István, a szövetséges – Csinta Samu publicisztikája

A MAGYARSÁG KERESZTÉNYSÉGHEZ CSATLAKOZÁSÁNAK levezénylője, Szent István királyunk napjának megünneplése ma már összmagyar ünnep. A trianoni határokon túl azonban nem volt ez mindig így, de azt se feledjük, hogy fél évszázadon át még az anyaországban is az alkotmány, az új kenyér ünnepére hivatkozással őrződött meg augusztus 20-a piros betűs jellege. A közéleti térben, mert a templomokban nem kopott meg a nap jelentősége és magasztossága.

Szívszorító, ahogyan a korábbi hagyományokon nevelődő emberek a sötét évtizedek ezertonnás szellemi prése alatt is őrizték a szent király hagyatékát. Részben bizonyára azért, mert talán nem is tudták, hogy nem szabad beszélni róla, más esetben pedig olyannyira kívül estek a „veszélyzónán”, hogy felfogásuk nem jelentett semmiféle ideológiai kockázatot. Fölösleges lett volna ilyesmiért zaklatni az engedelmesen a tájba simuló népeket. Például a moldvai csángóvidéken élőket, akiknek már románul tartották a misét, bár az idősebbek lelkében változatlanul magyarul szólt az ige.

A román színekben Los Angelesben a legtöbb, négy olimpiai aranyérmet nyerő Szabó Kati története hasonló, kevésbé ismert elemeket is rejteget. Kezdjük onnan, hogy a mozgékony, fáradhatatlan, de „labdaalkatú” Katit 1974-ben valószínűleg azért fogadta be a Gheorghe Gheorghiu-Dej román kommunista pártvezérről elnevezett városka edzőközpontjába az egyre nagyobb hírnévnek örvendő Károlyi edzőházaspár, mert a kislány magyar családból származott. Tagadhatatlan ugyanis, hogy a zágoni leányka korántsem azt a látványt nyújtotta, amelyen óhatatlanul megakad egy tornászedző szeme, nem olyan alkatú volt, akinek láttán a forgalom kellős közepén is kipattan autójából a jó szemű edző, és addig nem folytatja az útját, míg ki nem deríti, melyik óvodában, iskolában találja meg a járdán libegő tüneményt. Maradjon, mondták Katira, majd el lesz a többiek között. Ennek megfelelően jó ideig amolyan senki gyermeke volt, egyik a sok mozgékony gyerek közül, akit leginkább az különböztetett meg a többiektől, hogy egyetlen szót sem tudott románul. Nagycsoportos óvodásként csapódott ide-oda, csinálta, amit a többiektől látott, s amikor nem volt a teremben, sírt. Mivel pedig a nap nagy részét mégiscsak a tornatermen kívül töltötte, nagyon sokat sírt. A nyári vakációban is a „bentlakásban” kellett maradnia, még annál is többet sírt. Egyetlen ember akadt a környéken, aki megértette őt és könnyeit: Mária néni.

A Gorzafalván – a könnyebb azonosítás kedvéért: az Ojtozi-hágó utáni első moldvai település, ma Oituz – Józsinak született, majd Mártonra módosított családnevű csángó magyar asszony a tornalíceum lakórészében az ágyneműk mosásával-vasalásával megbízott alkalmazottként gyakorlatilag egy személyben „tehet” róla, hogy Kati nem szökött meg a csángók által csak Ónfalvának hívott kisvárosból. A napjait anya, család nélkül, számára érthetetlen nyelvi környezetben morzsolgató hatéves kislányt kezdetben le sem lehetett vakarni a három gyermekét nevelő asszonyról. Hét esztendővel ezelőtt, az akkor a 86. életévét taposó, immár néhai Mária néni nevetve idézte fel, amint Kati elkerekedett szemmel kérdezte tőle: honnan tud magyarul, itt, ahol senki sem beszél így? Általa a kislány számára is értelmezhetőbbé vált a világ, amelyből addig csak a tornaszerek tűntek ismerősnek. Mária néni sokszor énekelt is neki, a Cifra palota, zöld az ablaka kezdetű dal többször is felcsendült vigasztalólag a kollégiumi szobában vagy Mária néni tömbházlakásában, ahol Kati egész nyári vendég volt. Csak fánkból kellett a megszokottnál jóval többet sütni.

Az idő múlásával Kati lassan túljutott a dolgok nehezén, fokozatosan kezdett elboldogulni a román nyelvvel is, ám ha valami gondja támadt, változatlanul kéznél volt Mária néni. A csángó asszony amúgy valamennyi bentlakó tornászkislány pótanyukája volt, szinte minden gyakorlati teendőre ő tanította meg a legfeljebb kisiskolás korban lévő lányokat: tisztálkodni, kimosni a saját dolgaikat, copfot kötni. Ha kellett, titkos szövetségesükké is lett, apró pluszfalatokat csempészett be a szigorú étrenden tartott gyerekeknek, kekszet, fánkot, jaj, csak nehogy meglássák az edzők… Az otthonról érkező csomagokat is a kollégiumi vasalószobában rejtették el, aztán közösen ették meg a hazai finomságokat. Fürdéskor egymás mögé ültette őket a kádban, mindegyik az előtte lévő fejét mosta meg, majd megfordultak. Közben mindenki mondott egy verset, egy történetet. Lefekvés előtt pedig Mária néni mesélt nekik, elsősorban bibliai alakokról. Mózes volt a személyes favorit, a kislányok az átlagosnál jóval alaposabb képzést kaptak a rabszolgaságban élő zsidók egyiptomi viszontagságairól.

És aztán ott volt a másik kedvenc, Szent István. Identitáskutatók témája lehetne, honnan tudott meg róla további magyarságrészleteket, tény, hogy nemcsak bibliai történeteket mesélt a kis tornászoknak, hanem a legnagyobb magyar királyról is. Románul is, hiszen a túlnyomó többség csak úgy beszélt, ezáltal a többiek szemében Szabó Kati is nőtt néhány centit. Mert abban a népben, amelynek ilyen szent királya volt, tényleg lehet valami különleges.

Mivel a lányokat minden gondoskodás ellenére sem kerülték el a közösségi ragályok, a gyógyulás érdekében a petróleum mellett a Szűzanyához és Istvánhoz intézett imádságot is bevetették. Katiban a tetűvel, rühhel folytatott meg-megújuló küzdelem epizódjai ma is élénken élnek. „Hosszú hajam volt, és bármennyire is igyekeztem tisztán tartani, megtetvesedtem. Nyolcan voltunk a szobában, mindannyian így jártunk. Egy este jött egy asszony, petróleumot öntött a fejünkre, sapkát kellett húznunk rá, és úgy aludni, hogy a gázok elpusztítsák a tetveket. Az ember azonban fészkelődik álmában, a hajszálak kicsúsztak a sapka alól, a petróleum hólyagosra égette a hátamat. Nagy fájdalmakra ébredtem, nem értettem, mitől ég a hátam. Valahogy felkeltem, elmentem az orvosi rendelőbe, ahol az asszisztens ragtapaszokkal rakta tele a hátamat. Belázasodtam, nagyon szenvedtem. Plusz naponta kellett mennem kötözésre, ahol a ragtapasszal a bőrömet is lehúzták.” A fájdalmakkal nem szembesülő Mária néni ennél az esetek jóval humorosabb változatára emlékszik: „Úri tetvek voltak, Rexona szappannal mostuk őket.”

Amúgy örömmel értesültem, hogy egyre több helyszínen tekintik a sportot, a különböző lovagi tornák felidézését a Szent István-napi ünnep méltó eszközének. A Bereg-vidéki Guton a csendes megemlékezést és koszorúzást követően immár ötödik alkalommal rendezték meg a Szent István-tornát, amely elsősorban a barátságról szólt, annak lehetőségéről, hogy a kárpátaljai közösség sportkedvelői együtt emlékezzenek meg a nemzeti ünnepről. Államalapítónk öröksége ugyanakkor a mai ember számára politikusi ideálképként is felfogható: jó szervező volt, és ha kellett, tudott nagyon kemény is lenni. Egyes források arról is beszámolnak, hogy személyisége nem illeszkedett az ellenséget mindenáron elpusztítani igyekvő általános középkori mentalitáshoz. A Rubicon történelmi magazin szerint egy kortárs külföldi történetíró írta róla egyik cselekedetével kapcsolatban: „Sohasem hallottam még másról, aki ennyire kímélte volna a legyőzötteket, így ezért a fentebb említett várban, miként másokban is, neki adta meg Isten a kitartással elért győzelmet.”

Talán nem túl meredek állítás, hogy innen már csak egy lépés a sportszerűség fogalmának bevezetése.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!