Írjuk a sporttörténelmet! – Deák Zsigmond publicisztikája

Angol kifejezéssel élve az oral history, lefordítva a beszélt, elbeszélt történelem az a módszer, amikor nem évszámok bemagolásán és a legnagyobb események hatásán, következményein, hanem személyes történeteken, sorsokon keresztül szembesülhetünk a múlttal, s élhetjük át a bemutatott korszakot. Jómagam most részben ezt a metódust követve próbálom bizonyítani, hogy – noha nincs meg a szakértők szerint legalább fél évszázados úgynevezett történelmi távlat –, mégis sporttörténelmi heteket, napokat, órákat élünk.

A személyes sors részben a lányaimé. A nagyobbik tizennyolc éves, most érettségizett, szereti és űzi a sportot (kajakozik), a focit szurkolóként követi. Amikor annak idején, több mint tíz esztendeje ráeszmélt a földkerekség legnépszerűbb sportágára, éppen a Barca-divat tombolt, ezért lett a kedvence a katalán sztárgárda, kedvenc játékosa pedig a jóképű David Villa. Poszter az ágya felett, rá egy puszi lefekvés előtt, ahogy kell. Amikor egyszer a spanyol tengerparton, Lloret de Marban nyaraltunk, kötelező jelleggel be kellett bumliznunk Barcelonába, a Camp Nou melletti klubmúzeumba, hogy ott „élvezkedjen”. Azért természetesen a magyar válogatottat sem hanyagolta el, s 2016-ban olyannyira elragadta az Európa-bajnoki láz, hogy hivatalos mezt könyörgött ki magának, abban néztük együtt a meccseket. A nyolcaddöntő elvesztése után pityergett kicsit, a minket leverő belgákat pedig örökre kizárta a szívéből.

A húga hét évvel fiatalabb nála, szintén sportol, szintén szereti a focit. Mi több, rendszeresen űzi is a nyolcosztályos gimi udvarán a fiúkkal, gyakorlatilag egyedüli lányként, s ráadásként most azt tervezgeti, hogy az aerobik mellé ezt is szervezett, egyesületi szinten csinálná. Húsvétkor a nyuszi futballcipőt volt kénytelen hozni neki csokitojás helyett (mellett...), hogy ne az utcai lábbelit rúgja szét, s amikor csak lehet, a kertben kell vele passzolgatni, hogy csiszoljuk a technikáját. Az ő ágya felett már nem egy külföldi spíler, hanem – most kapaszkodjanak meg! – Sigér Dávid fotója virít, a laptop háttérképén szintén, követi a középpályás válogatott- és Fradi-beli fellépéseit egyaránt. Régóta tervezgeti, hogyan fut majd le a pálya szélére autogramot kérni tőle. Az előző Eb-n még kicsi volt, most viszont folyamatosan rágja a fülemet játékoskártyáért, magazinért, jegyért, mezért, mindenért.

Bizony, így változott meg a világunk, s benne a labdarúgásunkhoz való viszonyulásunk rövid idő alatt, párhuzamosan azzal, hogy évtizedek sivár romlása-rombolása után újra az építés került az előtérbe, s ennek köszönhetően lett végre eredményes, sikeres nemzeti és klubcsapatunk egyaránt. Néhány esztendő, de ég és föld a különbség! Nem csupán a pályán, a szívekben, a lelkekben is. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha a valaha oly fényes magyar futball szerves fejlődését nem vágják el egy éles késsel a politika XX. századi boszorkánykonyhájában! Gombóc gyűlt a torkomban, s könny szökött a szemembe, amikor múlt vasárnapi számunkban olvastam Ballai Attila kollégám Puskás Ferenc negyven évvel ezelőtti hazatérése kapcsán írt veretes sorait: „Szinte teljes sikerrel titkolták, zárták el előlünk minden idők legnagyobb magyar labdarúgóját, világszerte legismertebb, legnépszerűbb honfitársunkat. Fel sem mérhető, mitől fosztottak meg bennünket, milyen vonzerőtől, idoltól labdarúgásunk utánpótlását, az eszményekben egyre inkább szűkölködő kollektív futballtudatunkat és -lelkünket. Ráadásul Puskás, bár a legnagyobb, emellett csupán egyik „kisatírozott” hőse volt sportági históriánknak. (…) Micsoda tartást, hitet, erőt adhattak volna az utódoknak!”

Ezt a tartást, ezt a hitet, ezt az erőt visszaszerezni gyakorlatilag lehetetlen, újjáépíteni pedig igen nehéz, hiszen sokak szívében és fejében természetes módon már rég nem az a magyar labdarúgás, mint ami volt, s ami lehetett volna. Úgy bántak vele, mint a kertész az elvadult akáccsemetével vagy az ecetfával: kivágja, s a törzse csonkját bekeni benzinnel, hogy új hajtások se sarjadjanak... Nem szeretném napi politikai síkra terelni az ügyet, de logikusan belegondolva futballunk utóbbi időben végrehajtott infrastrukturális fejlesztéséről (röviden, pongyolán stadionépítések) a kutya sem vitázna, egyáltalán nem is vetődhetne fel témaként, ha nem néhány év alatt, „erőből” megy végbe, hanem évtizedek alatt, a múltból táplálkozó szerves fejlődés eredményeként. Máshogy azonban egyszerűen nem lehetett, mert a kommunista rendszer politikai, valamint a kezdeti vadkapitalizmus nyerészkedő logikájából adódó mechanizmusa mindezt megakadályozta. Az előző metaforával élve kivágták tehát a fákat, ám nagyjából egy évtizede elkezdődött az erdő reorganizációja, új csemeték betelepítése, s mostanra, úgy néz ki, ezek virágozni kezdtek, már méheket is vonzva.

Jól jött volna a méz korábban is, csak hát akácvirág nélkül nehéz idevonzani a szorgos rovarokat. A magyar futball érdemi központi támogatás nélkül próbálta magát a saját hajánál fogva kihúzni a sárból, többek között sorozatos Eb-rendezési pályázatokkal. A 2004-es kontinensviadalra az osztrákokkal közösen kandidáltunk (Portugália nyert), a 2008-asra önállóan (Svájc és az „átállt” Ausztria győzött), a 2012-esre a horvátokkal (a lengyelek és az ukránok örülhettek). Emlékszem az egyik „eredményhirdetésen” ott voltam Genfben, jött hozzánk az UEFA akkori alelnöke, hogy mi vagyunk a legjobbak, csak hajszállal lettünk másodikak... Másodikak? Itt nincs második, csak egy győztes és a vesztesek! 2007-ben Cardiffban pedig látványosan leégtünk, kiderült, hogy egyetlen szavazatot sem kaptunk az itthon agyonhájpolt pályázatunkra, szegény Mészöly Kálmán emlékezetes módon ki is akadt a reptéren, néhány keresetlen káromkodást elmorzsolva.

Aztán végre a kezünkre játszott az európai szövetség azzal, hogy az első, 1960-as kontinensbajnokság hatvanadik évfordulójára „szétosztotta” a földrészen az Eb-t. Így nem egy teljes stadionarzenált, hanem csak egyetlen megfelelő létesítményt kellett ígérni és maketten bemutatni 2014 folyamán. A döntés nekünk (is) kedvezett, de ennél még jobb hír, hogy az azóta számos építészeti díjat besöprő Puskás Aréna fel is épült 2019 novemberére. Előtte azonban már megérkeztek az első „méhek” a sarjadzó erdőbe: a válogatott 44 év szünet után kijutott a 2016-os franciaországi kontinensviadalra, sőt, csoportelsőként bekerült a nyolcaddöntőbe, rég nem látott hazai futball-lázat generálva. A csapat szakmai szempontból nem tudta folyamatosan meglovagolni a hullámhegyet, viszont az Eb-nek hála szimbiózisba került a szurkolótáborával, és szerencsére a legjobbkor indult el megint felfelé. Marco Rossi szövetségi kapitány értő irányításával sikerült az újrázás, s most itt vagyunk az említett sporttörténelmi küszöbön: készülünk az első hazai labdarúgó Európa-bajnokságra!

Persze akadt még csavar a történetben, az unortodox Eb-rendezési megoldást majdnem megakadályozta a váratlanul támadó koronavírus-járvány. Nagyon úgy néz ki azonban, hogy ezt is „kimozogtuk”, s ha a Ferencváros negyedszázados szünet után bekövetkező újabb BL-szereplésénél még sajgott a szívünk a helyszíni szurkolók hiánya miatt, most (a megfelelő egészségügyi előírásokat betartva) ez nem fordulhat elő. Néhány hónapon belül a Fradi Pestre hozta a Barcát és a Juvét, a válogatott a vb-címvédő Franciaországot és az Eb-címvédő Portugáliát, lássuk be, ennél többre egyszerűen nem törhetünk. De vágyhatunk, a konkrét eredményeken pedig túlmutat az a tény, hogy távlat ide vagy oda, egészen biztos: írjuk a sporttörténelmet! Ennek köszönhetően pedig kicsik és nagyok oral historyja gazdagodik emlékezetes elemekkel.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!