Útravaló – Thury Gábor publicisztikája

Nehéz megmondani, mennyi esélye van a Vidi FC-nek, hogy a futball Európa-ligában csoportjából továbbjusson a kieséses szakaszba. Az ellendrukkerek szerint nem sok, ami így sommásan persze nem igaz – jóllehet az sem állítható, hogy a folytatáshoz feltétlenül óriási bravúr kell. Ha azt vesszük, hogy a labdarúgás történetével és statisztikájával foglalkozó szervezet (IFFHS) szerint a klubcsapatok 2017. évi világranglistáján a székesfehérváriak csoportellenfelei közül az angol Chelsea a 15., a görög PAOK a 60., a fehérorosz BATE a 139., míg a Vidi a 122. pozíciót foglalta el, a továbbjutás szempontjából ez leegyszerűsítve annyit jelent, hogy a magyar bajnoknak a nála jobb két gárda közül a PAOK-ot kell(ene) megelőznie (az angolok esetében erre nincs sok remény), hogy második legyen. Lehet-e ez reális cél?

A magyar futball akkor vesztette el a versenyképességét, amikor szerte a világon a sportágba hatalmas mennyiségű pénz áramlott. Lemaradtunk, ennek legsúlyosabb következménye talán nem is maga a tény, hanem hogy a felzárkózás is nagyon sok energiát emészt fel. Ennek tükrében a foci magyarországi státusát tekintve már az óriási eredmény, ha egy csapatunk bejut valamelyik nemzetközi kupasorozat csoportkörébe. S azért ne legyünk naivak: a Bajnokok Ligája főtáblájára kerülni inkább illúzió, mint realitás. Ezt még akkor is le kell szögezni, ha éppen a Vidit hajszál választotta el, hogy az AEK-kal szemben az elitsorozat csoportkörébe jusson. (Tegyük hozzá, jóval erősebb csapat is állhatott volna a fehérváriak útjába, amely ellen a továbblépésre talán még papíron sem lett volna sansz...)

A Vidi legutóbbi sikeres nemzetközi szereplése kapcsán elhangzott: nem a pénz játszik, pontosabban a pénz nem játszik. Ezen azt értettük, hogy 2012-ben az Európa-liga főtáblájára jutó együttesek közül a magyar a játékoskeretek értékét tekintve csupán négyet előzött meg. Szerencsére más az elmélet és más a gyakorlat, sportnyelvre lefordítva ez annyit jelent, hogy nem mindig jön be a papírforma. A pályán nem a pénz focizott, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a csoportkör utolsó fordulója előtt az együttesnek papíron továbbjutási esélye is volt a kvartettből (Videoton, Sporting, Basel, Gent). Bár nem sikerült, a patinás portugál sztárcsapatot, a Sportingot nemcsak legyőzte (3–0), hanem végül meg is előzte, s mivel a Baselt is megverte a Vidi, így hat ponttal a harmadik helyen végzett a Genk és a svájci klub mögött (ráadásul azzal a tudattal játszhatta le a „visszavágókat”, hogy az első három mérkőzésből hat pontot sikerült szereznie, ergo a játékosoknak nem remegő lábakkal kellett pályára lépniük). A magyar klub mérlege a két győzelem mellett négy vereség volt, ám a mindössze mínusz kettes gólkülönbség is jól mutatja, hogy a belgák elleni idegenbeli 3–0-s vereséget leszámítva az összes többin, tehát a vesztes találkozóin is a Videoton egyenrangú ellenfél volt. A nagy utazás a Sporting elleni lisszaboni 2–1-es vereséggel ért véget.

A 2012-es szereplésig is voltak a Videotonnak reményteljes próbálkozásai, a 2006–2007-es UEFA-kupa-sorozatban a Kajrat Almatit kiverve ment egy kört, majd a svájci Grasshoppers ellen (emlékezzünk, a „Szöcskék” mindössze egy pontot szereztek a Fradi ellen 1995-ben a BL-csoportkörben (0–3, 3–3) – egy döntetlen (1–1) és egy vereség (2–0) volt a mérleg, a 2010–2011-es kiírásban Mezey György együttese az UEFA-kupában a Maribor ellen búcsúzott, rá egy évre már bajnokként a BL-selejtezőben Szabics Imre Sturm Graza jelentett megoldhatatlan feladatot – ami nagyobb szomorúságot jelentett, hogy 2013-ban az El első akadályaként a Mladoszt Podgorica is. A 2015–2016-os idényben ismét bajnokként a Bajnokok Ligája-csoportkör volt a cél, ám a BATE elleni idegenbeli döntetlen (1–1) után itthon vereség (0–1) következett és kiesés, aztán a El-ben a Lech Poznań két vereséggel (3–0, 1–0) ebrudalta ki a Videotont.

S itt most álljunk meg, mert a fehérorosz együttes jelenleg is a Vidi ellenfele. A 2015-ös BL-selejtező párosítása kapcsán még a fülemben csengenek Hajdú B. István szavai: a tévériporter az 1–1-re végződő székesfehérvári mérkőzés vége előtt néhány pillanattal azt mondta, hogy azért a továbblépéshez a fehérorosz csapatot egyszer le kell győzni. Szavaiban nem volt irónia, inkább biztatásnak szánta, mintha érezte volna, hogy a visszavágó – és természetesen a továbbjutás – kulcskérdése, hogy szerez-e gólt a fehérvári együttes. Mert még az is elképzelhető volt, hogy 11-esekkel a Videoton megy tovább, de simábbnak látszott az ügy egy fehérvári góllal. Aztán amitől a riporter tartott, bekövetkezett: a székesfehérváriak nem találtak a kapuba, s a siker elmaradt. Pedig az akkori BATE nem sokat változott az egy évvel korábbihoz képest, 2014-ben a Debrecen volt képtelen átrágni magát a boriszovi klubon. A 2016–2017-es El-kiírásban a selejtező első körében a Zaria Balti, majd a másodikban a szerb Csukaricski nem jelentett gondot, aztán a hazai 1–0-s vereség után a dániai visszavágón a magyar csapat hosszabbításban 1–1-re végzett a Mid­tjylland ellen, és kiesett. Tavaly már a jelenlegi edzővel, Marko Nikoliccsal az Európa-liga kvalifikációjának 3. körében – a máltai Balzan és az észt Nomme Kalju kiverése után – idegenben szerzett góllal ejtette ki a Bordeaux-t. A bravúrt követően a főtáblát érő playoff következett, amelynek pikantériáját az adta, hogy Nikolics korábbi együttese, a Partizan volt az ellenfél. A belgrádi biztató 0–0 után Felcsúton kudarcot vallottak a fehérváriak (0–4). Az idén pedig a luxemburgi Dudelange, a bolgár Ludogorec és a Malmö kiverése El-főtáblát ért. S vissza is kanyarodtunk az eredeti kérdéshez: a továbbjutás lehet-e reális cél?

A Videoton 1984–1985-ös UEFA-kupa-menetelését utólag óriási bravúrként értékeljük, a döntőbe jutás valóban csodálatos teljesítmény – de a Vidi játékerejét tekintve csak a Real Madridtól és a Manchester Unitedtől maradt el. A Dukla Prahával szemben a kiesés ha nem is szégyen, de kínos lett volna, a PSG annak ellenére felfújt csapat benyomását keltette, hogy korábbi válogatottakkal és két aktuális Európa-bajnokkal (Luis Fernandez, Dominique Rocheteau) és a jugoszláv színekben Eb-résztvevő Szafet Szusiccsal állt fel – igaz, egyénileg talán jobb képességű futballisták alkották az ellenfelet. A Partizan és a Zseljeznicsar erejét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a jugoszláv válogatott szintén ott volt az 1984-es franciaországi Eb-n, amelyre a magyar csapat nem jutott ki, selejtezőcsoportjában csak Luxemburgot előzte meg... Tény, hogy a Manchester United klasszisai, Bryan Robson, Gordon Strachan, Mark Hughes, Norman Whiteside papíron jóval többet értek, mint mondjuk Vadász Imre, de a gólgyáros Szabó Józsefnél is. A Real Madrid pedig akkor is Real Madrid volt. A futballisták értékében akkor is volt különbség a külföldiek javára – tudásban még talán kevésbé –, de az olló nem nyílt úgy szét, mint manapság. A magyar futball – válogatott és klubszinten egyaránt – közelebb volt az európai élvonalhoz, mint most, ám tény, hogy a kupasorozatok akkori kiírásában a székesfehérvári együttesen kívül a többi hamar elvérzett. Az UEFA-kupában az MU az első fordulóban a Győrt búcsúztatta, a KEK első körében a Siófok a Láriszával, a Bp. Honvéd a Grasshoppersszel szemben maradt alul.

A Videoton elsősorban annak köszönhette sikerét, hogy Kovács Ferenc jó taktikával, mentálisan is felkészítve küldte pályára csapatát, amely valóban csapatot alkotott, egy-egy kiemelkedő egyéni teljesítménnyel megfejelve. Ne felejtsük el, a kieséses rendszerben számított a gólkülönbség, az El-csoportkörben ennek nincs akkora jelentősége. A Chelsea ellen nem sok az esély, a PAOK és a Vidi ranglistahelyezése között talán nagyobb a differencia, mint a valóságban. Ez fordítva ugyanígy érvényes a Vidi és a BATE viszonylatában.

A lényeg azonban: a továbbjutás nem lehetetlen küldetés.