AIPS SMA? Nem, BMK! – Csisztu Zsuzsa publicisztikája

MÁR ELŐRE SZABADKOZNOM kell amiatt, ha ez a mostani kis gondolatfüzér több személyes elemet villant fel, mint illő volna egy ilyen dolgozatban, de ha a szülő azon kapja magát, hogy kritizálja a gyerekeit a magyar-angol kevert nyelvhasználat miatt, amikor sorozatosan fura rövidítéseket hall a szájukból, akkor jön az ember kisebbik fia és tükröt tart, ahogy egyszer csak azt kérdezi: „Anya, de mi az az AIPS SMA, amit mostanában annyit emlegetsz?”

Az AIPS SMA (Sport Media Awards), vagyis a Nemzetközi Sportújságíró-szövetség globális sportmé­dia­díja olyan szakmai verseny, amely hivatásunk legrangosabb nemzetközi versengésévé nőtte ki magát az elmúlt öt esztendőben. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az 1924-ben, a párizsi olimpia idején alapított AIPS nemcsak egy mára roppant patinás, az idén 100 éves szakmai szervezetté vált, de csaknem 9500 tagjával és 160 tagországával az egyik legjelentősebb szakmai tömörülés, bármilyen hivatást is vizsgálunk a világon. Persze, hogy óriási, ha szakmánk legjobbjait kezdjük el megismertetni a világgal, miközben ezzel párhuzamosan az adott ország sportolóinak történeteit is bemutathatjuk a globális közönségnek.

Persze, joggal kérdezhetnék, miért van erre szükség? És kapásból rá is vághatnánk: nagyjából azért, amiért Oscar-, Emmy- vagy Grammy-díjakat is kiosztanak más területeken.

A Nemzetközi Sportújságíró-szövetség nagy kísérletbe kezdett, amikor 2019-ben nyolc kategóriában meghirdette ezt a nemzetközi szakmai versenyt. A világ legjobb sportakcióképét, fotósorozatait, legjobb tíz percnél rövidebb videóit, sportportré- és sportdokumentumfilmjeit, az írott műfaj legkiválóbb klasszikus véleménycikkeit, illetve színes portréit és oknyomozó alkotásait kezdte felkutatni öt kontinensről egy teljes – de nem naptári évet érintő – periódusban publikált nemzetközi alkotások közül. Az AIPS végrehajtó bizottsága – amelynek a pályázat indulásakor tagja, ma alelnöke lehetek –, nemcsak kidolgozza a verseny menetét, de a 24 tagú testületnek ennél is átfogóbb a feladatköre, mivel az a teendőnk, hogy a beérkezett pályaműveket előzsűrizzük és az úgynevezett első – „hosszú lista” névre hallgató – gyűjteménybe ajánljuk olykor jelentős szakmai viták kereszttüzében. Ebből válogatva kerülnek a nevezett alkotások egy rövidített listára, amelyeket aztán az AIPS elnöke, az olasz Gianni Merlo vezette tíztagú, a világ elismert sportmédia-szakembereiből álló főzsűri vesz át. Ők együtt értékelik a műveket a legjobb tízig, majd az első hármat is megnevezve a legvégén, az éves díjkiosztó gálán.

A napokban a kínai Csengtuba utazásom célja épp ez a zsűrizési feladat volt, s a következőre figyeltem fel az elmúlt öt év során: a pályázatra ingyenesen jelentkezni tudó, fejenként két alkotással akár a saját anyanyelvükön magukat megmérető kollégák óriási marketingértéket teremtenek hazájuk sportja számára ebben a versenyben.

A 2018-as pályázat sportakcióképei közül például egymást érték az olyanok, amelyeken a Batthyány térnél, az Országház előterében szaltózó óriás-torony­ugrók feszültek ki a levegőben. Akadt nem is egy olyan fotó, amelyiken a 2017-es vizes vb-n induló versenyző mint egy csúcsdísz ékesítette valamelyik parlamenti kiszögellést fővárosunk káprázatos látványával a kép hátterében. Nagy öröm volt 2021-ben, amikor Szilágyi Anna az előző évi budapesti vízilabda Eb-n készített fényképével lett a 30 év alatti fotósok között a legjobb.

A tavalyi sportakcióképek jelentős részét ugyanakkor – szerintem kitalálják – az atlétikai világbajnokság helyszínéül szolgáló Nemzeti Atlétikai Központban születő euforikus vagy épp csalódott, drámai és megismételhetetlen pillanatok adták. Lám-lám, a világ ismét kapott egy nagy adag „Budapest-spriccet”, hiszen nemcsak például a cél előtt elhasaló holland Femke Bol fotója köszönt vissza tucatszámra az akció- és sorozatképek versenyében, nemcsak a stadionból szinte kiugró rúdugrózseni, Armand Duplantis szokatlan perspektívájú sziluettjét láthattuk a pályamunkák között gyakran visszaköszönni, hanem a Hősök terén vagy a Lánchídon futó maratonisták drámai vonásai – majd egy évvel az esemény után – is még mindig Budapestről mesélnek a világnak, valójában az AIPS SMA, vagyis a globális sportmédiaverseny meglétének köszönhetően.

Na, de mire kíváncsi ma a világ? Melyek a fősodratú vagy épp nem odatartozó, de mégis sokakat érintő témák, amelyekkel be lehet törni ma olyan gyártók közé, mint a brit BBC vagy Sky Sports, az amerikai CNN, az NBC, a kínai Tencent, a kanadai CBC, a spanyol Marca, a brazil O Globo, az ausztrál ABS, a francia AFP vagy éppen a Netflix és az HBO, esetleg a NOB által működtetett Olympic Channel, hogy tényleg csak néhányat emeljek ki a legnagyobb múltú és leghatalmasabb erőforrásokkal, archív hozzáféréssel bíró pályázók közül.

Az elmúlt két évben a témák jelentős részét az orosz–ukrán háborúhoz kapcsolódó alkotások uralták, mára az izraeli–palesztin konfliktus, a gázai övezetben dúló válság sajnálatosan első számú témaválasztás lett. De nem lehetünk érzéketlenek olyan szívszaggató tudósításokkal szemben sem, mint a szudáni vagy a jemeni háborús övezetről szóló mű – nemcsak a harcokban megsérült, végtagvesztett sportolók a sportba vetett hitének megingathatatlan pillanatképét, a szétrombolt, elhagyatott, egykor jobb napokat látott sportinfrastruktúrát örökíti meg a fotós vagy a sportújságíró, hanem gyakorta magának is menekülés közben kell elkészítenie, amolyan dokumentumjelleggel a tudósítást, egyben a későbbi pályázati alkotást. Mit díjazzon ilyenkor a zsűritag? De lehet-e egyáltalán versenyezni Lionel Messi vb-trófeát magasba emelő pillanatképével, ha sportfotókról beszélünk, miközben egy teljesen másfajta önfeledt mosolyt láthatunk egy ugandai nyomornegyedben elkattintott fotón, ahol a rongyból gyúrt labdával játszó mezítlábas gyereksereg éli meg élete pillanatát?

Annyi bizonyos, hogy ha az idei pályázat során valamelyik kolléga a sportolók mentális egészségét vagy annak hiányát feldolgozó témával jelentkezett, ha a genderideológia vagy a sporton belüli LMBTQ-lobbi térnyerését feszegette, ha valamelyik háborús övezetből tudósított, ha hosszasan elemezte a Luis Rubiales kontra Jenni Hermoso-féle csókbotrányt, ha a FIFA, az UEFA vagy a NOB vezetőségét kritizálók táborába állt be, ha a versenyzők tiltott teljesítményfokozásáról, étkezési rendellenességeiről, az edzők és versenyzők közötti abuzáló viszonyról írt, akkor egyrészt hatalmas konkurenciával találta szembe magát a saját kategóriájában, de az is igaz, hogy a témaválasztásban biztosra ment. Mert az anomáliák mindig hálás témák. Miközben a vegytiszta és kiemelkedő emberi sportteljesítményt a maga egyszerű valóságában megmutatni szinte már bátor, talán egyeseknek – nekem soha – unalmas választás.

Éppen ezért tartom óriási dolognak, hogy két évvel ezelőtt Muhi András Pires Szilágyi Áronról készült zseniális sportportréfilmje, az „Egy mindenkiért” a maga őszinte, sallangmentes módján képes volt egy NBC-s alkotás mögött a világ második legjobbjának járó trófeát elhozni több mint 1700 pályamű közül is. Szilágyi a film óta nem csupán a vívótársadalom és annak tollforgatói fejében létezik, beszédtéma, hírvivő, jelenség lett azok számára is, akik nem tudtak korábban a létezéséről.

A teljesség igénye nélkül említve néhányat: büszkeség, ahogy a világ megismerhette Kozák Danuta édesanyaként megélt olimpiai felkészülésének történetét a több mint öt évvel ezelőtti, Tihany Viktor által készített portréfilmben, de legalább ekkora öröm volt, ahogy a hosszútávúszó Mányoki Attila kamerák előtti drámáját és katarzisát mutatta be Szentes Richárd a hét óceáni szoros átúszásáról készült dokumentumfilmjében.

Az, hogy tavaly Oláh Kata Keleti Ágnesről készült, „Aki legyőzte az időt” című csodálatos és nyilván a kategóriájában hatalmas és kifogyhatatlan forrásokkal bíró stúdiókkal versengő, de kis műhelyként, jóval szűkösebb büdzséből készült alkotása a sporttörténelmi tényeket bemutató filmek különdíját volt képes elnyerni, azt jelenti számomra, hogy a lélekemelő és szép témaválasztás is esélyes a sokszor „hangosabb”, deviánsabb tematikákkal szemben.

Az idén már túljutottunk az 1800 pályamű értékelő munkáján, s most már jól látszik a hosszú listán felbukkanó magyar alkotásokból, hogy ebben az évben is lehetnek hazai nevek az egyre szűkülő névsorban, és hogy Budapest – mint helyszín – főszerepet játszik majd a díjnyertes pályázatok közül jó néhányban.

Vagyis, AIPS SMA? Ma azt mondom, BMK! Azaz: BRAVÓ, MAGYAR KOLLÉGÁK!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!