Annyi minden formabontó a mai modern labdarúgásban, miért ne lehetne újabb tabut ledönteni?
A legnépszerűbb spanyol sportnapilap, a Marca a minap arról értekezett, az olasz válogatott két friss Európa-bajnok alappillére, Leonardo Bonucci és Giorgio Chiellini megosztva kaphatná meg az Aranylabdát.
Az ötlet extrém, de nem ördögtől való. A Juventus két belső védője rövid megszakítással – Bonucci a 2017–2018-as évadban az AC Milan játékosa volt – több mint tíz éve futballozik együtt, nevük szinte összeforrt a torinóiaknál, sőt a 2019-ben visszavonuló Andrea Barzaglival együtt a 2010-es évek legjobb hátvédtrióját alkották. Számtalanszor hallottuk, hogy a nevezetes „BBC” – vagyis Barzagli, Bonucci és Chiellini – élő falat alkot Gianluigi Buffon kapuja előtt, nem csoda, hogy regnálásuk alatt a Juve nyolcszor nyert sorozatban bajnokságot.
A nemzetközi siker azonban mindig elmaradt. A klasszis olasz középső védők hiába számítanak több mint egy évtizede posztjuk nagymestereinek, nevükhöz a 2012-es Európa-bajnoki döntő elbukása, valamint a 2015-ös és 2017-es Bajnokok Ligája-finálé elvesztése is fűződik. Így aztán hiába mondta három esztendeje José Mourinho Bonucciról és Chielliniről, hogy oktatniuk kellene a szakmájukat a Harvardon, vasárnapig benne volt a pakliban, hogy a két veterán a hazai sikereken kívül nem ér el mást a labdarúgás nagyszínpadán.
És ha jobban belegondolunk, az olasz győzelemmel záruló torna előtt sem sok jel utalt arra, hogy ez megváltozik. Roberto Mancini együttese ugyan az Európa-bajnoki selejtezőket pontveszteség nélkül fejezte be, de igazán nagy ellenfél nem akadt az útjába a kvalifikáció során. Aztán sokáig az Eb-n sem, pontosan ezért kérdőjelezték meg sokan, hogy tényleg ennyire erős-e az olasz együttes, ám a kieséses szakaszban már olyan ellenfeleken kellett túljutnia, mint Belgium, Spanyolország, végül Anglia, a squadra azzurra pedig eloszlatta a kétségeket.
A diadalban elévülhetetlen érdeme van a Bonucci, Chiellini duónak. Pedig úgy tetszett, egyik sem élete formájában várta a tornát. A Juventus tizedszerre már elbukta a Serie A-ban az első helyet, sőt, még annak is örülnie kellett, hogy őrületes mázlival elcsípte az utolsó, még BL-indulást érő – negyedik – pozíciót. Bonucci az évad során nagyon sokszor nyomokban sem emlékeztetett korábbi önmagára, gyermeteg hibái voltak, rossz helyeken faultolt vagy veszített labdát, kívülről az látszott rajta, hogy a gyorsasága és a fordulékonysága is megkopóban, a tőle megszokott hajszálpontos 40-50 méteres átadások is elmaradoztak. Kettejük közül pedig egyértelműen neki volt nagyobb szerepe korábban a támadásépítésben higgadtsága, kiváló passzkészsége okán. Chiellini még nagyobb kérdőjelnek tűnt az Európa-bajnokságot megelőzően. Harminchat évesen annyiszor volt sérült az elmúlt hónapokban, hogy nem lepődtünk volna meg azon sem, ha egyszer a klubévad közben jelenti be a visszavonulását. Hosszú kihagyásai után, a visszatértekor néha úgy tűnt, fizikai szempontból, sebesség terén nem tudja már felvenni a tempót a „fiatal versenylovakkal”. Ha játszott is, sokszor cserét kért, vagy edzője, Andrea Pirlo érezte úgy, hogy az „Öregnek” nem kell végigjátszania a kilencven percet, nehogy nagyobb baja legyen.
A kétkedők azonban néhány tényezővel nem számoltak. Ezek közül a legfontosabb a szív, amely ennek a két játékosnak a mellkasában dobog, és elhivatottságot, lelkesedést, szenvedélyt, valamint mindent elsöprő győzni akarást generál. Persze mindez ideig-óráig garantál eredményt, ha nincs mögötte az a hatalmas tapasztalat, amelyet a két jó barát az elmúlt években szerzett meg. Természetesen ez sem elegendő, kell a tökéletes fizikai felkészültség.
Utóbbi terén lehetett volna a legtöbb probléma, egy 34 és egy 36 esztendős bekk esetében semmi sem életbiztosítás, főleg, ha huszonéves gladiátorok mellett kell sprintelgetni, díjbirkózó felépítésű támadókkal viaskodni, kiismerhetetlenül és dinamikusan cselező szélsők előtt forgolódni. Nem tudom, mire számítottak az ellenfelek az olaszoktól, de biztos vagyok benne, hogy az edzők számtalanszor elmondták, ne féljenek versenyt futni, egy az egy elleni játékot erőltetni a védőpáros tagjaival. Szerintem arra is felhívták a figyelmet, hogy pozíciós játékban, pár- és közelharcban viszont nincs sok esély – főleg Chiellini ellen –, aztán ki is derült, hogy a szakemberek ezt jól is gondolták.
Bonucci az egész tornán legszebb napjaira emlékeztetett. Egyértelműen vezér volt a labdakihozataloknál, s bár merev testtartása miatt sokaknak gyakran darabosnak tetszhet, nála kecsesebben kevesen vesznek részt a támadásépítésben. Fejpárbajt szinte nem is vesztett, lefutni sem nagyon tudták, keresztezései élményszámba mentek. És azt se felejtsük el, hogy jó szokásához híven gyakran feltűnt pontrúgásoknál az ellenfél kapuja előtt, a belgák elleni nyolcaddöntőben még elvették a gólját les miatt, viszont a fináléban nagyon jókor ért oda a kipattanó labdára, és visszahozta a mérkőzésbe csapatát.
Társához hasonlóan Chiellini is kiválóan kezdte az Európa-bajnokságot, csak aztán következett a svájciak elleni mérkőzés 24. perce – sorrendben az olaszok második összecsapása a tornán –, és a ballábas védőt utolérte az elmúlt években vele szoros ismeretséget kötő balsors, és felsejlett, hogy a Juventus legendája ott és abban a pillanatban be is fejezte válogatott pályafutását. Nincs olyan játékos a földkerekségen, akiről többször készült volna bekötött, vérző fejjel fotó, mint Chielliniről, amely mutatja, hogy mekkora harcos. És most sem adta fel, nem keresett kibúvót, nem rohant el a tengerpartra „rehabilitálni”, ráfeküdt, hogy visszatérjen, és hatalmasat alkosson élete utolsó kontinensviadalán. A legnehezebb feladatra, Romelu Lukaku semlegesítésére jelentkezett vissza a negyeddöntőre, a belga pedig már tudta a Juventus–Internazionale rangadókról, hogy az egymás elleni harcban gyakran fenéken lesz billentve, ennek megfelelően el is tűnt szépen a mezőnyben. Természetesen nincs ember hiba nélkül, Chiellini messze nem feddhetetlen a négy között a spanyoloktól kapott gólnál, hiszen Alváro Morata és Dani Olmo kényszerítőjénél a labda után fordult, nem a „babát” nézte, és így ütemet tévesztett, Morata ki is használta a ziccert. Ezenkívül azonban a legmagasabb szinten hatástalanította az ellenfelek támadóit, széles mosolyával pedig minden riválist őrületbe kergetett, a lélektani hadviselés mestere mellett szegény Jordi Alba szomorú bohócnak tűnt, akiből csúnya gúnyt űznek – a mindent eldöntő tizenegyespárbaj előtt.
Olaszország a Bonucci, Chiellini tandem által alkotott váznak, és persze egy másik Gianluiginak, a 22 éves Donnarummának köszönhette azt a stabilitást, amelyre a támadójátéka épült
A két játékos nevét most szerte a világon együtt emlegetik, mintha ikrek lennének. Az egyetemes futballtörténelemben akadnak hozzájuk hasonló példák, ahogy 1994-ben Romário Bebetóval nyert világbajnokságot, úgy 2010-ben Xavi Iniestával.
Négyük közül egyik sem aranylabdás, talán éppen azért, mert mindenki párban gondolt rájuk, és sokak szemében ketten tettek ki egy egészet. Bonucci és Chiellini esetében sem beszélhetünk másról, sőt, talán az esetükben a legnehezebb szuverén személyként gondolni rájuk. A világ legjobbjának járó cím megosztása bizonyosan bizarr gondolat, de rengetegen vélik úgy, hogy nem lenne szentségtörés, ha – amolyan életműdíjként – ketten együtt mennének fel a pódiumra és emelnék fel az Aranylabdát. Annyiszor segítették már egymást, valószínűleg ezen a terhen is boldogan osztoznának.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!