Sárkányfű és más gyógyír – Deák Zsigmond publicisztikája

Csukás István klasszikus meséje, a Süsü, a sárkány televíziós bábfilmsorozatként hódította meg a gyerekek (és a felnőttek) szívét 1977 és 1984 között, készült belőle könyv, lemez, rádiójáték és rajzfilm egyaránt, immár több mint négy évtizede generációk kedvence. A műfaja fantasybe oltott filmmusical, főcím- és betétdalait (Ó, ha rózsabimbó lehetnék, Én vagyok a jó királyfi) azóta is dúdoljuk, mondatait (Üdvözöllek, dicső lovag, szép a ruhád, szép a lovad) citáljuk. Nyilván a legtöbben Süsüt, a jámbor egyfejűt szerették meg Bodrogi Gyula zseniális hangjával, de a jó királyfi (Sztankay István, ki más?) szintén bőven szerzett magának híveket. Bevallom, nekem valamilyen perverz módon a zsoldosok is tetszettek – „Mi vagyunk a zsoldosok, kezünk sose dolgozott, kardot, lándzsát hordozott, ruhánk mégse foltozott” –, emlékezetesen kacagtató jelenet, ahogy a sárkány láttán zörögnek és remegnek, mint a nyárfalevél. No és ott van az egyik negatív alak, a sárkányfűárus (Miklósy György fantasztikus tolmácsolásában), aki egyrészt velejéig gonosz, hiszen el akarja kábítani az egész várost, másrészt szemből nézve olyan alakú az orra, mint egy fordított papírsárkány.
Csukás István klasszikus meséje, a Süsü, a sárkány televíziós bábfilmsorozatként hódította meg a gyerekek (és a felnőttek) szívét 1977 és 1984 között, készült belőle könyv, lemez, rádiójáték és rajzfilm egyaránt, immár több mint négy évtizede generációk kedvence. A műfaja fantasybe oltott filmmusical, főcím- és betétdalait (Ó, ha rózsabimbó lehetnék, Én vagyok a jó királyfi) azóta is dúdoljuk, mondatait (Üdvözöllek, dicső lovag, szép a ruhád, szép a lovad) citáljuk. Nyilván a legtöbben Süsüt, a jámbor egyfejűt szerették meg Bodrogi Gyula zseniális hangjával, de a jó királyfi (Sztankay István, ki más?) szintén bőven szerzett magának híveket. Bevallom, nekem valamilyen perverz módon a zsoldosok is tetszettek – „Mi vagyunk a zsoldosok, kezünk sose dolgozott, kardot, lándzsát hordozott, ruhánk mégse foltozott” –, emlékezetesen kacagtató jelenet, ahogy a sárkány láttán zörögnek és remegnek, mint a nyárfalevél. No és ott van az egyik negatív alak, a sárkányfűárus (Miklósy György fantasztikus tolmácsolásában), aki egyrészt velejéig gonosz, hiszen el akarja kábítani az egész várost, másrészt szemből nézve olyan alakú az orra, mint egy fordított papírsárkány.

Ilyen fizimiskát azért nem találunk minden bokorban, jómagam csak kettőt ismerek, egy kedves kollégát, akinek a nevét most nem árulom el, valamint Giorgio Chiellinit. Nagy különbség, hogy (a kollégával együtt) az olasz labdarúgó-válogatott csapatkapitánya a sárkányfűárussal ellentétben nem gonosz, sőt, nála humorosabb, lazább, egyben felelősségteljesebb futballsztárt keveset láttam. S nem öncélúan tréfálkozik, mint, mondjuk, annak idején Paul Gascoigne néhány sör-whisky kombó után, hanem zsigereiből jön. Itália himnusza eleve énekelni- és menetelnivaló induló, de ahogy Chiellini dalolja, pontosabban üvölti a meccsek előtt társait is magával ragadva, arra nincsenek szavak. Fixa ideám, hogy többek között ez a fajta hozzáállás, mentalitás repítette a squadra azzurrát az Európa-bajnokság fináléjába. S látták, mit csinált Chiellini a spanyolok elleni elődöntő drámai tizenegyespárbaja előtt? Nevetett, poénkodott, vicceskedve megfenyegette, átölelte és emelgette a másik csékát, szegény Jordi Albát. A Barcelona Eb- és BL-győztes, 32 éves klasszisának szintén van némi tapasztalat a háta mögött a gyepen, ám ilyet bizonyára még nem élt át. Képtelen is volt érdemben reagálni, örült, hogy menekülhetett a szorult helyzetből, nagyjából így is rúgták csapattársai a tizenegyeseket… Chiellini viszont minden terhet levett az övéiről, amit csak tudott, megmutatva, hogy a foci a legkeményebb téthelyzetben sem egyéb, mint játék, önfeledt szórakozás.

A veterán védő augusztusban betölti a harminchetet, az elődöntővel együtt 111-szeres válogatott, tizenhét éve szerződött a Juventushoz, amelynek színeiben túljutott négyszáz mérkőzésen, és sikert sikerre halmozott. A szélesebb közvélemény mégis onnan ismeri, hogy a 2014-es világbajnokságon őt harapta vállon a híres-hírhedt uruguayi csatár, Luis Suárez. Ha most azt gondolnánk, hogy a pisai születésű „sárkányfűárus” megorrolt, nagyot tévednénk. Tavaly kiadott önéletrajzában így fogalmazott az afférról: „Az igazat megvallva csodálom a huncutságát, mert ha Suárez ezt elvesztené, csak egy átlagos játékos lenne. Semmi különös nem történt azon a napon. Edinson Cavanit fogtam a mérkőzés nagy részében, egy másik nehezen feltartható játékost, és nem fogtuk vissza magunkat. Hirtelen ráeszméltem, hogy vállon haraptak. Megtörtént, ez tény, de ez az ő stratégiája, amikor test a test ellen kell harcolni. Suárez és én hasonlók vagyunk, szeretek ilyen csatárokkal szembenézni. A meccs után néhány nappal felhívtam, de nem kellett bocsánatot kérnie tőlem. Én is egy s…fej vagyok a pályán, és büszke vagyok rá. A csintalanság, a brahi, egy kis rossz szándék a játék része, nem nevezném csalásnak. Okosnak kell lenned ahhoz, hogy felülkerekedj a riválisodon.”

Némiképp sajátságos hitvallás, de Chiellini hiteles ebből a szempontból is. S abban azért megegyezhetünk, hogy nem az a klasszikus „hentes”, aki csak darabolja a másikat, s kizárólag elvesz az ellenfél játékából, a saját csapatáéhoz nem tesz hozzá. Ráadásul minden rezdüléséből sugárzik a felelősségtudat, Leonardo Spinazzola Achilles-ín-szakadása után is azonnal ott termett, hogy tartsa a lelket sérült társában. Igazi csapatkapitány, mondanám, s szerencsére nincs egyedül a kontinensviadalon. Dán kollégája, Simon Kjaer egyenesen hőstettet vitt véghez, amikor emlékezetes módon megmentette a hirtelen szívleállást elszenvedő Christian Eriksen életét. Ahogy múlt heti Képes Sport-mellékletünkben írtuk, a Milan 32 éves játékosa a védelem tengelyéből sprintelt az ellenfél szögletzászlójához, szabaddá tette csapattársa légútjait, stabil oldalfekvésbe helyezte, amint meghozták a defibrillátort, sorfalat állított a dán játékosokból a fekvő társ elé, s tartotta a lelket a középpályás zokogva a pályára érkező feleségében. Gyakorlatilag egyedül maradt higgadt, egyben tevékeny a pályán lévők közül, ennek is köszönhetően Eriksen még a stadionban magához tért, és néhány napot, valamint egy szívműtétet követően kiengedték a kórházból. Kjaert viszont a finnek elleni meccsen le kellett cserélni, de nehogy azt higgyük, hogy tartósan összeomlott volna. Visszatérve kulcsszerepet játszott a dánok talpra állásában, kohéziós csodájában, amely egészen a szerdai elődöntőig (vagy tovább, ez írásunk pillanatában nem ismert) repítette őket. S Kjaerről még e példátlan helytállása előtt nyilatkozta Kasper Hjulmand, a válogatott szakvezetője: „Kiváló csapatkapitány. Óriás, aki a fél vállán elbír minden terhet, példakép, akire bármelyik játékos felnézhet.” Hát még most!

Ne hagyjuk ki a sorból a mi Szalai Ádámunkat se. Mostanában sokan felemlegették azt a bizonyos nyolc évvel ezelőtti „szózatát”, amelyben gyakorlatilag az egész magyar focit, minden szereplőjét elküldte melegebb éghajlatra, mondván, az ő korosztályából sosem lesz semmi. S most, amikor mégis lett, akkor – két Eb-szerepléssel, több csodás győzelemmel és helytállással a háta mögött – már ő sem az egykori szókimondó lázadó, hanem a hiteles csapatkapitány, a motivátor, a kohézió megteremtője szerepét játszotta: „Nincs az életemnek szebb ajándéka, mint ezt a csapatot vezetni, a magyar himnuszt énekelni és a szívem fölött ezt a címert hordani!” – posztolta a 33 esztendős csatár válogatottunk felemelő kiesése után. Előtte Marco Rossi szövetségi kapitány tett hitet mellette, mondván, neki legalább akkora szerepe van a pályán kívül, mint azon belül a nemzeti gárda sikeres szereplésében. Akit le kell cserélni agyrázkódásgyanú miatt a franciák ellen, de néhány napra rá a mezőny legjobbjaként csodás gólt fejel a német kapuba, s ad még egy gólpasszt is, annak azért a gyepen sem kell szégyenkeznie.

Chiellini, Kjaer, Szalai. Sokat megértek már a profi labdarúgásban, mégis hazájuk válogatottjának csapatkapitányaként teremtettek-teremtenek igazán maradandót, ahogy ezen az Eb-n is bebizonyosodott. Valódi hazafiként és jó emberként teszik a dolgukat, felismerve, de legalábbis átérezve, hogy manapság, amikor olyan sűrűn lehet klubot váltani, mint alsónadrágot, miközben mindenki a pénzt és a sikert hajhássza, a mély, katartikus érzelmek átélése a csapattársakkal és a szurkolókkal igazán a nemzeti válogatottakban lehetséges. Mindezt felerősítette a pandémia, amely egy-másfél évre gúzsba kötötte az életünket, már-már elfeledtetve velünk, milyen is a katartikus közösségi élmény. Hát, ilyen. Az ars poeticát viszont egy másik sportág klasszisától, a Fülöp-szigeteki bokszlegendától, Manny Pacquiaótól venném: „Honfitársaim szeretete és imái adnak erőt és inspirálnak. Nemzetünk dicsőségéért és az esélytelenekért harcolok mindig, mindenhol.” Ez az igazi gyógyír, nem a sárkányfű.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!