Add tovább! – Malonyai Péter publicisztikája

MARGITSZIGETI GYEREK VOLT, az uszoda volt az otthona, így természetes, hogy az előcsarnokában avattuk fel az emléktábláját Udvarhelyi Gábornak (nekem inkább Fouché), a vívók nemcsak mesteredzőjének, hanem mester edzőjének. Ha belépünk az előcsarnokba, szemben, éppen az óra alatt pillanthatjuk meg, egyből szembetalálkozunk vele.

Jelkép az óra, hiszen múlik az idő, s a Mester már másfél esztendeje nincs közöttünk. Ám létezik halhatatlanság is, ami persze nem táblákban, szobrokban, síremlékekben mérhető. Abban már inkább, hogy a tábla körül mindenki segített, akiről tudtuk, hogy megteszi (Dala Tamás uszodaigazgató, a hűséges tanítvány, Nagy „Titi” az elsők között), s a füle botját sem mozdította, akiről ezt sejtettük (a kegyelet itt megkíméli őket a pellengértől).

És a tábla elkészítése is mentes volt a bürokráciától, hiszen Érsek Árpád Somorjáról, aki vívómesterként és Szlovákia minisztereként is letette a névjegyét, egy félmondatban közölte velünk, hogy lesz tábla, és hozta.

Többes szám első személyben írok, mert Fouché alapítója és örökös elnöke egyletünknek, a jövőre harmincéves Margitszigeti Amatőr Sport Clubnak (MASC). És alapító abban is, hogy a régiekkel ellentétben a vívás kiegészítő sportja ne a vívás legyen (sok futás), hogy a tanítványai – hagyom most az olimpiai és világbajnokok felsorolását is – kiművelt, tanult emberfők legyenek. És tudta, mi a múlt, hiszen esztendőnként ősszel összetrombitálta régi versenyzőit, s autóbusszal járták az országot. Jellemző, amit apám barátja, a szekszárdi borász, Töttös Pali bácsi mondott róluk: „Jó étvágyú, jó torkú gyerekek, de úriemberek!”

Udvarhelyi Gábor azt vallotta, amit Balczó András az öttusázókról, azaz homokra építik várukat. Mégis lehet maradandó. Esetében is, hiszen a klubunk, az öltözőnk falát díszítő alapelv követendő: politikai és vallásszabadság – ez a béke Margitszigete. Erről van szó, s nem az esetleges indulatokról.

A befogadásról már inkább, hiszen az esztendők során törzsökös tagunk lett Détári Lajos, aki – Fouchéhoz hasonlóan – messziről indult és messzire jutott, de fontosabb, hogy seperc alatt a mi fiunk lett, hiába, egy igazi futballista – profi, nem profi – társas lény, hamar beilleszkedik, ha a környezet olyan. Erre büszkék lehetünk, ahogy arra is, hogy nem ma ismertük meg egymást. És Buzgó József méltatását éppen annyi érzelemmel (igen, könnyekkel is) hallgattuk, mint ahogyan ő, rá jellemző módon megfogott bennünket.

Persze hogy a barátság a lényeg – nálam vagy ezredszer, és ez már így marad. Ezért hozom elő megint a pasaréti Pözsó néven közszájon forgó sörözőben összeülő törzsasztalunkat is, ahol szintén a közös és persze nem akármilyen múlt a vezércsillag. A társaságban „klasszikus” zenészek, Charlie, Frenreisz „Karesz”, Köves „Pinyó” (és még sokan mások), régi társak az egykori focikról (Torockó tér, Csaszi melletti „dühöngő”), és persze a futballedző Kiss Laci, az ötletgazda, aki egykoron éppen Pasaréten alkotott nagyot a Pénzügyőrrel. Az akkori futballisták közül Lesti Béla, gyerekkori barátaim közül pedig Szemző „Riasztó” Gábor, meg persze Mezey „Golyó” András, aki nálam polihisztorként is (értsd: mindenre nyitott) híres. De nem a névsor a fontos, hanem hogy együtt vagyunk.

Jó egy éve megfogyatkozva, Török Ádám hiányzik úgy, hogy persze velünk maradt. Ahogy Fouché a vívás, ő a zene, sőt a zenetörténelem klasszikusa, hiszen a fuvolát általa ismerhette meg a rock, meg ugyebár a zseniális Bartók-feldolgozások. Arról nem beszélve, hogy margitszigeti társulásunk is vallja, amit tőle hallhattunk, soha meg nem unva: „Mert kell a barátság, add tovább! / Hej, kell a barátság, add tovább!”

Add tovább! – mondom halkan én is, hátha még ebben a roppant korszerű világban is akad, aki fogékony rá. Minden tiszteletem az övék.

Azzal pedig hadd büszkélkedjek, hogy nálam úgymond családi hagyomány – a barátság. A Nemzeti Sport 1908-ban írt arról, hogy famíliám legjelesebb tagja, Malonyay Dezső (1866–1916, író, újságíró, Munkácsy Mihály titkára, A Magyar Nép művészete című ötkötetes utánozhatatlan mű szerzője) „mintegy négy éve felvetette az eszmét, hogy idősebb úriemberek számára egy vívóklubot kellene alakítani, melyben megfelelő kényelem és fényűzés közepette a szellemi munkában kifáradtak egészséges testedzéssel üdítenék fel testüket. Nemsokára szükségessé lett, hogy az addig baráti társaságként működő tagok hivatalosan is klubbá tömörüljenek, és így született meg végleges formában a Vénfiúk Vívó Clubja. Páratlan szerencséje volt az új klubnak abban, hogy igazán oda méltó vezetőket talált. Elnökévé Bárczy Istvánt, a székesfőváros polgármesterét.”

Ismét halk vagyok, de nem tudok szabadulni attól, hogy nagyapám testvére hasonló cipőben járt, mint én a margitszigeti klub alapításakor 1995-ben. Visszafogottságom persze az illem diktálja, mert amúgy ordítani tudnék attól, hogy mennyire dobálózik mostanság a szavakkal a köz, persze itt is a jó hangzás, a marketing jegyében. Egy-egy új igazolásnál az érkező nem győzi hangsúlyozni, hogy baráti közösségbe került. Semmitmondás a javából, már csak a szavak jelentése alapján is. A barátságot ugyanis a felkent hozzáértők szerint a kölcsönös elfogadás, rokonszenv, szeretet, bizalom, szövetség, együttérző képesség, nyitottság, törődés jellemzi, a közösség szoros társas kapcsolatokat fenntartó csoport, ami még hagyján, de itt az érdemli ki a jeles osztályzatot, ahol fogadják és megvitatják az egyéni ötleteket, újításokat, majd együtt döntenek. Jó, mi? Szeretném látni…

Dühít még a baráti beszélgetés kitétel is, ahol többnyire a „baráti” azt jelenti, hogy nem hivatalos. Pedig dehogynem. Jó példa rá a Ferencváros futballcsapata 2004-ből (ez jutott eszembe kapásból), amikor Pintér Attilát puccsolták meg a játékosok. Mindenki tudta, hogy László Csaba jön utána (még édesanyám is, igaz, ő nő létére a lesszabályt is értette…), ám László úr hatalmas vehemenciával mondta, hogy csak baráti beszélgetés volt közte és a klub között, a Fradinak van edzője, ő meg nem tör más helyére. Azt azért megengedte, ha a klub tör, ő nyitott lesz: „Ha a szituáció úgy hozná, természetesen elgondolkodnék az ajánlaton”.

Mi tagadás, úgy hozta… Egy idény és 11 meccs jutott neki, az MTK-ban pedig 2015–2016-ban 19, persze hogy „baráti beszélgetés” (és nyolc évre szóló szerződéskötés) után. Az sem mindegy persze, kinek a bőrére barátkozott az MTK-nál. Garami Józseféra. Lelke rajta…

Vannak persze ennél méltatlanabb (érdek)kapcsolatok is a sportban, például a híres-hírhedt magyar–szovjet barátság. Szervezete (Magyar-Szovjet Baráti Társaság) „művelődési” intézményként indult, de, mondjuk, Lev Tolsztojról szó sem volt, a tartalmat a politika határozta meg. Példa rá, hogy amikor 1947-ben a Torpedo Moszkva a Megyeri úton játszott a Vasassal (és nyert 4:2-re), a Népsport nem éppen sportlapra jellemzően így jósolt: „Elsősorban a szovjet–magyar barátság eszméje győz. Mert ez a mérkőzés az egyik fontos állomása a magyar újjáépítésnek, a magyar sport stabilizációjának. (…) Most a magyar népnek van alkalma arra, hogy a sportpályán fejezze ki szeretetét és háláját egy szovjet labdarúgócsapaton keresztül a nagy szovjet népnek.”

Szégyen.

Hogy jobb kedvem legyen, inkább visszatérek a Margitszigetre, elmondom még, hogy az uszodai táblára jó ránézni, és tudni, hogy bármi is kering tömegével a szavakkal önérvényesítők világában, a barátság alapvetően hűség.

Igazi, vágyott önmagunkhoz is.

Tudták?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!