Esélyek és feltételek – Ballai Attila publicisztikája

Több okból is szeretem és nem szeretem ezt az Európa-bajnokságot, amelyen 24 csapat és két világ küzd egymással. Végeredményt még egyik „meccsen” sem hirdethetünk, illetve annyit azért elárulhatok, örültem volna neki, ha az Eb megmarad egy sportesemény keretei között, mert annak tökéletesen megfelel. Nekünk, magyaroknak valószínűleg felülmúlhatatlan és megismételhetetlen élmény, hogy Budapesten, a torna egyetlen telt házas stadionjában láthattuk válogatottunkat, és a fiúkat – némelyek nem is titkolt várakozása ellenére – a mieinkhez nem is mérhető ellenfeleknek sem sikerült térdre kényszeríteni. Amíg élek, nem felejtem el, hogy a németek micsoda frászban húzták az időt Münchenben, és őriz­gették a nekik becses, számunkra csalódást jelentő döntetlent.

Tét és elfogultság nélkül remekül szórakozom elképesztő öngólokon, potyákon, ajtó-ablak ziccerben kerékbe tört labdákon; ezek a megye egyhez is méltatlan mutatványok igazolják, hogy a komplett magyar keret összpiaci értékét felülmúló klasszisok is hús-vér, esendő emberek. Tetszik, hogy kedvenc külföldi csapatom, az angol eddig nem bízta a szerencsére a sorsát, mert az 1966 óta úgyis mindig elpártolt tőle, hogy az olaszok tudnak és akarnak is támadófocit játszani, hogy a dánok egy valóban élet-halál harc traumája után idáig jutottak.

Leginkább mégis az tölt el megnyugvással, szelíd harmóniával, hogy egyáltalán van ez az Eb, és őrzi még a labdarúgás, a sport alapmotívumait. A pályán a felek inaszakadtáig küzdenek – szegény Spinazzolára ez a szó szoros értelmében igaz –, ugyanakkor egy-egy gesztusukból sugárzik, hogy játszanak is. Még mindig nemzeti tizenegyek feszülnek egymásnak, és ezt egyelőre nem tekintik a sovinizmus irtandó formájának, a csapatokat ráadásul tizenegy férfiú alkotja, és ismereteim szerint nem vetődött még fel, hogy az esélyegyenlőség jegyében minden formációban helyet kellene szorítani három nőnek, két transzneműnek, egy szobanövénynek, és ki tudja még, kinek, minek.

Az esélyegyenlőség totálisan félreértelmezett, kifordított elvét egyébként is cáfolja az a puszta tény, hogy a legjobb négy között ott van Európa négy vezető futballnemzete közül három, és a negyedik, a német is azért hiányzik, mert eltüntette az angol. Akik a sportban mindig és harsányan esélyegyenlőséget követelnek, azok vagy a gondolkodás luxusát vonták meg maguktól, vagy csak keverik a fogalmakat, és valójában a feltételek egyenlőségére céloznak. A fő bajom éppen az, hogy ez is sérül, többszörösen és látványosan, de erről kicsit később. Most hadd folytassam azzal, minek örülök még. Annak, hogy a legnépszerűbb sportágban Európa tartja vezető szerepét. A kínai, amerikai, közel-keleti nagytőke nem a saját hazájában akar gigaklubokat és szuperbajnokságokat gründolni, hanem ide hozza a pénzét, erre az arányokat tekintve népességben és gazdasági erőben egyre hanyatló, dinamikáját vesztett, dekadenciába forduló földrészre. Azt hiszem, ennek egyetlen oka van: a hagyomány. Az, hogy angol ligát, angol-skót rivalizálást, Real Madridot, Bayern Münchent, Milant, mítoszt tetszőleges mennyiségű dollárból vagy jüanból sem lehet egyik napról a másikra építeni.

Kontinensünk valamiben még tagadhatatlanul az élen jár: a leggyorsabban és legintenzívebben igyekszik felszámolni a hagyományait. Mindazt, aminek jószerével egyetlen, még meglévő helyzeti előnyét köszönheti. Persze annak, hogy az aktuális generáció a legcsekélyebb kételyek és bizonytalanság nélkül dönti le az előttünk járt száz, kétszáz emberöltő számos alapnormáját, -értékét, legkevésbé a labdarúgásban kellene visszatükröződnie. Csakhogy a nemzetközi sportvezetők ritkán csillogó elmék és szuverén egyéniségek, ehhez képest viszont pazar életszínvonalat élveznek, és hogy ezt megtarthassák, minden napjuk megfelelési kényszerben telik. Ha még világtrend lenne a boszorkányüldözés, az oldalvonalak mentén máglyákat állítanának, és ha bárki húszról ollózva rúgna gólt, azon mód meg is égetnék. Már csak a látszat kedvéért is. Mert a futball nagyurai a lényegig ritkán hatolnak el.

Vegyük például a mérkőzések előtti térdelést! Akik letérdelnek, a tavaly rendőri intézkedés áldozatául esett George Floyd emléke és a fekete életek értéke előtt tisztelegnek, és valószínűleg úgy gondolják, e néhány másodperces aktussal ki is pipálták a témát. Persze lehet azon vitatkozni, hogy Floyd áldozat volt-e vagy hamis pénzzel fizető, a közhatalomnak ellenszegülő bűnöző, esetleg mindkettő, vagy azon, hogy a véleménynyilvánítás szabadságába miként tuszkolható bele azok kipellengérezése, akik nem térdepelnek. De sokkal érdekesebb és elemzésért kiáltó kép tárul elénk, ha figyelmünket a pályáról a lelátóra fordítjuk. Hetek óta – mivel ez még sehol nem vetődött fel, talán egyedüliként – fürkészem a tévén keresztül a holland, belga, francia, svéd szurkolókat, és legalább egy fekete arcot keresek közöttük. Mindhiába. Csupa őshonos európai. Természetesen akadhatnak kivételek, de nem hiszem, hogy a kamerák tudatosan feledkeznének meg róluk, éppen ellenkezőleg cselekednének, mert az lenne a „trendi”. Vajon mi ennek az oka? Kizárólag a fehérek szeretik a futballt? Csak ők tekintik magukénak a nemzeti válogatottat, vagy azt, amit megjelenít? Csupán nekik van pénzük utazásra és belépőkre? Mert a színes bőrűek jövedelme messze elmarad az átlagtól, hiszen jobbára alantas munkát végeznek? Vagy valamiért kényelmetlenül éreznék magukat e táborokban? Kölcsönösen nem szívesen keverednének egymással? Csupa nyugtalanító kérdés. Megválaszolásuk és főleg megoldásuk „valamivel” nehezebb, mint néhány másodpercre fél térdre ereszkedni.

Vagy egy mérkőzéstől eltiltani Marko Arnautovicot. Az osztrákok szerb származású játékosa az Észak-Macedónia elleni gólja után azt kiabálta az albán Ezgjan Alioszki felé, hogy „megb...om az albán anyátokat!”, és ezzel kimerítette a rasszizmus vétkét. Mármint az UEFA illetékesei szerint. Ám ez is vaskos tévedés. Arnautovic ugyanis otromba és gyomorforgató volt, de nem rasszista. Mert szerb és albán egy rassz, egy faj. Ha viszont tilos káromkodni, trágárkodni, akkor azért jár büntetés. Csakhogy ez esetben Anglia általam igen kedvelt csapatát már rég ki kellett volna zárni a pályán és a kispadon percenként röpködő „fuckok” miatt, és egyébként is „haladóbb” a rasszizmus ellen „harcolni”.

No meg a homofóbia ellen. Aminek ugyan egyetlen megnyilvánulása sem volt észlelhető a teljes Eb során, de senkit nem zavar, hogy akció híján is záporoznak a reakciók. Mert megint csak olyan könnyű és trendi megoldás felhúzni egy szivárványos karszalagot, vagy egészen véletlenül éppen akkor elpillednie a komplett müncheni biztonsági szolgálatnak, amikor egy hős szivárványos zászlóval szalad be a pályára a magyar válogatott elé. Az ügynek természetesen semmiféle következménye nincs, vizsgálat nem indult. Jövőre, a katari vb-n már ezt a témát sem lehet néhány percnyi tüneti kezeléssel elintézni, mert a 2022-es házigazda országában az iszlám jogrend bűncselekménynek tartja, szodómiának nevezi és üldözi a homoszexualitást. Börtön, korbácsolás, külföldiek esetében kitoloncolás jár érte. Akció tehát, ellentétben az idei Eb-vel, várható bőven – kíváncsian nézek a reakciók elébe.

Addig is készülök a hátralévő három mérkőzésre, no meg klubcsapataink európai kupaselejtezőire. Amelyek párhuzamosan zajlanak az Eb-végjátékkal. Ebből adódóan az UEFA az elvi lehetőségével sem számolt annak, hogy a magyar nemzeti együttes eljusson az elődöntőig, mert ebben az esetben például a Ferencváros válogatottjainak ketté kellene szakadniuk.

Egy totális logikai bukfenc a sok közül; nem véd meg ellene sem térdeplés, sem szivárványos karszalag. Csupán a józan ész. Aminek sajnos egyre inkább híján vagyunk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!