Vissza a természeteshez! – publicisztika

 
Nem tudom, lehetek-e őszinte egy sportlap hasábjain a dübörgő futballipar kérdésében. Az leszek: ennek a világnak számtalan jelensége taszít. Máshonnan közelítve csodálom, sőt irigylem azokat, akik valódi örömüket lelik a sok esetben identitásuktól megfosztott, steril szórakoztatóüzemi tartalmat nyújtó, társadalmi-szellemi kötelékeiket elszakító klubok közegében. Nyilvánvaló, a csupasz produkción túl is van mit befogadni, tanulságos figyelni például a labdarúgás terepén leképeződő kortüneteket, az emberi viselkedés eltérő mintázatait, a kulturális különbségek változatos jeleit. Mégis tiltakozik az emberben a néma forradalmár, akit hidegen hagy a stadionok betonvalósága, nem hiszi el a klubcenzorok által megszűrt PR-interjúkat, nem érdekli a politikai máz, nem bírja a tévéből rázúdított meccsözönt, és unja a végtelenné habosított vitát fejlődésről, lemaradásról.

A változások szembetűnők, elég a labdarúgás értéktárának egyetlen alapelemét, a játékosok és a csapatok kapcsolatát vizsgálni. Az „öregfiúkteszt” mindent elárul: ha egy-egy klub aktuális kezdő tizenegyét böngészve el tudjuk képzelni, hogy ugyanezek a labdarúgók tíz-tizenöt év múlva ugyanennek az egyesületnek az öregfiúkcsapatát alkotják, létezik érvényes kötelék. Érdemes kipróbálni a módszert az élvonal néhány meghatározó együttesén. Egyből kiviláglik, hol beszélhetünk eredeti értelemben csapatról, és hol jutott olyan szintre a fejlődés, hogy már csak alkalmi érdekkollektívába terelt, egységes munkaruhába bújtatott iparági bérmunkások termelnek kilencvenperces műszakokban. Nincs kiábrándítóbb annál, mint ha egy szuper profi öltöző a 3–0-s győzelem után éppoly lélektelen, érzelemmentes és sivár, mint a 3–0-s vereséget követően.

Becsülöm azok érdeklődését, akik az idegenítő tényezők ellenére őrzik hitüket, lelkesültségüket, szurkolói elhivatottságukat. Tisztelem a hitelességüket, egyéniségüket őrző játékosokat, felnézek a felkészült, tanulni kész szakemberekre, értékelem a régiek tapasztalatát, elismerem a futballértelmiségi technokraták korszerű tudását, és tisztában vagyok azzal is, hogy a kirakatfutballnak médiát is kell teremteni.

A professzionális labdarúgás full HD-s szuperdimenziójából kiszakadni mégis felszabadító élmény, a Rousseau-féle „Vissza a természethez!” jelszó itt is érvényes, némi igazítással „Vissza a természeteshez!” felfogássá alakítva: a műfüves műfutball monotonitásához képest a városszéli sporttelepek, göröngyös falusi pályák egyedülálló varázsa friss, üde levegőt, valószerű élményt kínál.

„Nem akarom azt mondani, hogy a teli Népstadion ellenszenves gondolatokat ébreszt bennem, de itt voltaképpen teljesen különböző dolgokról van szó – fogalmazta meg választását Örkény István író ötven évvel ezelőtt. – Vagy az a sport, amiről én beszélek, vagy a másik. Vagy új nevet kellene találni valamelyiknek. De azt hiszem, sem céljukban, sem tartalmukban, sem formájukban nem hasonlítanak egymáshoz. Én az intimitást keresem a sportban, nevezzük most »kis sportnak«, amely minden kényszer és rekordvágy nélküli vállalkozás, és amely szerintem költői tett.”

Eltelt fél évszázad, de az egyperces örkényi definíció ma is tökéletesen áll az amatőr sportra. Könnyű a futball viszonyaira lefordítani a Népsport-évkönyvben megjelent íróinterjú síelős hasonlatát: „Az ember, ha az ilyenfajta sportolást választotta, akkor örökké azt kérdezi magától, vajon mire vagyok képes, mennyire futja önmagam erejéből, elérem-e céljaimat. Van ebben valami játékosság. Ez természetesen csak a vállalkozás méreteire vonatkozik. Aki a Normafa lejtőjén síel, az nyilván nem a világcsúcsot akarja megjavítani. De olyasmit kaphat, amit a természet is csak bőkezű perceiben nyújt, a hó semmihez sem hasonlító, finom ropogását, a különös csendet, nyugalmat, amely másutt nem lelhető fel.”

Az amatőr és a professzionális labdarúgás határa manapság talán még inkább elmosódik, mint az 1910-es, 1920-as évek ádáz vitákkal terhelt időszakában, amikor a tiszta sportszellem és a csábító pénz mocskos szerelméből megszületett a sportág fattya, az álamatörizmus. Aki minimálisan képben van a hátország jelenkori működésével, pillanatig sem veszi komolyan, hogy az elvileg kedvtelők szintjét jelentő NB III amatőr lenne – olyan játékosfizetésekről hallani, amelyeket elhinni sem merünk, nemhogy leírni. És ez csak a csúcs, a pénz áztatta amatőr futball a vármegyei I., II. osztályban is tocsog a havi több százezres juttatásokban, sőt a futballpiramis alján is előfordul zsebbe fizetgetés, hozzájárulva a természetes kötődések, apáról fiúra öröklődő minták, lokálpatrióta identitás eltűnéséhez és – ha elfogy a szponzor kedve, pénze – előidézve számos gyökérvesztett kiscsapat megszűnését.

De szép lenne visszahozni, leporolni a huszadik század elején féltve őrzött, Hajós Alfréd-, Manno Miltiadesz-, Gillemot Ferenc-féle nemzedék által képviselt ősi amatőr eszmét! Utópia? Valószínűleg az. A játék természetes vonzerejében, az emberarcú futball megunhatatlan szépségében bízva azonban érdemes újra és újra rávilágítani az elfeledett erényekre. Pluhár István, a BEAC válogatott labdarúgója, a Nemzeti Sport főmunkatársa, a magyar rádiózás első korszakos sportkommentátora írta 1925-ben a régió futballéletét tanulmányozva: „Az elerőtlenedett amatőr futballt nem lehet másként fellendíteni, mintha neki okos, helyes propaganda útján népszerűséget szereznek s életlehetőségét biztosítják. Bizonyos, hogy a professzionizmus megalkotásával az amatőr futball alaposan visszaesett, de ez csak pillanatnyi jelenség. A futball folyton új és új tömegeket von be varázshatalmával szolgálatába s ezek a tömegek nem akarnak mind, nem is akarhatnak futballművészek lenni, hanem futballista sportemberek.”

A Nemzeti Sport 1931-ben pályázatot hirdetett a sportnyelv idegen kifejezéseinek magyarítására, a tizenkét éven át szervezett nyelvtisztító mozgalom során számos alkalommal előkerült az amatőr szó dilemmája is. A több mint egy évtized során összesen 219 pályázó 1264 szóalkotással próbálkozott, az 1935-ös pályázat elbírálása nyomán a sportlap megosztotta olvasóival az az évi figyelemre méltó javaslatokat. „Amatőr: díjtalan, virtusázó, önkéntes, műkedvelő, önsportoló, zsoldtalan, kedvsportoló, sportszellemű, szíves, lelkes, kedvőr, nem hivatásos, gondüzér, öncélú, sportfi, kedvész, bérvető, bértelen, fizetetlen, szívgárdista, eszmeharcos, élvjátékos, ártatlan, éremvadász, sportönkéntes, önedző, vaderő, kedvlelő, úrjátékos, örömtelő.” Érezzük, a majdnem kilencvenéves szófaragványok közül egyik-másik avíttnak vagy éppen megmosolyogtatónak hat ma már, ám a fogalom lényege ott rejlik bennük: az amatőr fizetség nélkül leli kedvét, örömét a játékban, szívével, lelkével vesz részt benne, az eszme önkéntes követőjeként a sporttal űzi el gondjait. Ahogy Karinthy Frigyes fogalmazott a Nemzeti Sportnak 1923-ban: „Úgy is mint volt aktív játékost, úgy is mint nézőt, persze az eredmény érdekel elsősorban, de nem a számbeli eredmény, hanem az, hogy mit lehet produkálni szépség dolgában. Éppen ezért, mint néző fölöslegesnek tartom a profi–amatőr háborúságot. Sok luft semmiért! Véleményem szerint a legtisztább amatőrség esetén még belépődíjakat sem szabadna szedni a mérkőzésekre. A sportnak egyik leghasznosabb hatása, hogy a lélekre tapadt felhők mozgás közben is lemaradoznak.”

A pályák környékén száz év alatt nem sok minden változott. Talán csak a lélekre tapadt felhőből lett több.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!