Csehov-hős a nyeregben – Oroszlán Szonja „két szőrös gyerekhez” igazítja az életét

– Mire ez a beszélgetés megjelenik, ön már Németországban lesz, de ezúttal nem színészi feladat szólította a Hamburghoz közeli Egestorfba.
– Öt évet töltöttem az Egyesült Államokban, ahol – a színjátszás mellett – megismerkedtem a Jim Masterson által kifejlesztett Masterson Methoddal. Ez egy interaktív stimulációs terápia, célja a stressz miatt az állat testének csomópontjaiban felgyülemlő feszültség oldása, s ezzel a ló mozgásának, teljesítményének javítása. Első lépésben meridián és akupunktúrás pontokon stimulálom a lovat, az állat pedig visszajelzi, hol van diszkomfortérzése.

– Miként azonosítható a testbeszéde?
– Erre is jó a Masterson-eljárás. A nyaldosás, a rágcsálás, a vakarózás, a különféle hajlítások mind üzenetértékűek. Ha megtörtént a gócpontok azonosítása, a lóval közösen elvégzett feladatsorral oldjuk a stresszt. A módszert Amerikában kezdtem elsajátítani, de mielőtt az esettanulmányokat összegyűjthettem volna, berobbant a pandémia, emiatt a szakképesítést már nem tudtam megszerezni. Most gyakorlati továbbképzésen veszek részt az Alsó-Szászországban élő mentorom, Walter Saxe irányításával.

– Hány állomás van hátra a diplomáig?
– Kettő, plusz vár rám egy záróvizsga. Erre Angliában vagy Amerikában kerül majd sor. A terápiás képzés és a színészet annyiban rokon szakma, hogy mindkettőt élete végéig tanulja az ember.

– Művészcsaládból származik, édesapja, Gábor az Atlas együttesben basszusgitározott, nagybátyja, György a Bergendy gitárosa volt. Mennyire sportos az Oroszlán família?
– Édesapám pingpongozott, de nem mondhatom, hogy a sport állt nálunk a középpontban. Én viszont, talán ezért is, nagyon fiatalon elkezdtem sportolni. Kis túlzással mindent kipróbáltam: úsztam, vívtam, teniszeztem, szertornáztam, balettoztam, voltam műugró és versenytáncos is. Csak hát a „jó tanuló, jó sportoló” korszakban nem lehetett hobbiból sportolni, bizonyos idő után muszáj volt versenyezni. Én azonban ezt nem akartam, s a versenyzést kivédendő váltottam sűrűn sportágat. A táncba viszont beleálltam, mert a színművészetin Szirtes Tamás musicalosztályába jártam – lényegében végigtáncoltam az életemet.

– És mi maradt meg mindebből?
– A jóga jön-megy, viszont belépett a pilates. A reggeli kutyasétáltatások során arra lettem figyelmes, milyen sok csinos, jó alakú nő fordul meg a környékünkön. Egy villából jöttek ki, de az épületre nem volt kiírva semmi. Hajtott a kíváncsiság, benéztem, és ott találkoztam a fitnesz Európa-bajnok Decker Annával, aki a NewPilates hazai megalapítója. Felajánlotta, hogy próbáljam ki az edzését, de előre figyelmeztetett, kemény erőpróbára számítsak. Igaza volt, az első három óra után azt mondtam, soha többet nem jövök. Ám ilyen a jó edző: Anna nem engedte, hogy bedobjam a törülközőt. Háromnegyed éve járok hozzá heti háromszor, és teljesen megváltoztatta az életemet, kirobbanó formában érzem magam.

– S miképpen kerültek képbe a lovak?
– Egy lovacska társaságában nőttem fel. Otthon, a nappalink ajtaján ugyanis volt egy poszter, amelyen egy ló nézett ki az istállóból. Gyerekként ültem nyeregben, de nem jelentett meghatározó élményt. A főiskolán a választható tantárgyak közé tartozott a lovaglás, ám nem kapkodtunk érte. Nyavalyogtunk, hogy messze van a Tattersall, pedig nem nagy a távolság a főiskolától. Egyetlen dolog, amit bánok az életemben, hogy nem kezdtem el gyerekként lovagolni. Ugyanakkor mindennek megvan az ideje és az oka; az sem véletlen, hogy akkor, ott és úgy kerültem bele a lovaséletbe, ahogyan. A barátnőm – ahelyett, hogy velem találkozott volna – elment Csopakon lovagolni. Utánamentem, s a lovardában szembetalálkoztam az akkor tizenkét éves Danival. Gyönyörű pej, kis félhold hókával a homlokán. Egymásra néztünk, és kész voltam.

– Szerelem első látásra?
– Ez az volt! Dani a pillantásával azt üzente, belépek az életedbe, s rávezetlek mindenre, amit a lovakról megtanulnod érdemes. A történet csattanója, hogy a megismerkedésünk után öt évvel megvásároltam Danit. Azóta Sóskúton él, s ahogy ígérte, mindenre megtanít.

– A színházi és filmes munkái mellett miként jutott ideje a lovára?
– A pályám első tizenöt éve nagyon intenzív volt. Rájöttem azonban, ha nem tudok kikapcsolódni, feltöltődni, nem leszek képes élvezni a színpadi létet sem. Az egyensúlyt, s vele a megnyugvást, a csöndet, a természetet, a szavak nélküli kommunikációt nekem a lovaglás hozta el. Dani tanított meg megnyugodni; délután elmentem lovagolni, s este más emberként álltam színpadra. Mindenki arra talál időt, amire akar. Én a lovaglásra mindenképpen akartam időt szakítani, s ez jó döntésnek bizonyult.

– Az amerikai évek sem okoztak törést?
– Mielőtt Dani hozzám került, lovasiskolában dolgozott. Fárasztó munka, ráadásul elég sok sérülést szedett össze az élete során. Első lépésben rehabilitáltam. Tudtam, hogy nehéz lesz elszakadni tőle, de azzal is tisztában voltam, hogy ez hosszú távon mindkettőnknek jót tesz. Profi kezekben volt, a pihenés hasznára vált. Három-négy havonta hazajöttem, s meglátogattam. Láttam rajta: az, hogy békességet, nyugalmat lelt, nem lett túlhajtva, regenerálódhatott, s kicsit visszakapta a szabadságát, sokat adott neki. Szeptemberben lesz huszonöt éves, ami egy ló esetében tisztes kor, de minap is az erdőt jártuk, és lobogó sörénnyel, boldogan vágtázott.

– A kutyájával összehasonlítva: Dani mennyire képes kifejezni a ragaszkodását?
– Most már nagyon! A két állat azonban egészen más karakter. A ló bizalmát sokkal nehezebb megszerezi. Amíg a kutyát meg lehet fogni a pocakján át, egy jutalomfalattal mindenre rá lehet venni, a lónak fontosabb az élete, mint az étele, s inkább menekül. Nem a domesztikált lovakra gondolok, azok megeszik az odanyújtott répát, kinn a prérin azonban ugyanezt egy musztánggal nem lehet megcsinálni, mert elszalad. Mi Danival abban az időszakban nőttünk össze, amikor jöttem-mentem Amerikába és vissza. Ő pontosan érezte a stádiumaimat: az első néhány évben röhögött rajtam, hogy Úristen, milyen béna ez a csaj. De aztán megtanultam lovagolni, másképpen nyúltam hozzá, határozottabb lettem, ott voltam vele a nehéz időszakaiban, most pedig az állatgyógyászatról tanultakra alapozva együtt lépünk előre, együtt fejlődünk.

– Népes a lovassportokban aktív színészek tábora. Ők közösséget is alkotnak?
– Érdekes módon nem. Nyilván akik egyazon helyen tartják a lovaikat, többször összefutnak. Így volt ez velem is, amikor Amerikában éltem, s Dani a Trokán nővérek, Nóra és Anna lovaival közös istállóban lakott. Amikor hazalátogattam, sokszor mentünk együtt lovagolni. Most Brunner Márta és Ács Bálint lovardájában él. Márti is kollégám, vele is gyakran járunk terepre.

– Önnek mit jelent a lovaglás?
– Életmódot! Persze hobbi és sport is, méghozzá kemény sport; aki lovagolt már, pontosan tudja. Ám akinek saját lova van, vagy elkezd lovasterápiával foglalkozni, annak ennél több. Én az életemet a kutyámhoz és a lovamhoz, a „két szőrös gyerekhez” igazítom; előbbivel együtt élek, utóbbi az életem része, muszáj hozzájuk alkalmazkodnom.

– Melyik a leginkább egzotikus vidék, ahol lóra pattant?
– Új-Zélandon a Gyűrűk ura forgatási helyszíneit jártam be, Lappföldön mínusz huszonöt fokban izlandi pónikon lovagoltam, körös-körül hófehér volt a táj. Ha egy élményt kellene kiemelnem, az Montana lenne. Az Egyesült Államokban vannak ranchek, ahol egyszerre több ezer marhát tartanak. Tavasztól őszig kihajtják a csordát a legelőkre, és a hajtásba turisták is bekapcsolódhatnak. Kinéztem egy ilyen helyet, mert régi álmom volt, hogy lássam az igazi vadnyugatot, az igazi Amerikát, ami most már sokkal inkább vonz, mint a felhőkarcolós metropoliszok. Itthon is csodás helyeken lovagolok, de Montana elképesztő a dombokkal, hatalmas hegyekkel körülölelt legelőivel. A cowboyokkal hajnalban keltem, s napi nyolc-kilenc órát töltöttem a nyeregben. Hajtottam a csordát, vagy ha arra volt szükség, javítottam a kerítést.

– Mi volt izgalmasabb: marhákat terelni Montanában, vagy Csehovot játszani Philadelphiában?
– Ilyet nem lehet kérdezni! (nevet)

– Ez tényleg nem volt fair.
– Mindkettő roppant emlékezetes. Imádok színésznő lenni, de nem tartozom azok közé, akiknek a színészet egyben a hobbijuk is. Van egy életmódom, életformám, és éppen azért tudom szeretni és egészségesen művelni a színészetet, mert megvan a másik oldal is. Azzal, hogy kihagytam néhány évet a pályán, kiléptem a korábbi skatulyámból, miközben érettebb lettem emberileg és színészileg egyaránt. Amióta újra itthon vagyok, kezdenek más típusú feladatok megtalálni, én pedig készen állok a kihívásokra. Nem vagyok sem türelmetlen, sem elégedetlen ember.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. július 16-i lapszámában jelent meg.)