Régi vagy új? Tradicionális vagy populáris? Réteg vagy tömeg? A Nemzetközi Olimpiai Bizottság mindkettőt szeretné, még ha valahol legbelül sejteni is véli, hogy „nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.” Ám amíg nem dől rá az ötkarikás alkotmány, megpróbál ide is, oda is kedvezni, így aztán a jelentős hagyományú, ám kevésbé kamerabarát öttusa vagy a kötöttfogású birkózás éppúgy részét képezi a játékok programjának, mint a széles körben népszerű és könnyen értelmezhető gördeszkázás vagy 3x3-as kosárlabda.
Ebbe a sorba illeszkedik a breaktánc is, ami ugyan csak 2024-ben, a párizsi nyári olimpián kerül „karikán” belülre, ám már a műsorra tűzés ténye is kellőképp felpezsdítette az önmagát nem is annyira sportágként, hanem életérzésként vagy stílusirányzatként definiáló mozgásforma életét. Hogy ne menjünk messzire, a hazai breakesek augusztus utolsó hétvégéjén a budakalászi Lupa Beachen tartottak kétnapos fiesztát, amely egyszerre ünnepelte a breaktánc olimpiai „betörését” és közel negyvenéves magyarországi jelenlétét. A (szub)kultúrára jellemző laza szövésű programfolyamban szerepet kaptak a honi alapító atyák (Kollár István, Szabó György, Schönberger András) és a legsikeresebb breakesek (a világbajnok Várhegyi Attila és Kocsis Péter) éppúgy, mint a jelen tehetségei és a jövő reménységei, miközben, akárcsak David Lynch kultikus televíziós sorozatában, folyton szólt a – jobbára hiphop – zene.
Tóth Zoltán László, a Magyar Breaktáncszövetség elnöke szerint ugyanakkor nem az olimpiai részvétel a magyarországi szervezet legfőbb célkitűzése, hanem hogy a népszerű és látványos mozgásforma segítségével közösségek épüljenek, amelyekben értelmes célokat és feladatokat adhatnak a – sokszor perifériára szorult társadalmi rétegekből érkező – fiataloknak.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. szeptember 4-i lapszámában jelent meg.)