Élvezni mindig, feladni soha! – Ballai Attila publicisztikája

Kezdhetném azzal, hogy mindig is arról álmodtam, ami ma ránk köszönt, de ez nem lenne igaz. Mert álmodni sem mertem róla, hogy valaha is labdarúgó-világversenyen Budapesten láthatjuk a magyar válogatottat. Gyermek- és ifjúkoromban az rögzült belém, hogy a vb-ket, amelyekre kijutottunk, hétköznapi halandó számára elérhetetlen, messzi és nagy országokban rendezik – Argentína, Spanyolország, Mexikó –, de így sincs annál libabőröztetőbb élmény, mint leülni a tévé elé a családdal, egy-két baráttal és megigézetten bámulni a képernyőt, amint kifutnak a fiúk a pályára. Ezzel legfeljebb a Népstadion telt házas tétmeccsei vetekedhettek – 1981-ben a románok, az angolok, a svájciak, a norvégok, 1984–85-ben az osztrákok, a hollandok ellen –, vagy éppen az 1986 tavaszi brazilverés, de ezen alkalmakkor is mindig úton voltunk valami, a remélt beteljesülés felé. Most végre megérkeztünk. Méghozzá haza!

Pedig voltak évek, évtizedek, amikor már nem is álmodtam a magyar futballról. Illetve, ha mégis, sohasem jövő-, hanem múltbéli képeket hívtam be magam elé. Akár ébren is, afféle menekvésképpen, a valóságból.

Aztán ránk köszöntött 2016, a franciaországi Eb, Bordeaux, harminc év után ország-világ szeme láttára a magyar csapattal a gyepen, velem a lelátón, és alig tudtam uralkodni az érzelmeimen. Hát, mégis megértem, megértük! Határozottan fegyelmezni kellett magamat: én ide dolgozni érkeztem, és – a nem is feltétlenül az aktuális keret minden egyes tagjáért, hanem – az örök magyar labdarúgásért rajongó gyermeki lelkemet el kell altatni néhány órára. Miután az osztrákok feletti 2–0-s diadalt hirdető tudósítás utolsó betűjét leírtam, becsuktam a gépemet, és a felvidéki kollégával kinyitottuk az első sört, akkor kezdtük ízlelgetni, mit is éltünk át magánemberként. Folyamatosan jöttek a hírek a spontán hazai népünnepélyekről, a budapesti Nagykörútról, a szegedi Tisza-partról, és ezek láttán, hallatán máris azt latolgattuk: létezik, hogy négy év múlva még ezt is felülmúljuk?

Nem létezett. A 2020-as Eb-t elsodorta a világjárvány, sokáig azt sem tudhattuk, átmenetileg vagy örökre. Pedig azt hittük, pandémia már csak a történelemkönyvekben és idétlen sci-fikben ütheti fel a fejét. De nemcsak emiatt került veszélybe a részvételünk, hanem mert az egyenes kijutás elszalasztásával roppant bizonytalan kimenetelű pótselejtezőre kényszerültünk. Felrémlett a lehetősége, hogy ugyan megrendezhetjük életünk „buliját”, amelyre özönlenek az előkelő vendégek, csak éppen mi maradunk le róla. Oda-vissza kikaptunk a szlovákoktól, fegyver nélkül indultunk a döntő csatába Walesben, és még ezek után is kaptunk egy újabb esélyt. Erre az utóbbi évek legmegbízhatóbb, legstabilabb magyar játékosa, Gulácsi Péter az utolsó próbán elszenvedte élete potya gólját. Erre mondják, kapussors – de miért kell mindig egy egész nemzetnek osztoznia benne? Ezúttal szerencsére nem kellett. Izland ellen Fortuna keze és Szoboszlai lába felülírta a „magyar átkot”. Reméljük, Fortuna most is velünk lesz, ha már Szoboszlai a – kicsit titokzatos – sérülése miatt nem lehet.

Mint ahogyan, sokáig legalábbis úgy tetszett, nézők sem lehetnek. Hiszen szinte a minap még a külvilágtól légmentesen elzárva rendezték meg a budapesti vizes Eb-t is. Csakhogy a futball Európa-bajnokság egészen más, ez egyszeri, hozzánk soha vissza nem térő alkalom; ezt a buborékot a belső és a külső nyomás szétpukkantotta volna.

Amikor már minden kiegyenesedni látszott, még azért kellett fohászkodnunk, nehogy a portugálok karanténba kerüljenek, de már főhadiszállásuk közelében a margitszigeti madarak is azt csicsergik, hogy megérkeztek, itt vannak, élnek és virulnak. Telt ház várja őket nálunk; az Eb kuriózumaként. A római 13 ezer, a szentpétervári 26 ezer, a londoni 18 ezer, az amszterdami 16 ezer értékesíthető jegy után ma délután emberek tíz-, de inkább százmilliói látják majd a feliratot: Budapest, Puskás Aréna, 67 ezer néző. A földkerekség egyik legvonzóbb városában, a leghíresebb magyarról elnevezett szentélyben – hajdan angol és spanyol kolléga is kérdezte tőlem, mely korban és klubban futballozott a bizonyára híres „Nep”, akiről a Stadium, illetve Estadio Nepet, azaz a Népstadiont elnevezték – egy szem szotyit sem lehet majd úgy leejteni, ha valakire rá ne hulljon. Ehhez az együttálláshoz természetesen alapfeltétel egy ilyen létesítmény is. A „laposföldhívőket” ezúttal nem kezdeném győzködni arról, hogy szükség volt rá, legyen mindez, ami mától ránk vár, közös örömünk és büszkeségünk! Miképpen, kívülről ránk tekintve és onnan minket egységnek látva, számos pontján a világnak azt fogják mondani: ezek a magyarok tudnak valamit.

Hogy focizni mennyire, az is kiderül. Mert essék szó erről is. Az ellenfél az Eb-címvédő, az egyetlen olyan hagyományos európai futballhatalom, amelyet még sohasem győzött le válogatottunk. A mérleg négy döntetlen, kilenc vereség, 10–30-as gólkülönbség. Óva intenék attól, hogy a 2016-os 3–3-at mércének, kiindulási alapnak vegyük, a döntetlen akkor a vetélytársnak is tökéletesen megfelelt. Azért az beszédes volt, hogy a második félidőben Dzsudzsák két vezető góljára C. Ronaldo szinte azonnal válaszolt: 47. perc 2–1, 50. perc 2–2, 55. perc 3-2, 62. perc 3–3, majd tűzszünet.

Ami mára érvényét veszíti, e felől kétségünk se legyen. Alakuljon bárhogy is, ne veszítsük el a kedélyünket. Mint a nagyapám, aki az 1966-os vb nyitó csoportmeccsén az Eusebióéktól Manchesterben kapott 3:1-es verésen – ami akkoriban még meglepetésnek számított – úgy feldühödött, hogy megfogadta, „ezeket” nem nézi meg a büdös életben soha többet. Így a brazilok feletti 3:1-es csodát a konyhában izzadta, szenvedte végig, hiába rimánkodott neki a család, hogy menjen be. Másodjára most is – hasonlóan 1966-hoz – az aktuális világbajnok jön szembe, Franciaország, ráadásként harmadjára az azt megelőző vb győztesei, a németek.

Álomsorsolás? Halálcsoport? Attól függ, honnan nézzük. Aki a világ legjobbjait akarja nálunk látni, annak az előbbi, aki tovább akar jutni, annak az utóbbi. Világversenyen ehhez fogható négyesünk egy volt, az 1978-as vb-n: Argentína, Olaszország, Franciaország, Magyarország. Majdnem kiestem a fotelből, miután kihúzták a neveket. Amikor visszaültem, másodszor is majdnem kiestem, mert Baróti Lajos szövetségi kapitány a tévéstúdióban vett egy nagy levegőt, és kijelentette: ebből a csoportból tovább kell jutni.

Eddig most senki sem merészkedne. Nemhogy a kell, a lehet is erős kifejezés. Az NSO Eb-rangsorában, amelynek összeállításához a kollégák az olvasók véleményét is figyelembe vették, Magyarország a 24 együttesből a 20., Franciaország az első, Portugália a negyedik, Németország a hetedik. 1, 4, 7 – a magyar sportban bűvös számsor ez, az 1988-as szöuli olimpián az öttusa egyéniben Martinek János, Mizsér Attila, és Fábián László helyezései. Amelyek toronymagas csapat–aranyat értek; kéretik az esély- vagy „esélytelenséglatolgatásoknál” ezt is figyelembe venni. Másrészt persze miért mondanánk le eleve a bravúr lehetőségéről éppen az egyetlen csapatsportágban, amelyben Dávid egyszer azért legyőzheti Góliátot, és éppen az egyetlen viadalon, amelynek mi is házigazdái vagyunk?

Nem is kell ezt az egészet túlelemezni, túlokoskodni. Hadd idézzem a minap visszavonult Görbicz Anitát, jelesül azt, mit üzent a 2018-as, hazai rendezésű junior női kézilabda-vb előtt a lányoknak: „Élvezzétek minden percét, és soha egyetlen pillanatra se adjátok fel!” Ha e két intelmet megszívlelik labdarúgóink is, nagy baj már nem történhet.

A szurkolókkal pedig még kicsi sem. Nekik elegendő az Európa-bajnokság minden percét élvezniük.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!