A játékos ember – Ballai Attila publicisztikája

Borongós, szürke mérkőzés volt 2003. március 29-én Chorzówban a lengyel–magyar labdarúgó Európa-bajnoki selejtező. Nem is az őszbe fordult tavasz és az ingerszegény 0–0 miatt, hanem mert a meccset Molnár Dánielnek kellett volna közvetítenie a rádióban. Dani azonban három nappal korábban meghalt. Ötvennyolc évesen, előzmények, előjelek nélkül, mondhatni, egyik percről a másikra. Ő, az őserő. Aki – mintha róla, rá írta volna a Bon-Bon –, amikor a többiek fékeztek, akkor is tövig nyomta a gázt. Alig hittük el, még a temetésén is abban bíztunk, egyszer csak előbújik valamelyik sírhely mögül, és mosolyogva közli, nyugi, semmi vész, hogyan is lehetne, éppen vele? Csupán kíváncsi volt rá, mi szépet írunk, mondunk róla holtában, amit éltében nem akartunk, pironkodtunk neki megvallani. Sportolók, edzők, szurkolók, hallgatók, kollégák tömege állt letaglózva a gyászszertartáson, amelynek végeztével viszont, keserédes hangulatban, máris, önkéntelenül is idézni kezdtük a poénjait, a történeteit, néhányan pedig azonnal kártyázni indultak.
Borongós, szürke mérkőzés volt 2003. március 29-én Chorzówban a lengyel–magyar labdarúgó Európa-bajnoki selejtező. Nem is az őszbe fordult tavasz és az ingerszegény 0–0 miatt, hanem mert a meccset Molnár Dánielnek kellett volna közvetítenie a rádióban. Dani azonban három nappal korábban meghalt. Ötvennyolc évesen, előzmények, előjelek nélkül, mondhatni, egyik percről a másikra. Ő, az őserő. Aki – mintha róla, rá írta volna a Bon-Bon –, amikor a többiek fékeztek, akkor is tövig nyomta a gázt. Alig hittük el, még a temetésén is abban bíztunk, egyszer csak előbújik valamelyik sírhely mögül, és mosolyogva közli, nyugi, semmi vész, hogyan is lehetne, éppen vele? Csupán kíváncsi volt rá, mi szépet írunk, mondunk róla holtában, amit éltében nem akartunk, pironkodtunk neki megvallani. Sportolók, edzők, szurkolók, hallgatók, kollégák tömege állt letaglózva a gyászszertartáson, amelynek végeztével viszont, keserédes hangulatban, máris, önkéntelenül is idézni kezdtük a poénjait, a történeteit, néhányan pedig azonnal kártyázni indultak.

Tették, tettük mindezt nem kegyeletsértő, hanem sokkal inkább kegyeletőrző módon. A ma húsz esztendeje elhunyt Molnár Dániel volt ugyanis a homo ludens, a játékos ember megszemélyesítője. Mindig, mindenhol, mindenkivel és mindent is játszott. Még játék közben is igyekezett valami mást is játszani. Nincs ebben szemernyi túlzás vagy öncélú szófordulat sem; egyszer, amikor négyen ultiztunk, és én voltam a kimaradó osztó, a fülembe súgta, hogy mivel gyenge a lapja, úgysem nyúl bele a talonba, gyorsan nyomjunk le kettesben egy parti huszonegyet. Ezért született sportriporternek. Nem azért, mert bármely sportágban is kivételes tehetséget mutatott, nem is azért, mert megszállottan kötődött a futballhoz, a jégkoronghoz vagy az ökölvíváshoz – hanem mert tudta, zsigerileg érezte, hogy a sport játék.

Ez mindennek a lényege, az alapja. Ez oszlathatná el a sportba, a hivatásába belekeseredett, semmi egyébhez nem értő, semmi egyebet nem tanult, másból megélni nem tudó, a sportba kényszerből beleszorult, beleragadt minden kolléga, sportoló, sportvezető téveszméit. A sport játék – ez lehetett volna, illetve, bár ki sohasem nyilatkoztatta, kétségtelenül ez volt Molnár Dániel ars humanája, hitvallása.

Mert ő éppenséggel sok más is lehetett volna, mint sportriporter. Hajdan egy barátom felvetette, ha egy általános műveltséget igénylő vetélkedőre egyetlen segítőt vihetnék magammal, kit választanék, és mivel eltűnődtem, kapásból rávágta: pedig ez nyilvánvaló, Danit! Ha nem látom, magam sem hiszem el, így most megértem, kedves olvasó, ha ön sem hisz nekem, pedig igenis így történt: az 1989-es moszkvai bokszvilágbajnokság sajtóközpontjában egyszer csak előkapott egy papírt, és fél órán belül rittyentett egy helyi, roppant segítőkész szervezőnek egy szonettet, orosz nyelven, a formai követelményeknek megfelelően, tizennégy sorban, klasszikus rímképlettel. Eme önvallomással fejezte be: majom vagyok.

Az volt. Persze emberszabású, a legszórakoztatóbb, legintelligensebb fajtából. Halálának huszadik évfordulóján már nem tiszteletlenség felidézni a maguk nemében zseniális bakijait sem. Az 1997-es sevillai vízilabda Eb negyeddöntőjében, az olaszok feletti, éveken át hiába áhított és végre elért diadal feletti eufóriában a dudaszó pillanatában a sajtótribün tetejéről lerohant a medencepartra, egyenest Kemény Déneshez, és a meghatottságtól elfúló hangon kiáltotta a mikrofonba: „Itt áll mellettem Kis Dénes szövetségi kapitány”. Mire Dénes, pazar flegmával így tromfolt: nem Kis, Kovács. A mai napig rejtély, milyen különleges helyzetet láthatott a pályán, amelyet élő közvetítésben így adott vissza: „Fejes, fölé! Újabb fejes, az is fölé!” Hasonló gyöngyszemként az MTK csatárának a meccs lefújása utáni pillanatokban gratulált, mondván, mindkét gólt ő rúgta, a játékos megjegyezte, nem, a másodikat nem, mire Dani valósággal rápirított: „De, te rúgtad!”

Pedig egyáltalán nem jellemezte az okoskodás, a „mindenkinél jobban tudom” alapállás. Igaz, nem is tudta jobban. Nem elemzett túl mérkőzéshelyzeteket, hadrendeket, taktikai variációkat, nem mondott ítéletet edzők komplett munkássága és tárgynapi meccselése felett, nem olvasta fel a statisztikai évkönyvből, hogy a két csapat eddigi találkozásai során összesen hány szögletet rúgtak, és a lelátón hány csomag szotyi fogyott, így mindezekből nem vonhatott le messzemenő következtetéseket sem. Inkább kérdezett. Utánozhatatlan lendülettel, hevülettel, valódi, nem mímelt érdeklődéssel. E csillapíthatatlan információéhsége olyan szituációkba hajszolta bele, amelyeket kizárólag ő tudott megoldani. Egyszer már felidéztem, más apropóból, de egy gondolatot most is megér, hogy a fentebb említett 1989-es ökölvívó-vb-n úgy készített interjút Teófilo Stevensonnal, hogy a háromszoros olimpiai bajnok kubai csak spanyolul beszélt, Dani ellenben szinte csak spanyolul nem, mégis intenzíven trécseltek, és amint később megkérdeztük a kubaitól, milyen nyelven tették, ő maga is döbbenten felelte: nem tudom.

Ha pedig éppen nem kérdezett, hanem állított, akkor sohasem arról mesélt, amit amúgy is mindenki lát vagy a világhálóról kibogarászhat. Nem abból állt a közvetítése, hogy a magyar nyelvtől idegen intonációval, önmegvalósítva, modoroskodva nyilvánvaló tényeket kiáltozott bele az éterbe. Ellenben olykor utánozhatatlan rögtönzésekkel ábrázolt hajszálpontosan szélsőséges helyzeteket is. Mint a vízilabda KEK 1985-ös Dinamo Bucuresti–Vasas döntőjének visszavágójáról, Pitestiből emígy tudósítva: „Miközben a román szurkolók barátságosan rázzák felém az öklüket, mivel nincs eredményjelző az uszodában, a hátralévő idő miatt kénytelen vagyok az órámra pillantani. Hoppá, hoppá, nincs meg az órám.”

Olyat soha senki sem hallott tőle, hogy valaki utoljára tavaly ősszel lőtt gólt, mert a legeszementebb pillanatokban sem feledte, hogy az helyes magyarsággal legutóbb; a „csapat, aki” sem csúszott volna ki a száján, a „szabad” szót sem ragozta, mondjuk, úgy, hogy szabadna. Mert amellett, hogy remekül beszélt németül és oroszul, elfogadhatóan angolul, és még vagy „száz” nyelven sem lehetett eladni – miközben ő bárkinek bármit eladott volna –, munkaeszköze anyanyelve, a magyar volt, azt művelte mesterfokon.

Ezért is tiszteltem. A hallgatók, a sportolók természetesen nem ezért szerették. Sőt, viszontszerették – mert érezték, hogy Dani is szereti őket is, a hivatását is.

Látszólag témát váltva, az utóbbi években rendületlenül kutatjuk, miben rejlik a világhódító skandináv kézilabda sikere. Joggal állapítjuk meg, hogy futógyorsaságban és -mennyiségben, dinamikában, lövőerőben, súlypontemelkedésben messze előttünk és mások előtt járnak. Ezek a mérhető dimenziók. Ám emellett mérhetetlenül rajonganak a sportért, szenvedélyüknek, életformájuknak, a legcsodálatosabb játéknak tekintik. Meggyőződésem szerint ezért, ettől lesznek bajnokok. Így, ezért lett a mezítlábas brazil utcagyerekből is Pelé. És így lett Daniból is Molnár Dániel. Egyszer azt mesélte nekem, hogy első sportsikereit kölyökként, sakkban aratta, nagypapája pedig büszkén dicsekedett a szomszédoknak, hogy a kis unokája még a távolsági buszsofőröket is legyőzi.

Sakkvilágbajnoki címet mégsem nyert, szerintem elsősorban azért, mert a sakkot is túl lassú játéknak találta. Miként az egész életet. Ezért ott és akkor gyorsította a magáét, ahol és amikor lehetett. És ameddig.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!