A sportoló is ember – Deák Zsigmond publicisztikája

EMLÉKSZEM, az elmúlt rendszerben befutott, mostanra már „kifutó” egykori kabarészerzőnek, újságírónak, Selmeczi Tibornak annak idején ment egy műsora a tévében A politikus is ember címmel. Szerkesztési elve nem volt túl bonyolult, a delikvens bejött a stúdióba, elhozta magával a gyermek- és ifjúkori fényképeit, s ezekről beszélgetett kedélyesen a házigazdával. Visszagondolva ebből még nem derült ki, hogy miért is ember, legfeljebb az, hogy valaha volt gyerek, mi meg összehasonlíthattuk egykori és aktuális önmagát. A szándékot mindenesetre érteni véltem, a mindennapi közéleti csatákban kevesen mutatják a legszebb arcukat (sőt, a változó korszellemmel egyre kevesebben és egyre kevésbé, teszem hozzá), ezt a látszatot próbálta volna „lazítani” az adás. Hogy mekkora sikerrel, az jó kérdés, túl hosszú ideig mondjuk nem futott, lehet, hogy elfogytak az emberarcú politikusok – no meg a nézők…

Ebből a bizonyos emberi szempontból a sportolóknak azért sokkal jobb a marketingje, pedig a formális logika elve alapján bizonyára minden szakmában vannak ilyenek és olyanok egyaránt. No persze a politikai ambíciókhoz óhatatlanul kellenek olyan tulajdonságok is, amelyeket általánosságban nem tartunk jónak, s a már említett folyamatos hadakozásban sem lehet valaki szelíd bárányka, esetleg visszafogott bölcs bagoly, mert akkor elfogyasztják a másik oldal vad farkasai, sasai. Alaposabban belegondolva részben-egészben valami hasonló működik a sportolóknál is, ahol szintén permanens a küzdelem, a versenyhelyzet. Ám legalább itt a végeredmény egyértelmű, nehezen kidumálható, avagy az idevágó alapvetés szerint „a győzelmet nem kell, a vereséget nem lehet megmagyarázni”. Mégis, hányszor látjuk-halljuk, hogy a csapat legeredményesebb csatára minden idegszálával a gólra tör? Pedig úgyis lehetne fogalmazni, hogy egyszerűen önző. Persze ha önzősége végén rezdül a háló, akkor minden rendben, ha viszont nem, joggal hőbörögnek a szurkolók, az edzők és a kényszerítő utáni visszapasszt hiába váró csapattársak. És azt hányszor halljuk, hogy a pokróc kemény védő „vagy a baba, vagy a labda” mentalitással küzd? Nem épp szép dolog, mégis hasznos, ám ehhez is kell bizonyos fajta kérges lelkület, amit egy villamosvezetőtől vagy szülész-nőgyógyásztól kevésbé várnánk el.

S akkor arról a főképp labdarúgásban dívó magatartásformáról nem is beszéltem, aminek alapján az első perctől az utolsóig a fő cél – néha még a gólszerzést is megelőzve – a játékvezető becsapása, átverése. Nyílt titok, hogy bizony már utánpótlásedzésen is gyakorolják a műesést, aki pedig látott valaha meccset, tudja, nincs az az egyértelmű bedobás vagy szöglet, amit ne akarnának elvégezni mindkét csapat tagjai. S amikor a szabálytalankodó fél szándékosan derékba rúgja a másikat, esetleg rátapos az Achillesére, majd ártatlan arccal mutatja az odébb guruló labdát? No persze nem csak a fociban megy a színház, a vízilabdában például, ahol ráadásul a halmazállapot miatt eleve lehetetlen mindent látni, észrevenni, külön tudománya van a stikliknek, olvassák csak el sportági legendánk, Kárpáti György Medencék, gólok, pofonok című könyvét. S ifjú birkózóként én is megtanultam, hídhelyzetből könnyebb kijönni, ha kissé belenyúlok az ellenfél szemébe, ő viszont az alkaromat próbálja a számba tuszkolni, hogy ne kapjak levegőt… A pörgetés összefogásánál pedig érdemes az öklünk bütykeit végig húzni riválisunk mellcsontján, miközben az állunkat a hátába döfjük, garantált a siker. Kardvívásban nincs az az akció, amelynek a végén ne örülne öklét rázva mindkét páston lévő, majd ne protestálna, akinek a kárára ítélnek, függetlenül attól, igaza van-e vagy sem. Jellemző, hogy ha valaki eltér ettől a fősodortól, némi csodálkozás után elismerést is kaphat: háromszoros egyéni olimpiai bajnokunk, Szilágyi Áron fair play díjat érdemelt ki, miután egy világkupaversenyen vesztes állásnál hagyta magát megvágni, mert előzőleg egyértelműen a javára tévedett a zsűri.

Egy szó, mint száz, a sportoló is ember, annak jó és rossz tulajdonságaival, megrögzöttségeivel, az persze vitathatatlan, mindenkinek más-más arányban adagolta ezeket a Jóisten. Három további példát hoznék erre a közelmúltból, amelyek közül az egyik egyértelműen pozitív, de másik kettő sem negatív, inkább jellemzően mutatja a világklasszisok egyedi, mondhatni emberi reagálását. Itt van például Cristiano Ronaldo, aki februárban már a negyvenet tölti be, épp a szaúdi Al-Naszrban keres vagyonokat és rugdalja a gólokat, 214-szeres válogatottként még mindig tagja a portugál keretnek, noha már nem a világelitet képviseli. S hogy ezt miképp éli meg? Elég sajátosan: „Csak egyszerűen élvezem a focit, mert tudom, hogy már nincs sok időm a pályán. Most nem az a fontos nekem, hogy a legjobb legyek vagy hogy díjakat nyerjek, hanem az, hogy élvezzem a játékot és segítsem a csapatomat.” Mintha azon múlna a legjobb mivolta és a díjeső, hogy fontos-e neki vagy sem… Persze az ő mérhetetlen egójával nehéz is lenne azt mondani, hogy tudja, már évek óta nincs ott a spiccen, de alacsonyabb szakmai szintre szállva, ezzel a névvel és múlttal még mindig ő a „jani”, főképp a fizetési listán. Azt se feledjük, ugyanez az ego repítette tehetséggel és elhivatottsággal párosulva a csúcsra, enélkül nem lett volna belőle ötszörös aranylabdás.

Milák Kristóf sem kisebb egyéniség a saját sportágában, úszásban, mint Cristiano Ronaldo a futballban, a személyisége pedig még inkább eltér az átlagostól. Az évek óta meglévő „normális” médiajelenlét után önként vállalt nyilatkozatstop – legalább konzekvensen, a BBC-től a háztömbhírmondóig – ennek csak egy jele, és nem a sajtóval szúr ki, hanem a közvélemény azon tagjaival, akik őszintén kíváncsiak lennének rá, életére, érzéseire, tettei mozgatórugóira. Például arra, a hivatalos űrlapon miért nem nevezett meg edzőt és nevelőedzőt sem a párizsi olimpia előtt, akik a felkészülését segítették (volna). Megteheti? Meg. Ő tudja a legjobban, hogy ki segítette? Ő. Ám az enyhén szólva érdekes, hogy Tokió óta a nevelőedzőjét is „eltüntette”, aki aztán annak idején tényleg nem sejthette, melyik kis tanítványa hátán „kapaszkodhat fel” kitüntetésig, állami jutalomig. Eddig inkább arról szólt a fáma, hogy előfordult, néhány sportoló olyasvalakit írt be főképp érzelmi alapon, de anyagi okokból valamelyik rubrikába, akinek nem, vagy kevés köze volt a teljesítményéhez, a fordítottjára nemigen akadt példa. Tudom és megértem, hogy Milák a sportszeretők többsége szemében pozitív hős, s ez így van jól, én is szimpatizálok vele, teljes szívemből ünnepeltem a sikereit, a lányaimmal még közös fotója is van valamelyik Év sportolója-gáláról. Ám azt neki és a hozzá közelálló keveseknek kell megértenie egyszer, hogy bár sok mindent megtehet, mégse tegyen meg mindent… Legalább az alapvető emberi viszonyok miatt.

A harmadik sporthőssel, Losonczi Dáviddal kapcsolatban szerencsére nem szükséges méricskélnem szavaim súlyát, egyrészt mert viszonylag jól ismerem a világbajnok birkózót, másrészt, mert ő aztán egyáltalán nem megosztó személyiség. Legutóbb nem az olimpiai ötödik helyével (aminél önmaga és környezete is többet várt), hanem az ezért kapott jutalom jótékony célú felajánlásával került a hírek élére. Pedig nem ez volt a célja: „Tavaly a vb-címem után járó jutalmamból is adományoztam. Amikor odaadtam, az hihetetlenül szép pillanat volt, rengeteget jelentett nekik és nekem is. Ezek olyan csodák, amelyekért megéri csinálni ezt az egészet. Hál’ Istennek megvan mindenem, tizenhatmillió forinttal nem lennék se több, se kevesebb, azoknak az embereknek viszont nagy szükségük van rá, akiknek ezt adom” – nyilatkozta a Nemzeti Sportnak. Nehéz erre mit mondani. Ahogy Losonczi említette, valóban megvan mindene, már ami az anyagiakat illeti, édesapja prosperáló építési vállalkozásából működteti-fejleszti lassan két évtizede az ESMTK kiváló szakosztályát. Ám itt kiterjeszthetjük a „megvan mindene” kitételt, méghozzá birkózónk egy másik mondatával: „Nekem az emberség az elsődleges célom, hogy azért szeressenek, aki vagyok, ne azért, amit elértem.”

A jelek szerint létezik ilyen sportoló, ilyen emberek. Utóbbiak reményeink szerint az élet más területein is. Legyünk rájuk büszkék, ha már a követésükhöz a többségünk gyarlónak mutatkozik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!