Egyik kutya, másik Eb – Deák Zsigmond publicisztikája

Az Edda művek legendás, 1980-ban megjelent első nagylemezének immár több mint negyvenesztendős remekműve, a Minden sarkon álltam már című dal egyik strófája így kezdődik: „És jött egy furcsa érzés, / Vad erővel elkapott.” Nos, már nekem is furcsa érzésem van, s bár a körülmények még nem olyanok, hogy vad erővel elkapjon, bízom benne, annak is eljön az ideje. Szóval egyelőre csak ízlelgetem, hogy labdarúgó Európa-bajnokságra készülünk. Igen, készülünk, egyrészt mint résztvevők a válogatottal, amire a kontinensviadalok több mint hat évtizedes históriája során mindössze négyszer került sor, másrészt mint (társ)házigazdák, amire még sosem volt példa. A futballtörténelem tehát itt kopogtat legnépszerűbb sportágunk kapuján, s a hátráltató tényező mibenléte is könnyen azonosítható; a koronavírus-járvány közepette képtelenek vagyunk teljes szívvel átadni magunkat a reményteljes várakozásnak, a pozitív érzelmeknek.

1964-es, 1972-es és legutóbbi, 2016-os Eb-szereplésünkkor – sőt egyetlen korábbi kontinensviadalon – sem volt hírértéke az információnak, hogy adminisztratív intézkedések következtében mennyien lesznek a stadionokban. Régebben legfeljebb a mostanihoz képest visszafogott érdeklődés miatt nem volt telt ház, be kellett járatódnia az új versenyformának és csiszolódnia a lebonyolításnak. Az első öt tornán (1960-tól 1976-ig) mindössze négy csapat vett részt, a következő négyen (1980–1992) nyolc, az ezutáni ötön (1996–2012) tizenhat, 2016-tól pedig már huszonnégy. Ahogy nőtt az esemény népszerűsége és eladhatósága, valamint elindult a szurkolói özön, azzal párhuzamosan, hogy tömegek számára vált szinte életformává a drukkerlét, s adott hozzá az anyagi háttér, nem lehetett probléma a létesítmények szinte mindig maximális megtöltése. Ezúttal viszont a rendezőknek – mert unikumként (a jelenlegi állás szerint) tucatnyi helyszínen zajlanak majd a meccsek – kellett jelenteni-megtippelni az UEFA-nak, hogy júniusban-júliusban hány százalékos lehet majd az arénáik kihasználtsága. Természetesen nem a várható érdeklődést (mert az elég nagy), hanem a várható pandémiás helyzetet kalkulálva, megjósolva.

Teljes bizonyossággal egyelőre annyit jelenthetünk ki, hogy Budapesten, a Puskás Arénában négy mérkőzést rendeznek majd, ezek közül legalább kettőt, az Eb-címvédő portugálok és a vb-címvédő franciák elleni csoportmérkőzést magyar részvétellel. A 2016-os franciaországi csoda, csapatunk és a szurkolók legújabb kori egymásra találása, hazáig gyűrűző közösségi élménye óta hajtogatjuk, nem lehet annál szebb, katartikusabb, mint ugyanezt itthon megélni. S mindez hiába tetszik megvalósulni a több mint egyéves, karanténokkal, korlátozásokkal terhelt járványidőszak szorításában, esetenként szeretteinket, ismerőseinket, állásunkat veszítve, féltve szinte képtelenek vagyunk ilyesmivel foglalkozni. Pedig lassan itt az idő, két hónap múlva kezdődik az Európa-bajnokság, de mégis, hány nézővel, milyen hangulatban? Szerencsés bejutókkal egymástól méterekre, betegségtől tartva, maszkosan, lelki abroncsban, vagy épp ellenkezőleg, felszabadultan, a gyógyulásba, az újrakezdésbe vetett hittel, széles mosollyal? Elég-e a védettségi igazolvány, vagy oltási bizonyítvány kell, mi lesz a gyerekekkel, akik nem kapnak vakcinát, de ott lennének ők is a nézőtéren szüleik kezét fogva, örök élményre szomjazva, mi lesz a külföldi szurkolókkal, nekik mit és hogyan kell igazolniuk?

A sok-sok kérdés, a még fennálló bizonytalanság közepette foglalkozzunk azzal, ami biztos. A magyar labdarúgó-válogatott megcselekedte, amit megkövetelt a haza, kivívta, amit korábban még soha, a sorozatban második részvételt, így szakmai szemmel is releváns lehet a több mint öt évvel ezelőtti és a mai helyzet összehasonlítása. A mieink 2015 novemberében az Eb-kvalifikációs sorozat csoportharmadikjai egyikeként vívhattak pótselejtezőt Norvégiával, s a bravúros kettős győzelem (kint 1–0 Kleinheisler lövésével, Nyland kapus „lepkéjével”, itthon 2–1 Priskin bombájával, öngóllal, szépítéssel, no meg a Böde által zsíros kenyérként földre kent védővel) negyvennégy év szünet után újra a kontinensviadalra repítette a gárdát. A 2016 eleji felkészülési időszakban Horvátországgal és Elefántcsontparttal tiszteletre méltó döntetlent játszottunk (1–1, 0–0), s a németektől ki lehetett kapni (0–2). A papírforma alapján a felsorolt összes rivális jobbnak számított nálunk, tehát ezek az eredmények megalapozni látszottak a későbbi Eb-helytállást.

Nézzük most a jelent, pontosabban előbb a közelmúltat! Már az is jelzésértékű, hogy nem négy év telt el az előző kontinensviadal óta, az okát pontosan ismerjük, és már említettük, minek fájdítanánk tovább a szívünket. A lényeg, hogy ezúttal nem az Eb-selejtezős szereplésnek köszönhetően jutottunk ki, hanem a közben életre hívott Nemzetek Ligájának (NL). Az új sorozat 2018–2019-es összesített rangsorából kerültünk be a tizenhat pótselejtezős csapat közé, méghozzá az A ágra. Ott előbb a bolgárokat vertük meg idegenben 3–1-re, majd a románokat felülmúló Izlandot sokáig emlékezetes meccsen 0–1-ről az utolsó pillanatos Szoboszlai-góllal 2–1-re. Csak a tévén néztük sajnos, nem az arénában, ám a katarzis így is megvolt, bár nem akkora... Ami a felkészülést illeti, az önmagában gyakorlatilag nem létezett, illetve létezik, hiszen beágyazódott a Nemzetek Ligája új kiírásába, valamint a világbajnoki selejtezőkbe. S mivel a szeptemberi újrakezdés óta a mérleg hét győzelem, három döntetlen és egy vereség, csoportelső hely és feljutás a legjobbak közé az NL-ben, hét pont és pillanatnyi második pozíció a vb-kvalifikációban, megint mondhatjuk, hogy jó úton járunk.

Sőt, bizonyos szempontból talán még jobbon. 2016-ban Bernd Storck volt a szövetségi kapitány, aki kényszerből, Dárdai Pál önkéntes távozása után 2015 nyarán kapta meg a lehetőséget, hogy aztán sikeresen kiaknázza. Mert a kijutás, majd az Európa-bajnoki csoportgyőzelem, a nyolcaddöntőbe kerülés mindenképpen siker, akárki akármit mond. Más kérdés, hogy 2017 őszén mégis távoznia kellett az Eb utáni gyengébb eredményeket betetőző andorrai szégyent követően. A hitelét azonban nem veszítette el errefelé, most is itt, a szomszédban, sőt, bizonyos szempontból igenis nálunk, Dunaszerdahelyen dolgozik. Érdekes, hogy a jelenlegi szakvezető, Marco Rossi szintén megfordult a DAC-nál, onnan érkezett a válogatott kispadjára 2018 júniusában, előtte a Honvédból csinált némileg váratlanul bajnokot. Nála szimpatikusabb habitusú edző kevés akad, ám a sportban ez legfeljebb adalék, mindig az eredmények számítanak – amelyek lassan, de biztosan jöttek is, lásd a csonka évnek számító 2020, illetve 2021 eddigi eredményeinek összesítését. Előtte is előfordultak bravúrok (például a vb-ezüstérmes horvátok felülmúlása), de fájó kudarcok szintén (itthoni vereség a szlovákoktól, sima fiaskó Walesben), szerencsére utóbbiak mostanában elmaradoztak.

Az Európa-bajnoki rajtig két igazi felkészülési mérkőzés vár még ránk júniusban, előbb Ciprussal, majd Írországgal. Őszintén mondom, nehezen tudom elképzelni, hogy olyan eredmények szülessenek, amelyek alapjában aláásnák a csapat hitelét. Magán a nagy eseményen aztán jöhet az igazi mély víz, sőt a Mariana-árok, egymás után Portugália, Franciaország és Németország. Ha ennél távolabb tekintenénk, optimizmusunk összetéveszthető lenne az oktalan csodavárással. Bár már az is csodaszerű, ahogy Rossi megteremtette a kohéziót és (mint Sallói István fogalmazott nemrég találóan) zseniálisan motiválta gyakorlatilag az összes NB I-es játékost, megmutatva, hogy jó teljesítménnyel bárkinek bárhonnan ott lehet a helye az Eb-keretben. A cikkünk elején idézett Edda-szám aktuális strófája így folytatódik: „Igen, úgy éreztem, / Kezeimmel elérhetném a Napot.” Azt kívánom minden magyar labdarúgónak, szurkolónak, embernek, hogy a nehézségek, gondok, bajok közepette, a sport, a foci, az Eb (majd az olimpia) hatására szintén ezt érezze. S akkor a végén talán még el is érheti azt a fényességes korongot.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!