Eb és olimpia között – Deák Zsigmond publicisztikája

FECSEG A FELSZÍN, hallgat a mély – szoktuk idézni József Attila A Dunánál című, 1936-ban írt közismert verse még közismertebb sorát, amikor aktuálisnak véljük, hisszük. S ennek a strófának a csodás csengése, ringató ritmikája mellett éppen az a varázsa, hogy mindig aktuális, mindig igaz. Ráadásul egymáshoz kapcsolódva szinte képi műfajjá válik a határozott névelőkkel együtt is mindössze hat szó, mintha videófelvételen látnánk a nagy folyó fodrozódó hullámait. S ha megfordítanánk, ugyan mit kapnánk? Jelentésében, metrikájában teljes zagyvaságot: Fecseg a mély, hallgat a felszín…

Vagy mégsem zagyvaság? Lehet ennek is értelme, vagy csak én sokalltam be kissé a labdarúgó Európa-bajnokság és a wimbledoni tenisztorna után, a már megkezdődő nemzetközi kupacsaták (benne a Paks iszonyatos pofonja) és a kerékpáros Tour de France közben, a Formula–1-es Magyar Nagydíj küszöbén, a jövő héten rajtoló párizsi olimpia előtt? Esetleg agyamra ment a hosszú hőség? Fogalmam sincs, egyelőre csak odáig merek menni, hogy nem fenékig tejfel az egyszeri sportrajongó élete sem, ha minden jelentősnek vélt s szinte egyszerre rá zúduló eseményre – ilyenből 2024 nyarán nincs hiány – hasonlóan nagy intenzitással próbál koncentrálni. Pedig neki is pihennie kellene, pancsolnia a majdnem harmincfokos Balatonban, s nem gondolnia semmi másra, csak a párás üvegű sörre, ami kint várja a parti büfében…

Túllépve a nyilvánvalóan napszúrásos tüneteken, s visszatérve a kifordított verssorhoz, elárulom, mire gondolok. A foci Eb-re már kevésbé, noha csak most lett vége, mégis olyan, mintha a távoli múltban történt volna, pedig egy hónapja zarándokoltam el három barátommal Kölnbe, a magyar–svájci derbire. A szomorú vereség ellenére örök élményekkel tértünk vissza, meg egy húsz eurót érő gyorshajtásos csekkel, mert a megengedett 120 helyett 128 km/órával haladtunk az autópálya egy adott szakaszán. Jobb helyeken ilyen mértékű vétség még belefér és tolerálható, a német alaposság mellett a jelek szerint már nem. Azért némi rosszmájúsággal megjegyzem, bár a vonatközlekedés Eb-kompatibilis megszervezésében lett volna hasonlóan akkurátus a Deutsche Bahn…

Mindegy, maradjunk néhány szó erejéig a válogatottunknál, amelynek környékén a drámai kiesést követően nem csak a felszín fecsegett mindenfélét, felnagyítva, átdimenzionálva a kétségtelenül meglévő hibákat, kialakuló feszültségeket. Marco Rossi szövetségi kapitány is mondott néhány félreérthető mondatot, tett néhány érdekes gesztust, hogy aztán szerencsére az MLSZ-szel együtt rövid úton tisztázza a helyzetet. Így maradt uborkaszezoni témának Szoboszlai Dominik luxusnyaralása új barátnőjével, meg hogy ott ült a paksi stadion nézőterén a román Corvinul elleni Európa-liga-selejtezőn. Szegény, így utólag pihengethetett volna még néhány napot Nápoly mellett, az Amalfi-parton… Azóta visszatért Liverpoolba, remélhetőleg egészségesen, feltöltődve.

Ha kommunikációs szempontból közelítem meg, akkor egész jól sült el a dolog, mármint nem Szobi nyaralása, hanem az Eb-szereplés lecsengetése: bizonyos keretek között mindenki elmondhatta, amit nagyjából akart, aztán a további felesleges kombinációk lehetőségét gyorsan elkötötték az illetékesek. Viszont azt nem szabad feledniük, hogy a szurkolókkal jelenleg örvendetesen meglévő, nagyjából 2016 óta tartó kohéziót az őszinte, korrekt kommunikáció mellett az eredményesség élteti, lásd a folytatást, a szeptemberben induló Nemzetek Ligáját, s főleg a márciusban kezdődő világbajnoki selejtezőket. Figyelmeztető jel, hogy a Nemzeti Sport Online körkérdése alapján az olvasók több mint egyharmada számára a mieink szereplése jelentette az Eb legnagyobb csalódását. Futballszakmai szempontból ez hitem szerint egyáltalán nincs így, de a szurkolók érzelmi attitűdjével nehéz vitatkozni. Sőt, nem is lehet, épp azért, mert nem értelmi, racionális eredetű.

Bizonyosak lehetünk benne, hogy az újabb monstre sportesemény, a párizsi olimpiával kapcsolatban is túltengenek majd az érzelmek, s figyelni kell a kommunikációra. Márpedig már a rajt előtt volt néhány érdekes eset jelentős sportágainkban, ahol a válogatás óhatatlan nehézségei közepette fecsegett, akinek nem kellett volna, viszont hallgatott, akinek kötelessége lett volna beszélni. Ha a vonatkozó hazai olimpiai örökranglista élcsoportját nézzük, csak a negyedik helyezett birkózásban, a hatodik atlétikában és a hetedik ökölvívásban maradt úgy-ahogy nyugodt mederben a felkészülés és a csapatkijelölés. (Úgy persze könnyebb, ha a versenyző magának szerez kvótát.) A tradíciókból bőven merítő, élen álló vívóknál a kardcsapat összeállítása ment nehezen, Decsi Tamás ki- és Rabb Krisztián bekerülése előbbi bátyja, Decsi András szakágvezető lemondását vonta maga után. Sárközi Gergely lett az utódja (s Navarrete József az ő segítője), no meg a nyilatkozatstop az olimpiáig. Az esélyek alapján vívóink megerősíthetik évtizedes vezető pozíciójukat, bivalyerős a gárda, mégis kellemetlen az ilyesfajta váratlan és hirtelen „elővágás”.

A második helyezett úszóknál Milák Kristóf esete a legérdekesebb, aki minden szakmai érvre rácáfolva, edzéshiánya ellenére győzelmekkel tért vissza a medencébe hosszú önkéntes száműzetéséből. Ám mire megy majd az ötkarikás játékokon? Az időeredményei egyelőre elmaradnak a legjobbjától, persze nála a világcsúcs a mérce. Ő nem nyilatkozik, róla sokan sokfélét, az már szinte elsikkad, hogy a sportág nagyasszonya, a háromszoros olimpiai bajnok, csaknem száz világversenyes éremnél járó Hosszú Katinka hiába próbálkozott, nem sikerült szintet úsznia. Az örökranglistán harmadik kajak-kenuban szintén lemarad Párizsról egy nagyasszony, a hatszoros aranyérmes Kozák Danuta, ráadásul összeveszve egy másik ötkarikás legendával, az edző Csipes Ferenccel. A kommunikáció is egy szakma, nos, a kajakosok ezt még nem űzik olyan magas szinten, mint a lapát forgatását, mert amit lehetett, elrontottak az ügy kezelése során. Nehezen értem például, hogy Hüttner Csaba szövetségi kapitány miért nem szólalt meg a témában, de reméljük, a Vaires-sur-marne-i-tavon másképp történik majd. Mármint megszólal, s nem egy botrány kapcsán.

Folytatva még a sort, az örökranglistán ötödik helyezett tornában és a nyolcadik öttusában sem múlt el feszültségmentesen, hogy a szóba jöhető rátermett jelöltek közül végül Kovács Zsófia és Gulyás Michelle kapta meg a bizalmat Székely Zója és Erdős Rita „helyett”. Az öttusázóknál a lovaglás kivezetése sem segített a hangulatnak, hiszen, mint ismert, a párizsi olimpián láthatjuk utoljára ezt a bizonytalanságában izgalmas, szépségében egyedi számot, utána következik a… Mi is? A még mindig protestálók szerint ugribugri, avagy a Ninja Warrior, mi maradjunk a hivatalos megnevezésű akadályversenynél. Milyen lesz így az (ultra)modern pentatlon? Jobb, rosszabb? Más, az biztos. Ezek után mit várhatunk az olimpiától? Reményeink szerint vihar helyett „csak” a szokásos izgalmakat, hősöket, érmeket, helyezéseket, mert azért ezekből még mindig sokkal több volt a magyar sport fényes történetében, mint balhékból. S a játékokat megelőző esetleges válogatási anomáliák, kommunikációs bakik, avagy a fecsegő mély és a hallgató felszín már úgysem érdekelnek majd senkit (az érintetteken kívül), ha Párizsban jönnek az eredmények.

József Attila említett verse egyébként az óda klasszikus műfajának modern változata, amely ünnepélyes hangvételű, magasztos lírai költeményt jelöl. Talán nem vagyunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, a Duna mellett az olimpia is tökéletes alaptéma az ilyesmihez.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!