Béke a háborúban – Bobory Balázs publicisztikája

Alig valamivel több mint három hónap múlva kezdődik a párizsi olimpia, amelyet értelemszerűen mindannyian nagyon várunk. Szomjazunk a sport legnagyobb ünnepének eseményeire, hangulatára és persze a magyar sikerekre is. Négy évvel ezelőtt egy esztendővel csúsztatni kellett a játékokat az átkozott vírus miatt, ezért 2021-ben Tokióban a nézők kizárása mellett versenyeztek a legjobbak, ami rengeteget levont a játékok élvezeti értékéből.

Most, hogy végre ismét európai olimpia következik – lehetne talán nálunk is, ha nincs a 2017-es „NOlimpia-mozgalom”, és értelmes társadalmi párbeszéd alakul ki a rendezésről –, felhőtlen is lehetne a várakozásunk, hiszen Franciaország elérhető távolságban, illetve ugyanabban az időzónában van, ráadásul a magyar sportolók nagy reményekkel készülnek a megméretésre, jelen állás szerint sok az éremesélyesünk.

Mégis furcsa kettősség, ambivalens hozzáállás is tapasztalható a játékokhoz, hiszen nem a saját kis burkunkban élünk, hatással vannak ránk a világban zajló események, és hiába vagyunk optimisták a magyar küldöttség szereplése tekintetében, sok egyéb tényező aggodalmat kelt, és csak ráncoljuk a homlokunkat.

Keddi számunk címlapsztorijában foglalkoztunk a közelgő olimpia és labdarúgó Európa-bajnokság legsarkalatosabbnak tetsző problémájával, a biztonság kérdésével, és a jelenlegi állás szerint nem szívderítő a helyzet. Terrorcselekmények akkor is történtek, amikor valamivel nyugodtabb volt a világ, igaz, akkor a szervezők kevésbé is számíthattak bestiális cselekedetekre, és hát józan ésszel már-már felfoghatatlan, hogy éppen a béke nagykövete, egyik legfontosabb hirdetője, az olimpia idején és helyszínén támad az aljas világ. Az olimpia több mint egy évszázada a valóban tisztességes versenyre hívja az ellenfeleket, a becsületes küzdelmek végén a kézfogás a módi, és lehetőséget ad mindenféle párbeszédre, legrosszabb esetben is az elkezdésére.

Erre most itt van ez a párizsi esemény, és attól kell tartanunk, hogy valakinek, valakiknek, szélsőséges helyzetben sokaknak esik baja. Persze nem kell rögtön az ördögöt a falra festeni, de ha a szervezők azzal igyekeznek nyugtatni mindenkit, hogy rendőrök, csendőrök és biztonsági szolgálatosok tízezreit vezénylik az utcákra, a versenyek helyszíneire, az már önmagában riasztó tud lenni, ugyanis ez a veszély egyértelmű jele. Csodálatos lenne például, ha megvalósulhatna a terv, és az olimpiák történetében először nem egy stadionban lenne a megnyitó, hanem a csapatok tényleg a Szajnán csoroghatnának le hajókon az ünneplő tömeg előtt – amelynek létszámát a tervezett 600 ezerről körülbelül 300 ezerre csökkentették – biztonsági okokból. A nagy kérdés, hogy a több kilométeres szakaszt és az elképesztő számú ember biztonságát lehet-e úgy garantálni, hogy egyetlen magányos ámokfutó se okozzon riadalmat, nem beszélve egy összehangolt támadásról.

A világban nagy baj van, a káoszt általában kihasználják a szélsőséges szervezetek, hiszen a tűzfészkek sokasága megosztja a figyelmet, a konfliktusok pedig indokot adnak a terroristák cselekményeihez. Nagyon fontos lenne, hogy a hátralévő hónapokban legalább kicsivel közelebb kerüljünk a békéhez, ne eszkalálódjanak, hanem csendesedjenek a harcok, és legyen értelmes párbeszéd vagy legalább valós szándék erre.

Remélhetőleg ezeket a körülményeket tökéletesen ki tudják zárni a sportolók, és tényleg csak az jár a fejükben, hogy életük csúcspontjához érkeztek azzal, hogy olimpián szerepelhetnek. Lesznek olyanok, akik először tapasztalják meg a játékok hangulatát, mások már Tokióban versenyeztek, de nem szurkolók előtt. Azok pedig, akik Rióban, esetleg Londonban is felléphettek, biztosan ifjonti hévvel, lelkülettel várják az ötkarikás álom újbóli megvalósulását.

A magyar küldöttségben is bőven lesz példa minden kategóriára, ami annak is köszönhető, hogy már biztosan népes csapat kel útra Párizsba. A múlt héten a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, Gyulay Zsolt azon örvendezett, hogy 151 a biztos kvótások száma, és a remények szerint a kvalifikációs időszakok végéig 190-re is felkúszik. Ez a szám örvendetesen nagy, a legtöbb várakozást felülmúlja, és azt is jelenti, hogy nagyobb a merítési lehetőség. Egyszerű a matematika: minél több sportolónk lesz Párizsban, annál nagyobb az esély a kiemelkedő szereplésre, még akkor is, ha tudjuk, hogy hihetetlenül erős a konkurencia, biztosra egyetlen sportág egyetlen versenyszámában sem mehetünk, de vannak esélyeseink.

Szerencsére a nemzetközi „jósdák” is egyre jobb kilátással kecsegtetnek minket. Amíg tavaly ősszel mindössze két aranyérmet jövendöltek nekünk, ez a szám már ötre emelkedett, és hol van még július 26-a?! Fontos azonban önmérsékletre bírnunk magunkat, mert a tudás és felkészültség mellett nagyon sok esetben a szerencse lesz a döntő faktor, és azért kell sokat tenni a közhely szerint, hogy Fortuna a mieink kezét fogja meg a legélesebb pillanatokban.

Természetesen sokat várunk vívóinktól, lényegében a kvótásaink közül szinte mindenki – legyen szó egyéni vagy csapatversenyekről – esélyes lehet, hogy éremért küzdjön. Szerencsére a páston már többször bizonyították honfitársaink, hogy bírják a nyomást, mondhatjuk azt is, hogy „rutinos győztesek”, ami egy olimpián mindenképpen előnyös, mert sok versenyző képtelen feldolgozni azt a forgatagot, felhajtást, ami a játékokkal együtt jár. Ugyanígy számíthatunk kajak-kenusainkra, akik nem rettegnek, hanem inkább tőlük tartanak más nemzetek sportolói, és emberemlékezet óta nem maradtunk ebben a sportágban kiemelkedő sikerek nélkül. S bár az uszodák világában tavaly még voltak pillanatok, amikor nem tűnt a legderűsebbnek a jövő, most megint úgy várjuk Párizst, hogy egy vagy akár több is lehet a legfényesebb éremből. A régi reklám szerint vízilabdában mi vagyunk a császárok, a fiúk ennek szellemében esélyesként vágnak neki a kalandnak, és csodálatos lenne, ha 2008 után végre megint csapatsportágban is a csúcsra jutnánk. Erre sokkal kisebb esélye van férfi és női kézilabdacsapatunknak, de ahogy Gyulay Zsolt a múlt héten kiemelte, jelenlétük, szereplésük az egész magyar küldöttség összekovácsolásában óriási jelentőségű. A teljesség igénye nélkül aztán még a birkózószőnyegen, a tatamin, a lőállásban, a szorítóban vagy éppen a tengeren bőven teremhet babér, bizsergető képzelődni azon, hogy ezúttal hátha sikeresen játszunk meg minden esélyt, és a centiméterek, tizedek, pontok, gólok összevetéséből mi kerülünk ki győztesen.

Igen, abban reménykedünk, hogy nekünk, magyaroknak ezt jelenti majd a nyári olimpia, és a sikerekről szólnak a hírek, nem pedig arról, amivel jelenleg riogatnak. De talán ugyanígy éreznek az Egyesült Államokban, Dél-Koreában, Izraelben, Iránban, Ukrajnában és Oroszországban is, legalább ilyenkor, ha a sport a téma.

Ez az a lehetőség, amikor a másik testi épségét veszélyeztető fegyverek nélkül lehet versengeni, emelt fővel nyerni és veszíteni, betartva a fair play szabályait.

Mindenféle szempontból érdekes három hónap vár ránk, ez már tényleg a célegyenes, azok a hetek, napok, amikor a versenyzők tökéletesíthetik a formájukat a játékokra, az egyéb játszmákat űzők pedig önmérsékletet, emberséget tanúsíthatnak, és hagyják, hogy az olimpia az legyen, amiért 1896-ban újjászületett. A sport újra megmutathatja erejét, de ehhez mindenkitől szükség van a józan észre, a fair play tiszteletére a sportpályákon, stadionokon, uszodákon kívül is.

Naiv vagyok? Biztosan, de itt az idő – most mindenki bizonyíthat!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!