A gaztett emlékezete – N. Pál József publicisztikája

1984 nyara legemlékezetesebb, egyben legabszurdabb sporttörténeti pillanatát augusztus 17-én a televízió előtt ülve éltem át. A Los Angeles-i olimpiáról való távolmaradásunkat kísérő veszteség „pótlására” kiötlött, a szocialista blokk országaiban lezavart Barátság versenyek férfi atlétikai része zajlott Moszkvában (a nőit Prágában rendezték), a Luzsnyiki- (avagy Lenin-) stadionban. A verseny nincs előttem igazán, de egy momentum az elmémbe égett. A stadion (a négy évvel korábbi olimpia központja) felső karéja tetején lévő kandeláberben meggyújtották az „olimpiai lángot” ugyanis, s a kamera hosszú-hosszú másodpercekig időzött rajta. Gyulai István, az atlétikai szakemberként is páratlan televíziós közvetítette az eseményt, s jól emlékszem, hogy e jelenetnél kínosan néma maradt.

Szinte hallottam, miként nyel nagyokat, hisz ama helyzetben, akkor, önmaga és önképének veszélyeztetése nélkül semmi „értelmeset” nem mondhatott. Ha azt mondja: ezt nem kéne, egzisztenciálisan „kész”, ha azt: lám, lám, hiába az amerikai ármány, mégis ég a láng, erkölcsileg semmisül meg. Hallgatott, hiszem, jól cselekedett, a pillanat lelket gyötrően hazug abszurditását is kifejezve.

Régóta állítom: a legnyomorítóbb pillanat az, ha a megalázott ember megalázása történetét nem mondhatja el, sőt, állapotát, annak históriáját valamiféle „győzelemként” illik fölfognia. Midőn a megszállásról felszabadulásként, a forradalomról meg ellenforradalomként kell beszélnie például. Amikor a tragédia megélését, a gyászfolyamat földolgozásának esélyét veszi el tőle a sors, mert „örvendeznie” muszáj. Vallom: akik 1984-ben a Los Angeles-i olimpia szovjet bojkottjához való – az akkori hatalmi-politikai viszonyokból következően aligha kivédhető – csatlakozás aktív részesei voltak, ilyen lélekroncsoló hazugságnak lettek cinkosai, ha a maga mentségét tolerálható módon próbálja ki-ki elősorolni, akkor is!

Hogy történt, ami történt, tudjuk ma már, a lényegi dolgokra nézvést tudhattuk 1984-ben is. A világpolitikai – Egyesült Államokkal „megosztott” – vezető szerepére kényes Szovjetunió az 1980-as „megaláztatást” (a moszkvai játékok bojkottját) nem viselhette el – soha semminemű globális vagy önmagát annak érző hatalom nem viseli az ilyesmit el! –, bosszút állt, avagy „válaszolt” kíméletlenül, eszményekkel, sorsokkal nem törődve, amihez a magyarországi politikai vezetés nem csatlakozni nem merhetett, hisz a leckét megtanulta addigra már. Könnyezett-e Kádár János a honi döntés (illetve csatlakozás) közben – akadt, aki erről regélt –, vagy nem könnyezett, ez engem kevésbé érdekel!

Emlékszem, ’84 tavaszán az Eötvös-kollégiumban M. Kiss Sándor szemináriumán (az 1945 utáni magyar történelemről szólt az egész, szinte ellenzéki hangnemben akkor) is szóba került az ügy (megyünk, vagy nem megyünk?), s tanárunk igyekezett lehűteni bennünk. „Elvtársaim az úrban, naivak vagytok!”, mondta a maga utánozhatatlan – a munkásmozgalmi zsargont ironikusan kiforgató – stílusában, mert én megszállott sportbolondként például hinni akartam, hogy bár csüggesztőek a hírek, a „nagy testvér” elmegy az olimpiára végül, velünk együtt persze. Juszt sem bírtam elképzelni, hogy a játékoknál lehet valami fontosabb. Nos, lett! Így aztán május 8-án, a szovjet bojkott bejelentésekor rögvest reám omlott a fölismerés: mi sem megyünk, hiába a reménykedés. Sportért felelős vezetésünk rövid moszkvai látogatást tett, s kiszámíthatóan csatlakozott, mert – ’56 és ’68 után! – csatlakoznia „illett” (a románok és a „jugók” táborból való kilógása senkit sem lepett meg). Hogy a döntést május 16-án, ma negyven éve mi jelentettük be utolsóul, a látszat őrizgetésének volt a tünete csupán.

Másnap kis kazalnyi Népsportot láttam égni a Felszabadulás térnek hívott Ferenciek terén, ennyi maradt meg az akkori ellenzéki föllépésről bennem (a sarlós-kalapácsos olimpiai öt karika ötletes szórólapból is láttam egyet, de hetekkel később talán).

1984. május 16-án a Népstadion toronyépületének nagytermében a MOB hirtelen összetrombitált hetvenkilenc tagjából az MSZMP Politikai Bizottsága két nappal korábbi ülése határozatát, egyben „ajánlását” megfogadva majdnem mindenki a bojkottra szavazott. Ki mondott nemet, ki tartózkodott, eredeti jegyzőkönyv híján – nem készült, vagy elveszett, ez sem tudható – lehetetlen pontosan megállapítani, a történet egészéről remek könyvet író (A kettétört olimpia, 2014) Radványi Benedeknek sem sikerült. Van, aki három tartózkodásra (Békesi László, az ismert politikus és atlétikarajongó volt az egyik, aki Kádárt a balatonaligai pártüdülőben is győzködni próbálta a hír szerint) és egy ellenszavazatra emlékezik. Akad, aki egyetlen tartózkodásra csupán, ami Jacsó István, a kézilabda-szövetség már idősödő tagja nevét dicséri, hisz a határozatot ily módon „nem szavazta meg”, ami idővel „ellene szavazottá” nemesedhetett. Jacsó a következő év decemberében meghalt, ellenkezéséért nem érte retorzió (a rendszer a látszatra is adott, ha úgy gondolta célravezetőnek), de akár így történt, akár amúgy, nevét illesse tisztelet és főhajtás mindörökre!

Az a hetvennyolc (egy ellenszavazat, három tartózkodás esetén hetvenöt) lélek, aki igennel voksolt a hetvenkilencből, számoljon el a lelkiismeretével, ha életben van még, s ha tud!

Nem pőre tetemrehívás ez persze. Aki a korabeli állapotokat a bőrén érzi (jó ötvennek kell lennie ma már), tudja, egy legfelsőbb szinten (a Politikai Bizottság az volt) született döntésnek ellentmondani az egzisztencia veszélyeztetése nélkül nem lehetett. Igen erős értékrendnek s hitnek kellett védenie az embert, hogy ezt tegye, annak tehát, amit oly szorgalommal roncsoltak széjjel bennünk a hatalomtechnikusok, főleg ’56 után. Tán nem is kevés ilyen lélek volt a magyar életben, ám akik voltak, ritkán kerültek oly pozícióba, hogy szavazhassanak egyáltalán. És mindenkinek csak egy élete volt akkoriban is! Az „élni kell”, s a „már mindent eldöntöttek, semmit sem tehetünk” elve lett az uralkodó alighanem, s én ezt – mi mást tehetnék? – megérteni igyekezem.

Döbbenetes olvasni némely szavazó harminc évvel későbbi vallomását, midőn a magamentés mozzanatai is hallatszanak persze. „Sokan szégyelltük magunkat tehetetlenségünkért, megalkuvásunkért”. (Békesi László, aki állítása szerint tartózkodott.) „Én is arra szavaztam, hogy ne menjünk, ez képtelen helyzet volt.” (Melis Zoltán, ’68-ban ezüstérmes evezős.) „Még ma is szégyellem magam, hogy megszavaztam ezt. (…) tudtam, hogy nem értek egyet vele, mégis felemeltem a kezem (…) Egzisztenciális félelem volt bennem, másokhoz hasonlóan.” (Zalka András) S Aján Tamás szavai: „Nagyon szomorú pont volt az életemben. Ha Csanádi Árpád ezt megélte volna, szerintem szívinfarktust kap.” Szép mondat az utóbbi, de állítom, Csanádi (meghalt 1983-ban) teketória nélkül megszavazta volna a határozatot, azért, amiért számosan. A politika döntött, a Szovjetunióval szembemenni nem lehet, s ha mi maradunk (a pozíciónkban), képesek lehetünk még harcolni azért, ami a távozásunkkal tán örökre elveszik! (Senki sem tudta, mi következik majd öt év múlva itthon.)

Sokak reményét, munkáját (Gáspár Tamás birkózóét, a részvétel lehetőségét néhány órával a döntés után Kubában kivívó női kosárlabdacsapatét biztosan) tette tönkre a döntés, a Barátság versenyek érmeseinek az olimpiai járadékkal megegyező összeg jóval későbbi utalása ezen nem segít. Minden magas méltóságra, aki az aktusban részt vett – el egészen Kádár Jánosig – igyekeznék irgalommal tekinteni, csak egyvalamit nem leszek képes soha megbocsátani. Azt, hogy a hazugságnak azt az ’56 után reánk kényszerített képmutató állapotát segítettek fenntartani ők – nem az igennel szavazók elsősorban! –, aminek maradékában ez a haza fuldoklik azóta, ha önnön pozíciójukat, esélyeiket őrizgetve nem tehettek másképp, akkor is.

Akarta, vagy sem, egy gaztett részesévé vált Buda István – aki nem szomorúan, hanem határozott, érces hangon olvasta fel a szöveget, így hallom ma is! – és több följebb trónoló társa, történelmi és morális értelemben biztosan. Tettük politikai mozgatóit értem, tolerálom, ha muszáj, ám annak roncsoló következményeivel – a fojtogató abszurditással, amit Gyulai István kínos hallgatása is kifejezett – megbékélni négy évtized múltán sem tudok.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!