A sértődés joga – Csisztu Zsuzsa publicisztikája

Mintha zsinóron húznák, úgy rohant el az a kilenc év és ezzel együtt a kilenc Év sportolója gála is, amit az MSÚSZ vezetőségével és tényleg maroknyi, az egész ügyet mindenestül imádó szervezői csapattal megéltünk. Több mint egy hét telt el az idei rendezvény óta, és örömmel látom, hogy még mindig dübörög a közösségi médiában (is) az esemény. A tv-csatornák bőven foglalkoznak – például a reggeli műsorokban – a győztesekkel, résztvevőkkel, vagy éppen azzal, ki milyen ruhát viselt az Operaházban. A névadó M4 Sport csatornán az eddigiekhez képest messze a legjobb nézettséget érte el a műsor, a hetilapok még csak most hozzák majd a gála képeit. Külföldi, ráadásul számos és neves sajtóorgánum is foglalkozik a mieink eredményeivel, a győztesekkel és vendégeinkkel egyaránt. Vagyis tényleg kezd szárba szökkenni az a törekvésünk, hogy az Év sportolója gála olyan társadalmi esemény legyen, amely egyre nagyobb közönséget mozgat meg a sportvilágon belül és kívül.

Érezzük ezt ennek összes hatásmechanizmusával együtt, a pozitív és dicsérő visszajelzések mellett a kritizáló, ledorongoló, lekicsinylő és sértődött kommentek beáramlásával egyetemben. Igen, sértődöttet írtam, mert eljutottunk arra a pontra, hogy a gálán részt venni nem csupán öröm és megtiszteltetés a jelöltek és a hozzájuk tartozó kísérők, sportági szövetségi vezetők, korábbi bajnokok, a feltételeknek megfelelő sportújságíró kollégák számára egy pontosan és jól meghatározott invitálási kritériumrendszer szerint, hanem erre az eseményre bejutni, na az kérem szépen, rang is lett. Ők, vagyis a kimaradók sorsközösségben alkotják a haragosok és sértődöttek halmazát. A többnyire a gála előtti napon, vagy még inkább az aznap ébredők és jegyet kérők, sokszor követelők általában nehezen veszik tudomásul, hogy az Operaház falai sincsenek gumiból – a régebbi helyszín, a Nemzeti Színházé sem volt –, s a bejutás megszervezése, a csaknem ezer ember logisztikai menedzselése, köztük a védett személyek biztonságos bejuttatása is a láthatatlan, a vendégek szemszögéből kötelező gördülékenységgel kivitelezett feladataink közé kell, hogy tartozzon.

Aztán persze ott vannak azok is, akik szinte évek óta „rutinból” kapnak meghívást. A fenti kategóriák­ba nem tartozva is rendre jöhettek, mert valamelyik támogató szervezet jegyeiből nekik is jutott valahogy mindig. Ha véletlenül valamiért egyszer nem kapnak, csípőből vérig sértődnek. Persze hogy őket is mindig szívesen láttuk-látjuk, hiszen szinte kivétel nélkül a magyar sportélet emblematikus alakjai, akiknek azonban nem minden esetben és nem minden esztendőben tudunk bérelt helyet biztosítani e rendezvényre. Mert látni kellene azt a törekvésünket is, hogy az MSÚSZ szervezőbizottságának szándékai szerint ez az esemény minden esztendőben az előző naptári évben valóban világszínvonalú teljesítményt nyújtó élsportolóink és az őket felkészítő szakemberek ünnepe. Nem is lehet más a célunk, mint hogy a lehető legméltóbb környezetben az eredményeik ragyogásához illő miliőt teremtsünk. Mi több, az elismerés rangjához méltó emelkedett hangulatban ne csupán randevút szervezzünk a legjobbak legjobbjainak, hanem olyan sportünnepet is, amely megkönnyezve engedi el az előző esztendő felejthetetlen pillanatait, és nagy levegőt véve indít útjára egy újabb sportévet. Azt szeretnénk, ha ebből az ünneplésből olyanoknak is kijuthatna néha, akik érdemeik alapján ott lehetnének, de valahogy eddig még sohasem juthattak be a gálára. Nem lehet és nem is célunk senkit sem megbántani, ahhoz túl sok energiát fordítunk évről évre a rendezvényre, mintsem arra spóroljunk egységnyi erőforrást, hogy a gála legyen a színtere a „személyes kis revansoknak”. Nem azért megyünk el lehetőségeink szerint a falig, s látunk vendégül világsztár sportolókat, mert ezzel bosszantani szeretnénk egyeseket. Épp ellenkezőleg: úgy érezzük, a jelen és a közelmúlt világklasszisainak budapesti találkozója talán még inkább egyedi, más ilyen jellegű rendezvényekhez aligha hasonlítható színfoltja lehet így évről évre az Év sportolója gálának. Ami engem illet, például Mark Spitz kontaktjainak felkutatása, a ritkán utazó legenda meggyőzése a részvételről sok más személyes kis mini sikertörténeteink mellett dédelgetett emlékeim közé tartozik. De említhetném a többi világsztár jelenlétét is, amire persze – egyesek szemszögéből – lehet azt is mondani, hogy felesleges rongyrázás. Ha például a filmiparban vagy más művészeti ágakban szinte természetes a nagy klasszikusok meghívása és ragyogása a különféle díjkiosztókon, akkor mi igenis hiszünk abban, hogy a magyar sport értékét, Budapest és a magyar sportgála súlyát, bajnokaink teljesítményének nemzetközi hírverését valóban szolgálja a korábbi világhírű sportolók meghívása. A világ vezető sportújságíróinak jelentős személyiségeit sem véletlenül invitáljuk fővárosunkba: jelenlétük része annak a háttérben zajló lobbimunkánknak, amellyel sikerül a nemzetközi szavazásokon is felhívni a figyelmet – sok más külföldi világbajnok mellett – éppen Kós Hubert első, vagy, mondjuk, a női kardválogatott megismételt világbajnoki aranyérmére. A hazai rendezésű atlétikai világbajnokság sajtókiszolgálásának trófeájáról már nem is beszélve, amely elismeréseket, persze magától értetődően, először nagyszerű munkának kellett megelőznie, amelyhez őszintén gratulálunk. Ha valaki azonban úgy gondolja, mindezek köszönőviszonyban sincsenek egymással, annak fogalma sincs a sportújságírás diplomáciájának erejéről.

Az is érdekes reakció, ha már a sportgála kritizálóinál tartunk, hogy egyesek a végeredmény miatt „ellengála” szervezésébe fognának, mondván, a sportújságírók nem látnak tovább a futballpályáknál. Vélik mindezt akkor is, amikor a sportág évtizedeken át még csak jelöltet sem tudott állítani. Szerintem hatvanhat év alatt nyilván született néhány egyöntetű siker és vegytiszta győzelem is, jelzem, arról is a sportújságírók döntöttek. Természetes, hogy vitázunk a végeredményről, s addig jó, amíg ez ily sok embert megmozgat, mert leginkább azt érezzük, hogy a jelöltek lelkében van igazán súlya annak, végső soron mire jutunk – az idén – 471 kolléga véleményének szintézisével. Megjegyzem, az én szavazataim sem egyeznek a győztesek személyét illetően, de ettől még a végső sorrend legitimitása nekem megkérdőjelezhetetlen.

Ennek ellenére – s valószínűleg ez így természetes – a kimaradóknak, a kritikusoknak és a sértődötteknek is hallatni kell a hangjukat, mert ők ilyenkor elemi kötelességüknek érzik, hogy a legkülönfélébb utálkozásuknak, lekicsinylésüknek, urambocsá, mert volt ilyen is, „proli vircsaftozásuknak” adjanak hangot, természetesen szintén a közösségi médiában. Ez utóbbi persze minősítse azt, aki leírta.

Igen, tudjuk, vannak hibák, jegyzékünk ezekről már a gála napján „megnyílik”, és minden szervezőbizottsági tag válogatás nélkül feltölti oda a személyes és hozzá érkező visszajelzéseket, építő és szándékosan rombolni akaró kritikákat. Azzal is tisztában vagyunk, hogy csak az elmaradt rendezvények „mennek le” hiba nélkül. Mégis jó lenne, ha mindenki elfogadná, hogy minket elsősorban a jelöltjeink és díjazottjaink izgalommal teli várakozása, a győzelem okozta eufóriája, nem ritkán örömkönnye, vagy éppen megismételhetetlen köszönetnyilvánítása visz előre minden évben. Nekünk ez kifogyhatatlan muníciót ad, mert tényleg ünnepelni szeretnénk legjobbjainkat.

Mindenkinek joga van persze megsértődni, megbántódni, kritizálni és nemtetszésének hangot adni, mert ez is része a csomagnak, amit mi pro bono vállaltunk. És persze meg lehet próbálni elrontani az örömünket.

Ám hogy egy klasszikus mondást idézzek: „Nem fog nekik sikerülni.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!