Legkedvesebb sorozatunk – Berta Mihály publicisztikája

„MI A HAGYOMÁNY? Felsőbbrendű tekintély, amelynek nem azért engedelmeskedünk, mert a számunkra hasznosat parancsolja ránk, hanem azért, mert parancsol” – vélte Friedrich Nietzsche, a filozófiatörténet egyik legeredetibb, éppen ezért talán leginkább megosztó gondolkodója. Kortársa, a humanista-pacifista (és amúgy szocialista) francia politikus, Jean Jaures pedig úgy fogalmazott, „a hagyomány nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása”.

A kardvívó Pézsa Tibornak aligha csak a fenti hagyománymagyarázatok körül forogtak a gondolatai 1964. október 20-án, a tokiói olimpia néhány nap híján hatvan esztendeje megnyert egyéni versenyének döntőjében, főként az aranyéremről határozó szétvívás pillanataiban. Emberként, sportemberként egyszerűen nyerni akart, és kész. Ugyanakkor abban is biztosak lehetünk, hogy egy másik, jóval mélyebb regiszterben, a milliárdnyi idegsejt, a vért pumpáló szívizomrostok vagy a lélek szemmel láthatatlan rejtekhelyének szintjén (egyik bajnoki nyilatkozatában maga is a hagyomány és a felelősség szavakat használva) igenis ott mocorgott benne a sportági tradíció kérlelhetetlen parancsa, evolúciós kódjának továbbörökítési vágya.

Mindkettő egyszerre.

Lényegét tekintve erről beszélt a döntőt követően az ekkor hivatalosan fegyvernemfelelősként tevékenykedő nagy előd és élő sportági legenda Kárpáti Rudolf is, aki korábban ennek a bizonyos hagyománynak a továbbviteléből kétszeresen is kivette a részét (1956-ban Melbourne-ben, majd 1960-ban Rómában vitte véghez azt, amit Tokióban Pézsa), tehát pontosan tudta, mi játszódhatott le az esztergomi születésű vívóban a csörték alatt és között. „Féltettem a gyerekeket – mondta a Népsport munkatársának a verseny helyszínén. – Óriási teher nyomta a vállukat: a hagyomány. Érezték, hogy folytatniuk kell a magyar kard sikersorozatát, és nagy harcukban először maradtak egyedül. Ez volt az első olyan olimpiájuk, amelyen nem volt mellettük senki a „»nagy öregek« közül. Most kellett először »mankó« nélkül pástra lépniük… (…) És ez különlegesen nagy fegyvertény Pézsától. Tibor olyan versenyző, aki fel tud nőni a feladathoz. Kimondottan versenyzőtípus.” Egy másik hagyományőrző, Kovács Pál pedig úgy fogalmazott, „Tibor méltó utódnak bizonyult, nem adta ki kezéből a magyar kard olimpiai veretlenségét”.

Apró, de talán fontos és érdekes kitérő, hogy ez a kimondott versenyzőtípus az esztendőben jobbára a szerencsének köszönhette, hogy az egyéni versenyben megmutathatta magát. Alapjáraton Bakonyi Péter és Kovács Attila mellett Meszéna Miklóssal lett volna kerek egész a tokiói triumvirátusunk, csakhogy a későbbi Vasas-elnök (fun fact: ő tanította meg pókerezni Korda Györgyöt) fegyelmi vétséget követett el, ezért Sákovics József szövetségi kapitány a huszonnyolc esztendős, az akkori válogatottban korelnök Pézsát nevezte be Meszéna helyett.

Volt benne kockázat, mivel Pézsa ugyan már 1956-ban ott volt a válogatott keret és ezáltal persze a három „bölény” (Gerevich, Kárpáti, Kovács) közelében, 1964-ben inkább a sérülései, mint a versenyeredményei voltak meghatározóak. Nem véletlenül említette Pézsa némi öniróniával: „Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám: akkoriban a tartalék is tudott egyéni aranyat nyerni”.

Ráadásul az olimpiai versenyt sem kezdte valami hű, de fényesen. A selejtezőből és a második körből is három-három vereséggel jutott tovább, bár igazán csak az előbbi volt meredek helyzet, a legjobb tizenhatba kerülését nem fenyegette veszély. Az egyenes kieséses szakaszban viszont megrázta magát, mint az olasz labdarúgó-válogatott az 1982-es világbajnokságon, és egészen más arcát mutatta – épp csak annyi volt a különbség, hogy Tokióban Pézsa a kapus Dino Zoff, a középpályás Marco Tardelli és a gólvágó Paolo Rossi szerepét is egymaga játszotta el. A négyes döntőt két győzelemmel és egy vereséggel zárta, csakúgy, mint a francia Claude Arabo, akivel így az akkori szabályok szerint ismételten meg kellett vívnia – ekkor már ténylegesen az aranyéremért. „Kicsit idegesített ez a verseny. Ha egy olimpiai döntőt kétszer kell megnyernem, az mindig idegesít egy kicsit” – fanyalgott később a Képes Sportban. De aztán megverte a franciát újból, az első, nyögvenyelős és idegtépő asszót követően másodjára már, mondhatni, simán, 5:2-re.

Sikere pedig azt jelentette, hogy férfi kard egyéniben az egymást követő kilencedik olimpián is magyar győztest avattak. Nem szakította meg a nemes sorozatot, továbbvitte a tradíció lángját, szót fogadott a hagyomány parancsának – kinek hogyan tetszik.

De a lényeg mégiscsak az, hogy Pézsa folytatta a sormintát, és Pósta Sándor 1924-es párizsi, Tersztyánszky Ödön 1928-as amszterdami, Jekelfalussy Piller György 1932-es Los Angeles-i, Kabos Endre 1936-os berlini, Gerevich Aladár 1948-as londoni, Kovács Pál 1952-es helsinki és a már emlegetett Kárpáti Rudolf két egymást követő olimpiai győzelmét követően tovább nyújtotta a magyar győzelmi szériát. Sőt, ez a sorozat akár tizenkét epizódot is számlálhatna, hiszen 1908-ban Londonban és 1912-ben Stockholmban egyaránt Fuchs Jenő győzelmével ért véget az olimpiász kard egyéni versenye, s ugyan biztosan nem állíthatjuk, legfeljebb csak vélhetjük, az 1920-as antwerpeni játékok sem az olasz Nedo Nadi győzelmével végződik, ha a NOB történetesen a háborús vesztes nemzetek versenyzőit is meghívja…

1968-ban viszont már esély sem kínálkozott a hosszabbításra, bár Pézsa ott is döntős volt, de be kellett érnie a bronzéremmel. „A magyar kardvívás legnagyobb ereje abban rejlett, hogy mindig pontosan és időben történt a generációváltás – összegzett egy ízben a hanyatlás okairól. – Fuchs Jenő, majd Piller, aztán Kabossal egy időben már Gerevich Aladár következett. Az 1956-os események azonban felrúgták a sort. Disszidált többek között Hámori, Magay, Keresztes, Örley, és a ’60-as olimpián ugyan még megszületett a szokásos két arany, érezhető volt, hogy valami megszakadt.”

A Póstától Pézsáig ívelő, időtartamában négy évtizedet felölelő aranyszéria ugyanakkor a maga kilenc győzelmével együtt is fantasztikus teljesítmény. Sőt – és tulajdonképpen ezért is született meg ez az írás – a maga nemében világszám, a teljes újkori olimpiatörténetet megvizsgálva is kimagasló, majdhogynem páratlan teljesítmény, s ennek okán gyakrabban és többet illene és kellene hangoztatni. Az újkori nyári olimpiák 128 éves históriája során ugyanis alig találunk hasonló nemzeti egyeduralmat. A rangsorban a férfi rúdugrás áll az első helyen tizenhat aranyéremmel, az Egyesült Államok versenyzői 1896 és 1968 között kisajátították az ötkarikás döntőket. A tizenhat, megszakítás nélküli siker amúgy jószerivel megdönthetetlen rekordnak tetszik, bár a most is élő szériák közül az íjászok női csapatversenyében 1988 óta mindig, tehát zsinórban tízszer nyerő Dél-Korea, a női műugrók 3 méteres versenyszámában, valamint az asztaliteniszezők női egyesében ugyancsak 1988 óta veretlen, szintén tíz egymást követő olimpiai aranyéremnél járó Kína erről azért nyilván nincs egészen meggyőződve. (Tíznél több győzelme van még az egyesült államokbeli férfi műugróknak a 3 méteres számban, ám a 11-es sorozat 1968-ban megszakadt.)

A vívásnál maradva, a magyar férfi kardozók egyéni kilencese után egyébként a férfi kardcsapat következik a sportági rangsorban, hét egymást követő sikerrel.

Ugye, nem is kell leírni az országnevet?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!