Az eredményjelző mint barát – Csurka Gergely publicisztikája

„Fel kell nézni a TÁBLÁRA, a többi csak duma” – drága jó Szivós Pistától hallottam először ezt a szöveget 1994-ben Pozsonyban, a lelátón, midőn a junior pólósok alant épp miszlikbe aprították a horvátokat az Eb-döntőben. Ez a mondat elég sokszor visszaköszönt azóta különféle variációban, a Kemény Dénes-féle úgy szólt, hogy „van, akinek barátja az eredményjelző, és van, akinek nem”, a lényeget azonban visszaadja tökéletesen.

Mondjuk úgy, a vízilabdázók dimenziójában elég jól hangzik, lehet vele menőzni, elvégre náluk 1926 óta egyfajta mérce létezik: sikerül-e ismét a világ legjobbjának lenni, vagy sem. Mivel a kilencvenöt év alatt ez többször jött össze, mint ahányszor nem – és többször, mint bárki másnak –, van egyfajta különleges kultúrája a válogatott felkészülésének, annak, hogy a soros világversenyig vezető úton mi mindenre kell figyelni, az azonban nem kérdés, hogy a cél a végső győzelem.

Mindez éles kontrasztban áll mindazzal, ami a magyar futballt sokáig jellemezte. Akadtak ugyan olyan évtizedek, amikor hasonló szinten állt a két sportág, célokban és módszerekben egyaránt a legjobbakkal való versengés igénye köszönt vissza – aztán a zöld gyepen elkezdett egyre lejjebb és lejjebb kerülni a léc, idővel úgy tetszett, nem tud olyan alacsonyan lenni, hogy ne tudnánk újra és újra leverni.

Avagy amikor a mostani Európa-bajnoki szereplést értékeljük, mindenképp hasznos lekövetni a honnan–hová ívet is, mert továbbra sem magától értetődő, hadd ne mondjam, törvényszerű, hogy ilyen fantasztikus napokat élhettünk meg a válogatottnak köszönhetően.

Legyen elég annyi, hogy a németek elleni parádé hőse, Szalai Ádám továbbra is ugyanaz a játékos, aki 2013. október 14-én kiült a média elé a hollandok elleni 1–8 után, és a szemünkbe mondta: „Minket nem tanítottak meg futballozni.”

Nincs nyolc éve annak, hogy totálisnak tűnt a kilátástalanság, a rendszer pedig reformálhatatlannak, hiszen egy tehetség kizárólag akkor törhetett utat magának a világszínvonal felé, ha a lehető leghamarabb elhagyta az országot. Mert a magyar utánpótlásképzésben még azt sem (voltak?) képesek megoldani, hogy megalapozzák egy fiatal játékos izomzatát, amely később bírja az elitszintű erőnléti tréningeket. És nemigen hullottak termékeny talajra Dárdai Pál jelzései az első érintés fontosságáról, a labda nélküli mozgásokról meg minden másról, ami a világfutballban szükséges a minimális helytálláshoz.

Ne áltassuk magunkat, nem azért sikerült így ez az Eb, mert döntő fordulat állt be minden fronton – ugyanakkor akárcsak a 2016-os váratlan remeklés, a mostani is alkalmat kínál arra, hogy valamiféle sziklaszilárd akarat a globális trendeknek megfelelő képzési kultúra felé szorítsa az érintett szakembereket.

Ha másért nem, hát azért, mert minden korábbinál élesebben mutatkozott meg, hogy egy kiválóan felkészült edző milyen hozzáadott értéket képvisel. Marco Rossinak annyival volt könnyebb dolga külföldi elődeinél, hogy ő már lehúzott jó néhány évet mifelénk, azaz kívülről-belülről megismerte a magyar fociközeget, az országot, így aligha érték meglepetések. Tudott reagálni – vagy éppenséggel nem reagálni, az is fontos olykor... – a pályán történtekre meg a pályán kívüli eseményekre is, és pontosan tudta, mire érdemes energiát vesztegetni és mire nem (ellentétben, mondjuk, Leekens papával).

Az olasz kvalitásait még inkább kiemeli, hogy a 2016-osnál nagyságrendekkel nehezebb csoportból juttatta tovább kis híján a válogatottat, két abszolút kulcsembere nélkül (öt éve nem kellett hasonló gonddal szembesülni). És nem is arra helyezném a hangsúlyt, hogy csupán néhány percig játszott hátrányban a gárda egy portugál-francia-német szériában. Sokkal inkább az az érdekes, hogy ez ellen a három sztáregyüttes ellen mindössze egy olyan gólt kaptunk, amikor klasszikusan átjátszották a védelmet, és egy tisztán végigvitt akció végén mattoltak: akkor, amikor már nem számított az egész, 2–0 után a portugálok Cristiano Ronaldo révén. Az összes többi összetaknyolt gól volt, némi mákkal, leperdülő, megpattanó labda, egy tizenegyes, efféle. Elismerem, a futball az a játék, amelyben bizonyos törvényszerűségeket képtelenség felülírni, azaz, ha 70:30 a labdabirtoklási arány, vagy még nagyobb a különbség, óhatatlanul adódik olyan helyzet, hogy a sok védekező egyikén gellert kap egy passz vagy egy lövés után a labda, amiből menthetetlenül gól lesz. Azaz az örömkönnyek felszáradása végén be kell ismernünk, az egyéni kvalitások meg úgy általában a másik három náció jelenlegi futballkultúrájával való összevetés alapján még így is minimális realitása volt annak, hogy mi bárkit megelőzzünk.

És ehhez képest egy németek elleni müncheni iksz után látunk elkeseredett magyar játékosokat, továbbá hallunk éles vitát arról, hogy vajon Rossi jól cserélt-e. Ez utóbbi legalább olyan nevetséges, mint volt 2013 őszén arról álmodozni, hogy egyáltalán kijutunk egy Eb-re. Pontosan azért, mert a maestro zsenialitása elengedhetetlen volt ahhoz, hogy 70:30-as labdabirtoklás mellett ne nyaljunk nyolcat a világsztárok ellen, és egy pillanatig se érezzük azt, hogy bár nemigen tudjuk megtartani a zsugát, azért szó sincs arról, hogy lefociznának minket a pályáról.

Ráadásul egyre kevésbé szembesültünk azzal, ami nem is olyan rég visszatérően fájdalmas megtapasztalás volt mifelénk: hogy amint találkozunk a világszínvonallal, akkor, ha meg is ússzuk az első hatvan-hetven percet valami csoda folytán, a vége garantált összeomlás, hiszen a mieink az ülepükön veszik a levegőt (lásd: miként fogytunk el a belgák elleni nyolcaddöntőre öt éve). Oké, ezúttal is akadtak elfáradó emberek, de nem az a klasszikus magam után húzom a belem állapot jellemezte őket, sőt. A németek elleni meccset például volt szerencsém a BBC-n nézni, és a stúdióban ülő egyik szakértő, bizonyos Jürgen Klinsmann a szünetben kijelentette: „Nem lehet arra bazírozni, hogy majd bedarálják a magyarokat, ők még egy estén át képesek lennének ugyanilyen futóteljesítményre.” Ez megtisztelő túlzás, mégis megállapítható, az elmúlt két hét megajándékozott minket egy erőnlétileg is elsőrangúan felkészített csapattal.

Ami megint csak a Rossi-stáb színvonalát mutatja, elvégre egy Eb-szereplés teljesen egyedi esélyt kínál egy szövetségi kapitánynak: három hétig foglalkozhat a játékosokkal.

Kevesen emlékeznek rá, hogy amikor még úgy-ahogy pislákolt a magyar labdarúgás fényecskéje, a nyolcvanas évek januári, benidormi edzőtáborozásai alapozták meg annyira a válogatottak szezonjait, hogy a mind léhábbá váló klubélet sem tudta teljesen lerongyolni őket. Ma hasonló szóba sem jöhet, maradnak a két-három napok a különféle selejtezők előtt, miközben pontosan tudjuk, az edzői minőség ennyi idő alatt nem mutatkozhat meg teljes valójában. Rossiról persze tudni lehetett, hogy ha van elég ideje, képes csodát tenni – így nyert bajnokságot a Honvéddal. Most a válogatottnál is megmutatta, még ütőképesebbé formálja a gárdát, ha heteket kap erre – ráadásul ért a formaidőzítéshez is. A honi fociközegnek ez a fogalom nem mond semmit, mert harminc évig sem forma nem volt, sem alkalom, amire időzíteni lehetett volna. Így szokás szerint indult a zümmögő kórus, hogy mennyire színtelen-szagtalan produkciók jöttek Ciprus és Írország ellen – holott az élesítés egy folyamat, amelyben nincs helye kapkodásnak, kizárólag a tervezésnek, és ahol a tompaság éppenséggel szerves része a nagy egésznek.

A pólósoknál nem is kérdés, hogy még egy világverseny első hetében sem szabad szárnyalni, a csúcssebességre az egyenes kieséses szakaszban van szükség – ez sajnos az az aspektus, amely végképp ismeretlen a magyar futballgenerációk számára, ám megint csak legyünk realisták: egyelőre nem látni, hogy ezt a közeljövőben megtapasztalják, momentán örüljünk annak, hogy egy müncheni 2–2 után síró magyar játékosokat látunk, akikről ódákat zeng a világsajtó.

Innen kellene továbblépni. Őszintén szólva 2016 után, legkésőbb az Andorra elleni lebőgést követően kellett úgy éreznünk, elment a hajó, az Eb generálta eufóriát nem sikerült hosszú távra kiaknázni, avagy hiába jutottunk el egy szintre, megint bezuhantunk, léc leverve, szurkolók dettó, ismét jöhet a nagy magyar szürkeség.

Most Rossi kerek perec közölte: nem lesz visszaesés. Neki még el is hiszem. Most illene annak következnie, hogy esetleg hosszabban hagyják beszélni arról, miként kellene felkészíteni a fiatalabbakat, hogy tíz év múlva ne a legszimpatikusabb kiesőként lehessünk büszkék magunkra. Plusz el is hinnék neki, amit mond. Tényleg. Sőt, átültetnék a gyakorlatba. Ha más miatt nem, hát azért, mert Marco mester a klubszint után a válogatottnál is bizonyította, barátja az eredményjelző.

Sportágfüggetlen tapasztalat: az ilyenektől érdemes tanulni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!