De hogy jön ide Kanada? – Csinta Samu publicisztikája

Három nap múlva a bennünket közvetlenül érintő Németország–Skócia összecsapással elkezdődő labdarúgó Európa-bajnokság valószínűleg minden előzményt talonba tesz. Mégis aligha mellékes, milyen lelki körülmények közepette, siker-, illetve kudarcélménnyel indulnak az Eb helyszínére, Németországba a csapatok, még ha mindenki igyekezett is bagatellizálni a felkészülési mérkőzéseken elért eredményeket. Jó ideje erre is megvannak már a kicsiszolt kommunikációs panelek, amelyeket legfeljebb a kor szlengjéhez igazítottak az ezért fizetett szakemberek, hiszen a lényeg évtizedek óta alig változott, legyen az világversenyt megelőző kampány vagy a téli felkészülés edzőmérkőzésekbe átcsapó finise. A faék szintjére leegyszerűsítve: ha minden jól sikerült, akkor „egészséges önbizalommal várjuk a rajtot, de nem szeretnénk messzemenő következtetéseket levonni a tét nélküli mérkőzésekből.” Ha meg nem, akkor „nincs értelme különösebb jelentőséget tulajdonítani az eredményeknek, az volt a cél, hogy teszteljünk néhány futballistát, kipróbáljunk néhány játékelemet.”

Bár a bemelegítő sorozatban tegnap este e sorok írása után Csehország–Észak-Macedónia, Hollandia–Izland, Lengyelország–Törökország találkozókat rendeztek, ma pedig a sorozat zárásaként az ukránok Moldovában, a portugálok pedig hazai pályán a mieinkkel is játszó írek ellen lépnek pályára, a végeredmények aligha befolyásolják az általános értékelést. Inkább azért érdemes szurkolni, hogy az említett meccseken senki se sérüljön meg, ha már túlélte a gyilkos számú meccsből álló idényt. Ami megemlítendő: a lengyel–török mérkőzés azért számít különlegesnek, mert azon két Eb-résztvevő találkozott.

A franciák másképpen gondolkoztak, a nem túl acélos Kanadát választották a határátlépés előtti utolsó ellenfélnek. Ebben az esetben egyetlen szempont számíthatott, éspedig az önbizalom-növelő, nagy különbségű győzelem perspektívája. A gól nélküli döntetlent hozó találkozót követően viszont mentségként még a tartalékos felállást sem lehet felhozni, egyébként is a franciákról azt tartják, hogy legalább három, bárki ellen a győzelem esélyével pályára lépni képes csapatot tudnának pályára küldeni. Közhely, hogy a győzelmet mindig könnyebb megmagyarázni (már ha kell egyáltalán...), mint a vereséget, sok esetben viszont épp a hasonló nullás döntetlenek erodálják erőteljesen egy-egy csapat imázsát. A románok már temetik is válogatottjukat a Bulgária, majd a Liechten­stein elleni két hazai 0–0 után. A tornára 2004 óta minden második alkalommal kijutó keleti szomszédnál a kvalifikáció eufóriája rövid távon jótékonyan hatott az emlékezetre, ám a miniország elleni blamázs mindenkinek eszébe juttatta azt a hihetetlen léptékű szerencsefaktort, amely végül a selejtezőcsoport élére repítette az adott pillanatban kilátástalannak tetsző válogatottat. Ezt a kilátástalanságérzetet elevenítette fel a két felkészülési összecsapás, a szurkolók füttykoncertje nem is maradt el, ezzel a dacot és nekibuzdulást egyaránt kiváltani képes útravalóval szállhatott repülőre a román válogatott.

Az ellenfelek megválogatásában az erős tesztek kockázatának tudatos vállalása is szerepet játszik. Ahhoz azonban mindenekelőtt egészséges önbizalom, a saját érték tudatának felelősségteljes viselése is szükséges, no meg a szövetségi kapitány biztos – de legalábbis annak tartott – hátországa. A házigazda németek a mindenkire veszélyes Ukrajnát, illetve Görögországot hívták meg, így, ebben a sorrendben, ami a csúcsterhelés fokozatos csökkentésének elvéről is vall. Az ukránok elleni 0–0-t ugyanis egy hangulatjavító, de korántsem elvakító 2–1-es győzelem követte. Leendő csoportellenfeleink közül látszólag hasonlóan járt el Svájc és Skócia is, de korántsem azonos végkifejlettel: míg a svájciak Ausztria ellen hazai pályán egy mindenre és semmire sem jó 1–1-gyel végeztek, a skótok morálromboló hatással is fenyegető 2–2-t játszottak Finnországgal, 2–0-s vezetést követően. Mindeközben az Izrael elleni 3–0-s cikluszárás magyar szempontból kimondottan üdítőnek hathat.

Ám, mint elöljáróban jeleztem, amúgy is minden a vallatásnál derül ki, még ha azonosíthatók is közben egyes jelek. Ezzel együtt azon a nézeten is érdemes elgondolkodni, hogy egyes válogatottak esetében a szakaszos építkezés a csoportküzdelmek során is folytatódik. Mindez egyes szakemberek talán nemcsak nosztalgiából építkező megállapítása – mármint hogy a németországi Európa-bajnokság igazából a legjobb 16 között kezdődik –, olyanoké, akiknek csapatától a továbbjutás, mondhatni, minimális elvárás. A későbbi szakaszhoz képest a küzdelmek a kvartettekben valóban jóval szellősebb időszakot ígérnek, a futballisták évről évre növekvő számú meccsel a lábukban, minimális pihenő után érkeznek a kontinenstornára, mindez pedig jelentősen befolyásolja az erőnlétüket. A kezdetit is. Ez az állapot óhatatlanul romlik menet közben, részben ennek az „elfogyásnak” tudható be, hogy a csoportból továbbjutó meglepetéscsapatok a későbbiekben többnyire belegabalyodnak az egyenes kiesés hálójába, míg a szélesebb merítéssel gazdálkodók a jövőre tekintettel pihentethetik is legjobbjaikat.

Önmagában az sem bombasztikusan eredeti megállapítás, hogy a játék fantasztikus kábítószer és szórakoztatóipari termék is. Ezáltal régen túlnőtte a sport dimenzióit, így aztán mindenre odafigyelnek, ami körülötte zajlik, vagy köze lehet hozzá. És mivel óriási a tét, két dolog – egyik sem abszolút újdonság – egyértelmű meghonosodását vélem érzékelni. Az egyik a hátulról történő játékkialakítás, gyakorlatilag nem akad már olyan együttes – alacsonyabb szinen sem –, ahol ne ezzel próbálkoznának. A másik az előbbiből fakad: ha egy csapat vállalja a védőktől, sőt, a kapustól kezdődő építkezést, megpróbálja minél korábban visszaszerezni a labdát, hogy ne adjon időt és lehetőséget az ellenfélnek a visszazárkózásra. A jelenség hatékonyságát néhány kivétel is erősíti, mint például a 2021-es Bajnokok Ligája-döntő, amelyben a Manchester City jóval többet támadott, nyomatékosabb volt a jelenléte, a labdabirtoklása, a Chelsea szervezettsége mégis elegendőnek bizonyult a minimális előny megőrzéséhez. Ugyanakkor, ha egy csapat a letámadást választja, labdarúgóinak ritka jó erőnlétre van szükségük; mindig kíváncsi vagyok, hogy ilyen hosszú idény után, ennyire rövid regenerálódást követően, illetve közös felkészüléssel kinek sikerül mindezt megvalósítani.

Három napig még a hasonló „okoskodásoké” a terep, amelyek élesben aztán vagy visszaigazolást nyernek, vagy nevetségessé válnak. Zárszóként talán még annyit, teljes mértékben egyetértek Mezey György korábbi szövetségi kapitánnyal abban, hogy a magyar válogatott dublini 2–1-es veresége egyvalamire volt jó: felrázta a csapatot, lelkileg kibillentette a futballistákat az óhatatlanul kialakuló komfortzónájukból. Az Izrael elleni játék és eredmény máris igazolni látszott, hogy a vereség után Szoboszlaiék azonnal ráéreztek: az Európa-bajnokságon egészen más produkciót várnak tőlük a szurkolók, talán még a közvélemény fanyalgó része is. A Debrecenben tapasztalt gyors reakció erre adott idegnyugtató választ. Még akkor is, ha a felmérők eredményei a tétre menő találkozók tükrében nyerik el visszamenőleges értéküket.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!