még fagyújtás előtt belefogok Jo Araf „The Forgotten Cup” („Az elfeledett kupa”) című könyvébe, amely a méltatlanul múltba temetett Közép-európai Kupa kalandos évtizedeit tárja a nyilvánosság elé.

Le sem égnek a csillagszórók, már nyúlok is a polcon feledett magyar könyvekért, elsőként talán Majtényi György történész „K-vonal – kiváltságok, elit és luxus a szocializmusban” című kötetéért, amelynek vaskos fejezete szól a rendszerváltás előtti idők futballpolitikai csavarjairól. Rögtön utána következhet Győri Szabó Róbert „FC Katalónia – a Barca és a katalán függetlenség” című izgalmas munkája, majd a kacifántos alcímű, ám annál lebilincselőbb tanulmánykötet Fodor Pétertől: „Térfélcsere – a sport irodalmi medialitása a magyar későmodern és posztmodern elbeszélő prózában”. Ám írni nemcsak íróknak és irodalomtörténészeknek, hanem edzőknek is szabad, így a szaloncukrok, csengettyűk és angyalok kórusát magára hagyva felüdülésképpen felfrissítek néhány tanmesét a kortárs magyar trénerpróza mesterétől, az irodalmi életbe „Válasz” című szöveggyűjteményével berobbanó Sisa Tibortól. A karácsonyi ünnepkör lecsengésével pedig felcsapom majd a Pesti Napló 1930-as években kiadott, „Sport” című kézikönyvét, amely bevezetést nyújt a testmozgás lélektanába: „A mindennapi gondokat, apró bosszúságokat elfelejtjük, bizonyos fokig újra gyermekké leszünk és átadjuk magunkat a természet élvezetének és a sokat nélkülözött szabad mozgás örömeinek. A sport, a víz, a levegő, a szabad természet fiatalít, a test és a kedély ruganyossá válik. A sport kitűnő gyógyszere a nagyvárosi, szellemi munkával túlterhelt ember neuraszténiájának is.”

Aki esetleg mégis utóbbit választaná, annak sem kell elkeserednie, a betűk hű társai lesznek a bajban.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!