Vaskuti István: A Nemzet Sportolójának lenni felelősséggel is jár

– Gratulálunk! Tegye a szívére a kezét: számított az elismerésre?
– Őszinte leszek: igen – válaszolta Vaskuti István, korábbi olimpiai és világbajnok kenus, akit szerdán délelőtt a Nemzeti Sportolói 12. tagnak jelöltek. – Éppen a Nemzeti Sportban jelent meg nem sokkal korábban, hogy esélyesként számolnak velem. Rendkívül erős a mezőny, bárkit választottak volna, azt senki sem kifogásolhatná. Hála istennek, ilyen gazdag a magyar sport! A jelölés egyik kritériuma az, hogy az eredményes sportoló a pályafutása után is tegyen a sportért, úgy érzem, ezen a téren is jól teljesítettem, hiszen éveken, évtizedeken keresztül dolgoztam a kajak-kenuban, ami mindamellett, hogy komoly munkát jelentett, kimagasló eredményeket hozott és élményt is adott nekem. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy sokat tettem a sportágamért.

– Vagyis várta Schmidt Ádám sportért felelős államtitkár telefonhívását?
– Ismeretlen számot jelzett a telefonom, felvettem, a túloldalon pedig elhangzott: Schmidt Ádám vagyok. Akkor már gondoltam, nem arról akar beszámolni, hogy nem én nyertem... Meleg hangon gratulált, majd átadta a telefont Schmitt Pálnak, aki szintén megtette ezt.

– Mit csinált azután, hogy letette a telefont?
– Hálát adtam a Jóistennek azért, hogy ezt elértem és megéltem. Nem akárkiktől kaptam az elismerést: életem során sok kitüntetést kaptam, győztesként álltam a dobogón jó néhányszor, ám ezúttal mégiscsak azok jelöltek maguk közé, akikre mindig is felnéztem, akiket mindig is nagyra tartottam. Egyszer már megéltem hasonlót, amikor a Halhatatlan Magyar Sportolók közé választottak – olyan emberek, mint Papp László, az Aranycsapat akkor még élő tagjai, Balczó András, Gyarmati Dezső, Földi Imre és hadd ne soroljam a további nagyságokat.

– Ilyenkor kicsit megcsipkedi magát az ember?
– Valahogy úgy. És ezzel párhuzamosan felteszi a kérdést: tényleg engem választottak maguk közé, tényleg hozzájuk, közéjük tartozom?

– Egyébként hogyan került a sport, közelebbről a kenu világába?
– Általában véletlenül csöppennek bele a gyerekek egy-egy sportágba. Az édesapám unokatestvére kenuzott, ő vitt le a Margitszigetre – esetemben hatalmas szerencse volt, hogy éppen abba a sportágba kerültem, amelyikben tehetségesnek bizonyultam.

– Ez hamar kiderült?
– Igen. Vagy nem – nem tudom... Vékonydongájú gyerek voltam, és ez a későbbiekben sem változott, győztesként is hetvenöt kilósan álltam a dobogó tetején, miközben egy jó kenusnak illett azért nyolcvanöt kilósnak lennie. De technikás, ügyes voltam mindig is, s bár jól mentem egyesben is, párosspecialistának számítottam.

– Vagyis jó csapatember volt.
Muszáj volt annak lennem. Ki kellett szolgálnom a másikat – én térdeltem hátul a hajóban, vagyis én voltam az, aki „mindent is” csinált.

– Például olyat is, hogy hamarabb befejezte a lapátolást...
– Például olyat is – előfordul ilyen a sportágunkban. A moszkvai olimpián szerencsére akkora előnyünk volt, hogy belefért az a hiba is, hogy hamarabb befejeztem a versenyt, mert azt hittem, már ott vagyunk a célban.

– Azt megfejtette már, miért esett ekkora szerelembe a kenuval?
– Egy, a sportágat csak távolabbról figyelő színész közreműködött egy most készülő oktatófilmben, ő mondta: sohasem gondolta volna, hogy a kenu ennyire összetett és bonyolult. Igazat mondott, ez a titka ennek a sportágnak. Ha valaki jól kenuzik, az már művészet, és egyszersmind esztétikai élményt is ad. Folyamatos egyensúlyjátékot igényel.

– Mikor vált igazán komollyá az életében a kenuzás?
– Végig sikersztori volt fiatalként a pályafutásom, hiszen sorra nyertem a korosztályos versenyeket, ám amikor nem vettek fel a Műszaki Egyetemre, mert link voltam, és a felnőtt országos bajnokságokon is odaértem a második, harmadik, negyedik helyek valamelyikére, Maurer Jenő bácsi leültetett, hogy Pistike, beszélgessünk a hogyan továbbról, a lehetséges sportállásodról – mire én felháborodtam, mondván, hogy képzeli bárki is, hogy pénzért fogok sportolni?

– Helyette mit csinált?
– Igazi naiv fiatalként elmentem dolgozni figuránsként.

– Hogy mondja?
– Igen, én voltam az, aki tartotta a táblát a földméréseknél. Például a Mátrában, ahol délelőttönként dolgoztunk, délutánonként meg kirándulgattam a hegyekben. Jól is éreztem magam, ám azt már untam, hogy egy hónap után be kellett menni a vállalathoz, és papírra is átmásolni mindent. Ráadásul amikorra kiértem egy-egy munkanap végén a Margitszigetre, a többiek már végeztek az edzéssel. Ez szíven ütött, úgyhogy két hónap után már én kerestem meg Maurer Jenőt, és kérdeztem meg tőle, akkor mi is van azzal a sportállással?

– És hogyan jutott el innen az olimpiai aranyig?
– A montreali olimpia előtt besoroztak – sportolóként csak nyolc hónapra. Délutánonként néha kiengedtek minket, és el tudtunk indulni az első válogatón Solymár Lászlóval, ezt meg is nyertük, ám a másik két versenyt Brandenburgban rendezték, oda pedig útlevél híján és katonaként esélyünk sem volt elutazni. Aztán összetérdeltem Foltán Lászlóval, és akkor éreztem, ebből valami jó is kikerekedhet.

– Kellett az a moszkvai győzelem – a sportágának is!
– Igen, az 1968-as nagy siker után sem Münchenben, sem Montrealban nem termett babér a magyar kajak-kenunak. Sokunkban felvetődött a kérdés: világbajnoki címek után miért állunk fejre az olimpiákon? Moszkva előtt már Parti János volt a szövetségi kapitány, ő egy dunavarsányi edzőtáborban csapatértekezletet tartott, és egyszer csak teátrális mozdulattal ránk mutatott: az olimpiai bajnok itt ül köztetek. Mi meg csak néztünk körbe, vajon kire gondolt, kire mutatott? Belül persze mindenki azt érezte, neki szólt a kapitányi kijelentés. Esélyesnek számítottunk Moszkvában, de nem olyan könnyű azzal a teherrel versenyezni, hogy az embert lépten-nyomon megállítják azzal, ugye megnyeritek az olimpiát?

– Az olimpiai vagy éppen a világbajnoki győzelmeket néha-néha előhívja – segítségként például?
– Már a pályafutásom elejétől arra törekedtem és azt tudatosítottam magamban, hogy az vagyok, aki vagyok. Nem attól jobb ember valaki, mert sikereket ért el sportolóként, mert gyorsan kenuzott Moszkvában – noha az nem volt kérdés, hogy tényleg jó kenus voltam. A hétköznapokban emberként, s nem sportolóként kell megnyilvánulni, tudomásul kell venni, hogy nem éremmel a nyakunkban vagy éppen koronával a fejünkön kell közlekednünk. Fontos volt, és ma is fontos az életemben a sport, de nem raktam ki érmeket a lakásban sem, mert sohasem akartam önmagam emlékműve lenni. A gyerekeimre sem szerettem volna rákényszeríteni, hogy márpedig én olimpiai bajnok vagyok – én csupán az apukájuk szerettem volna lenni mindig is.

– A Nemzeti Sportolójának lenni hatalmas megtiszteltetés – akkor ezt az elismerést is korona nélkül viseli?
– Korona továbbra sem lesz a fejemen, de nagyon büszke vagyok erre az elismerésre, amely azonban kötelez is. Sportolóként is képviseltem valakit, valakiket – a dobogón Vaskuti István állt, de Magyarországért sportoltam mindig is. Mindent, amit elértem, a magyar szurkolókért is értem el. Nem tagadom, őszinte hazafi vagyok: bejártam a világot, ott voltam kilenc olimpián, láttam ezt-azt, s tudom, hogy sokan sok mindent mondanak az országunkról, bizton állíthatom, máshol sincs minden aranyból – ez egy szuper hely, rajtunk múlik, élvezzük-e az ittlétet. Ez az elismerés felelősséggel is jár, és küldetésünk is van minden magyar felé: értük is voltunk és vagyunk.