Az új hon új ereje – Moncz Attila publicisztikája

Manapság talán már abba is szürreális lenne belegondolni, hol tartana a magyar válogatott a Kaiserslauternben született Willi Orbán, a Zentán világra jövő Nemanja Nikolics vagy éppen a Párizsból induló Loic Nego nélkül. Mindannyian bőven hozzátették a magukét a magyar labdarúgó-válogatott – legkésőbb 2015 őszétől számítható – szokatlanul eredményes szerepléséhez. Orbán a védelem megkérdőjelezhetetlen főnöke, Nikolics, ha mással nem, az Izland elleni, kapu előtti sertepertélésével biztosan benne volt a 2016-os Eb-nyolcaddöntőnkben, „Lajos” pedig 2020 végén – szintén Izland ellen – hozta vissza a továbbjutási reményeinket az Európa-bajnoki pótselejtezőn.

Ma már egy-egy országot váltó (illetve Orbán és Nikolics esetében a szülői gyökerekhez visszataláló) futballistán nem kell csodálkozni, hiszen a FIFA szabályai sokkal megengedőbbek, és gyakorlatilag indok nélkül egyszer mindenki „cserélhet”. Még csak politikai ok sem kell hozzá, mint hajdan Puskás Ferenc idejében, aki az emigrációt követően, fogalmazzunk finoman, nem volt szívesen látott vendég itthon, új hazájában viszont örömmel fogadták, állampolgárságot is kapott, majd négy alkalommal pályára lépett a spanyol nemzeti tizenegyben. Legendás madridi csapattársa és barátja, Alfredo Di Stéfano pedig három válogatottban is futballozott, az argentinban hat, a kolumbiaiban négy, a spanyolban pedig 31 alkalommal lépett pályára. És akkor a végig ugyanott lakó, de a különböző háborúk miatt olykor a „rajzasztalon” kényszerből országot váltókat még nem is említettem.

Olyannal viszont még nem találkoztam, mint amiről a tekintélyes La Gazzetta dello Sport internetes kiadása pénteken értekezett. A portálon azt írták, a vasárnapi Olaszország–Anglia döntő nem csupán az Európa-bajnoki címről határoz, hanem arról is, hogy Jorginho vagy Raheem Sterling lesz-e a 2021-es Aranylabda első számú esélyese. (Rendben, még a Copa América döntőjét követően Lionel Messi vagy Neymar csatlakozhat hozzájuk, de a két dél-amerikainak hendikepnek ott lesz a Bajnokok Ligája és a bajnokság, hiszen nekik ezek egyikéből sincs aranyuk az idén, a másik kettőnek viszont épp egy-egyből igen.) Talán önmagában is furcsa ezt a két futballistát a Ballon d'Orral kapcsolatba hozni, úgy meg végképp, ha hozzáteszem, két honosított játékos még sohasem végzett a France Football rangsorának első két helyén. Honosított játékos már nyert (Di Stéfano mindjárt a második kiírást), viszont két honosított még nem versenyzett a trófeáért. A Gazzetta megítélése szerint most ez könnyen előfordulhat, hiszen Jorginho a brazíliai Imbitubában, Sterling pedig a jamaicai Kingstonban született, mostani hazájukhoz pedig a legközelebbi kapcsolatot Jorginho dédpapája jelentette-jelenti...

Közös bennük, hogy minimum BL-döntő ide vagy oda (Jorginho Chelsea-je jobbnak bizonyult Sterling Manchester Cityjénél), egyiküktől sem vártak ilyen kiugró Eb-szereplést. Ehhez képest Jorginho 585 perccel a legtöbb játékidőt kapó olasz mezőnyjátékos, Sterling pedig az angoloknál a maga három góljával és egy gólpasszával Harry Kane-nel holtversenyben vezeti a kanadai táblázatot. De a jó mellett a rosszban is osztoznak, gondolok itt a hányatott sorsukra. Sterlingről a kicker.de pénteken közölt portrét, amelynek már a címe is árulkodó: „A Sterling-paradoxon: Anglia legjobbjának miért olyan nehéz a saját szurkolóival”. Tény, közönségkedvenc már sohasem lesz belőle, de talán már azzal is beérné, ha nem ő lenne a gyűlölethullám első számú célpontja. Ebből az elmúlt öv évben bőven jutott neki, legyen szó a drukkerekről vagy a médiáról. Akadtak, akik gyűjtést rendeztek, hogy a 2016-os Eb-ről idő előtt hazautazhasson, 2018-ban rengeteget kapott egy rosszul sikerült gépfegyveres tetoválásáért, most pedig a csoportkör után a The Guardian kimutatta, a balszerencsés Harry Kane mögött ő kapta a legtöbb sértést. Úgy, hogy a bántó üzenetek 11 százaléka kifejezetten rasszista tartalmú volt. Úgy, hogy ő szerezte az angolok mindkét gólját... Holott közben nyugodtan tekinthetjük őt a közösségi média egyik áldozatának, mert ezeken a felületeken elterjedt, hogy tizenévesen már négygyermekes (helyesen: egy) apuka volt, hogy minden realitásérzékét elvesztette, amikor az első fizetései egyikéből az anyjának palotát vásárolt (helyesen: lakást annak a nőnek, aki édesapja meggyilkolását követően egyedül felnevelte, úgy, hogy közben Angliába emigráltak, illetve akinek iskola előtt és után segített WC-ket pucolni...). Nem csoda, ha már négy-öt éve azt mondta, „...én vagyok a leggyűlöltebb angol futballista”. Sohasem lesz belőle a legimádottabb, de vasárnap sokat tehet az előrelépésért.

Ahogyan Jorginhónak ez már sikerült. Neki nem a családi háttérrel kellett megküzdenie (bár kemény lehetett 15 évesen saját döntéssel Brazíliából Olaszországba költözni egyedül), hanem a jelenlegi szövetségi kapitánya előítéleteivel. Merthogy a squadra azzurra kapcsán ez volt Roberto Mancini hozzáállása, méghozzá minden külföldivel szemben. Hat éve, még az Internazionale vezetőedzőjeként így nyilatkozott: „Úgy gondolom, az olasz játékosok érdemlik meg, hogy a válogatottban szerepeljenek. Azok, akik nem Olaszországban születtek, nem érdemlik ezt meg, még akkor sem, ha rokonaik élnek itt.” Ma az általa az azúrkék mezre érdemtelennek tartott játékos az aranyéremre törő csapata egyik legfontosabb pillére.

Meggyőződésem, hogy Mancini az elvégzett munkája, illetve a hozzáadott értéke alapján az egész Eb legjobb szövetségi kapitánya, amiatt pedig külön becsülöm, hogy képes volt belátni a tévedését. Abban a szférában, amelyben ő mozog, ez nehezen megy, ott az ember könnyen beleszerelmesedik önnön tévedhetetlenségébe (bocsánat, Herr Löw, de a furcsa személyi döntésekre és az idejétmúlt taktikára nem tudok más észszerű magyarázatot), ezért is örülök Mancini pálfordulásának. Meg azért is, mert kilenc évvel Andrea Pirlo Joe Hartot teknősbékapózba kényszerítő „panenkázása” után erre az Eb-re is jutott egy ultraszemtelen olasz tizenegyes. „Mély levegőt vettem, és megpróbáltam nyugodt maradni” – idézte fel a spanyolok elleni laza gurítását Jorgi­nho. Mellesleg őt már azzal sem lehet megvádolni, hogy ne énekelné új hazája himnuszát. A Fratelli d'Italiát ugyanakkora átéléssel adja elő, mint az „echte” olaszok. „Érzelmekkel telve énekelem. Nagyon megérint. Engem és a csapattársaimat is” – mondta.

Ha viszont futballoznia kell, azt olykor hűvös, de ragyogó profiként csinálja. Maurizio Sarri a Napolinál és a Chelsea-nél is együtt dolgozott vele, ő azt mondja, a válogatott „metronómja” mindenre rászolgált: „Ha Európa-bajnok lesz, meg is érdemli. Kifinomult játékos, akit nem mindenki ért meg. Meccs közben érdemes csak őt nézni. Annyira jó és annyira intelligens, hogy bármit tesz, az könnyűnek tűnik. Ritka, ha a róla megmaradó kép látványos.” Az utolsó állítást alátámasztandó csak egy szám: nyolcszor szerzett labdát a spanyolok ellen, az előző két Eb-n ilyen magasságba senki sem jutott.

Jorginhónak és Sterlingnek egyébként helye van a „honosítottakból” összerakott világválogatottban is. Azért a Begovic – Gulam, Orbán (Szubotics), K. Koulibaly – Sterling, Rakitic, Mahrez (Owen Hargreaves), Jorginho, A. Davies – Higuaín (Aubameyang), Diego Costa (Grealish) csapattal egy világversenynek is neki lehetne menni. Ha pedig félnénk, de lenne időgépünk, a nagyobb siker érdekében Puskást, Di Stéfanót vagy Eusébiót bármikor mozgósíthatnánk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!