Nadia örök – Csinta Samu publicisztikája

A többnyire közülünk épp eltávozónak címezve szoktak megjelenni hasonló sorok, saját lelkiismeretünket ápolandó, valamiféle meghatározhatatlan, tehát törleszthetetlen tartozás jegyében. Ezen írás „múzsája” azonban egyszerű, még csak nem is túl kerek, különösebben semmihez sem kötődő születésnapos, igaz, olyan személyiség, akinek neve örökre bevésetett a sporttörténelembe. Öt olimpiai aranyérem, két vb-, valamint kilenc Európa-bajnoki cím birtokosaként ez nem is igényel különösebb magyarázatot, az immár 62 éves Nadia Comaneci-hez azonban ennél jóval időt állóbb teljesítmény is fűződik: ő kapta – az 1976-os montreali olimpián – felemás korláton a tornatörténelem első tízes érdemjegyét. Leginkább ez ragadt rá márkajegyként, miközben pályafutása, magánélete, személyisége sok egyébre is predesztinálta.

Állítólag egyik első nyilvános dicséretét a szélsőségesen maximalista edzőjétől, Károlyi Bélától kapta – egy 6.20-as pontszámért. Történt 1970-ben az országos serdülőbajnokságon, amelynek első helyéért a nem sokkal korábban a világvégi településen, a moldvai Gheorghe Gheorghiu-Dej városban létrehozott tornaiskola versengett a nagy múltú tornászközpont, Nagyvárad sportiskolájának csapatával. A záró szeren, a gerendán a nyolc- és fél esztendős Nadia – akit addig még a tornában is kevesen ismertek – volt az utolsó versenyző, és háromszor is lepottyant a „sóhajok hídjáról”. Összeszorított ajkakkal, a társak és edzők vigasztalónak szánt érintésétől menekülve, némi félelmet sugárzó tekintetét Károlyira szegezve várta az ítéletet. Aztán meglepetés: a 6.20-as jegy megjelenése után Károlyi nem rohant neki, hogy leharapja a fejét, hanem kezét az égnek lökve ünnepelte csapata első bajnoki győzelmét, amihez a 6.20 éppen csak, de elegendő volt.

Nagyjából itt indult el a kisváros tornaklubjának sikertörténete. Az egykori csángó települést, Ónfalvát mindenekelőtt a torna rajzolta fel a térképre, sokan furcsállták is, amikor 1968-ban ott hozták létre a sportág első romániai országos központját. A tokiói olimpián elszenvedett kudarc után a szövetség vezetői az alapoktól való újraépítés mellett döntöttek, a helyszínválasztás pedig azért esett Gheorghiu-Dej településre, mert a kisváros csábításmentes környezetet kínált, másrészt a kor energikus polgármestere, bizonyos Valerian Ghinet támogatása mellett Marcel Duncan edző – Nadia felfedezője – irányításával már országos elismertséget is hozó munka zajlott arrafelé. Az alapítást követő első hónapokban a román tornasport több nagyágyúját is odaparancsolta a hatalom, így kényszerült például „terepmunkára” a válogatott edzője, a szövetség későbbi alelnöke, Maria Simionescu is. És ott kezdett dolgozni Károlyi Márta is, férje, Béla pedig kezdetben a kézilabdás fiúkat idomítgatta.

A nagy ugrást az 1975-ös skieni Európa-bajnokság jelentette, Nadia berobbanása (csak talajon nem győzött), a szovjet hegemónia megtörése után Károlyi gyakorlatilag bármit kérhetett a hatalomtól. A skieni áttörést követően egyre több tornaklubból hívták fel Károlyiék figyelmét tehetséges kislányokra, a városnak amolyan csodatevő hely hírneve kezdett kialakulni. A skieni „sokk” Nadia Comaneci-ben is akkor tudatosodott igazából, amikor hazaérkezéskor a reptéren az édesanyját is meglátta a várakozók között. „Ebből már tudtam, hogy valami nagy dolog történhetett, mert édesanyám nem jött volna csak úgy Bukarestbe. Volt neki elég a fején...” – mesélte később.

A montreali hősköltemény, a technika felkészületlenségének milliószor ismételt pillanatai – az eredményjelző programja egyszerűen nem „ismerte” a 10-es számot, így a tökéletesség az 1.00-s számjegy révén jelent meg első ízben – közismertek. A kamaszodással egyre problémásabbá váló, a diktátor fiával hírbe hozott, edzői elől hónapokon át bujkáló tornászlányt Károlyiéknak sikerült újra „bekényszeríteniük” a szerek közé. A nemzetközi tornasport kulisszáiban már készültek a fogadtatására, nem engedélyeztek neki a montrealihoz hasonló szárnyalást, a soron következő világversenyek győztesei közül azonban így sem tudták kigolyózni. A Moszkvában már vonzó ifjú hölgyként megjelenő tornász két aranyig jutott, egy év múlva pedig, az 1981-es bukaresti universiadén megfelelő keretek között és „hátszélben” méltó módon el is búcsúztatták az aktív versenyzéstől.

Élete azt követő nyolc esztendőjéről azonban alig tudni valamit. Nadia tudását, renoméját intézményesen meg sem próbálta felhasználni a kommunista rendszer, de az is lehet, hogy ő volt alkalmatlan a szerepre, és az a változat is jelentős léptékű valóság-valószínűséggel tartotta magát, hogy Ceausescu nyilvánította veszélyesnek a sokszoros bajnok népszerűségét. Nadia legközelebb azt követően bukkant fel a nagyközönség előtt, hogy 1989. november 27-ről 28-ra virradóra a zöld határon átszökött Magyarországra. A világraszóló „gyakorlatnak” azonban nem volt ideje kifutnia magát a kommunikációs térben, a nem egészen egy hónappal később kirobbanó véres romániai rendszerváltó események elvitték előle a „show-t”, és sokáig nem érkezett különösebb hír élete alakulásáról sem.

A több mint harminc éve az Egyesült Állomokban élő Nadia Comaneci a sportág amolyan állandó díszvendége, aki jól mutat egy-egy olimpia felvezetőjében, különböző ünnepi eseményeken, romániai politikusok imázsformáló rendezvényein. Hatvanadik születésnapja alkalmával megkapta a legmagasabb romániai kitüntetés, a Románia Csillaga főtiszti fokozatát, utódai természetesen ma is felnéznek rá, a hajdanán vele dolgozó szakemberek visszaemlékezéseiből pedig süt a legenda iránti hódolat. Az októberi antwerpeni világbajnokság alkalmával a belga Le Soir című lapnak adott interjúban a napjaink sztárjával, az amerikai Simone Bilesszal való összehasonlítást elegánsan hárította. „Hozzá hasonló tornász talán fél évszázadonként születik – mondta –, akrobatikus képességei leírhatatlanul egyedülállóak, az időközben átalakuló, sokkal több mindent »engedélyező « szerek azonban minden további összevetést ellehetetlenítenek. A mai tornában csak a művészi vonal ellaposodását fájlalom. Időnként azért eljátszom a gondolattal, mi mindent lehetett volna csinálni felemás korláton, ha az én időmben is a maihoz hasonló szer lett volna.”

A torna napi sodrásában soha szerepet nem vállaló Nadia Comaneci tündöklése talán a gyermektömegekre fejtette ki a legfontosabb hatását. A montreali olimpiát követően a romániai lakónegyedek porolóállványain gyermekek százezrei „nádiáztak”, húzódzkodtak, lendültek, igyekeztek utánozni azt a kislányt, aki „nagyjából” olyan lehetett, mint ők. A korábban csak futballmeccsekre járó férfiak a családdal együtt ültek le a tévékészülék elé, és nézték évtizedeken át a tornászlányok szereplését. Nadiá­nak a román tornára gyakorolt hatása ugyanis a 2000-es évek derekáig gyűrűzött, Károlyiék Amerikában ragadását követően az Octavian Bellu köré szerveződött szakembergárda pedig még jó ideig képes volt világszínvonalú teljesítményre alkalmas sportolókat felfedezni és felkészíteni.

Nadia Comaneci-ben a fél évszáddal ezelőtti tornasport olyan főszereplője őrzi a titkokat, aki adott pillanatban maga is lázadt a módszerek, a „kaszárnyalét” ellen. A nagy leleplezések korában jól konzervált, eleganciát sugárzó hölgyként tér ki a különböző provokációk elől, nem foglal állást a különböző polémiákban, az esetleges elszámolni valóit vélhetően egy másik dimenzió bírái előtt sorakoztatja majd fel. Addig is a sokat megélt, sokat tudó ember bölcsességével készül magával vinni azt a világot, amely a sportágból villódzó, sokszorosan eladható terméket fabrikált. És amelynek kirakatában bizonyára az idők végezetéig ott áll egy elfogódottan integető lófarkas kislány, háta mögött az eredményjelző táblával, rajta az érthetetlen 1.00-s pontszámmal.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!