Sínen maradni – Pór Károly publicisztikája

Megjöttek a magyarok! Megjöttek Kölnbe, megjöttek Stuttgartba. Jöttek Bázelből, Rotterdamból, Szombathelyről, Zalaegerszegről, Fehérvárról, Pécsről, Kispestről, Újpestről, Diósgyőrből, Nyíregyházáról, Kolozsvárról, Sepsiszentgyörgyről és még sorolhatnánk…Vonultak erdőn (na jó, csak egy fás parkon – onnan indul a stuttgarti menet), réten (a kölni vonulás kezdő pontja), folyón, felüljárón és alagúton át. És amikor a menet elején az előénekes a 475 méteres alagút mélyén, a sötétben azt mondta, fogd meg a melletted álló vállát, akkor összekapaszkodtak. Szombathelyiek, egerszegiek, fehérváriak, pécsiek, kispestiek, újpestiek, diósgyőriek és nyíregyháziak. Együtt ugrálva zengték, hogy Magyarország, Magyarország hej, hej, majd pedig, hogy „győzni kell és kész…”

Hiába kaptunk ki Svájctól, hiába kiabáltak az elmúlt napokban sokan kiabáltak kígyót-békát a csapatra, a lelátón több tízezer, a televíziók előtt pedig alighanem több millió magyar állt egymás és a csapat mellett, mert nem felejtettük el a múltat, azokat a szép pillanatokat, amikért az emberek hálása ennek a generációnak. Persze ettől függetlenül, mi olyanok vagyunk, hogy csak lakodalmat és temetést ismerünk. Ha néhány meccsen váratlanul nyerünk (például Wolverhamtonban, Lipcsében vagy Belgrádban), azonnal elhisszük, hogy bármire képesek lehetünk és irreálisan magasak lesznek az igények. Ahogy azt Szoboszlai Dominiktól láthattuk, amikor az Eb-kijutás után arról beszélt, az idén nyáron olyat tesznek, ami felejthetetlen lesz. („Talán az volt a probléma, hogy nem gondolkodtunk reálisan és túl nagy elvárásokat raktunk magunk elé” – mondta szerdán a lefújás után, már önkritikusan). Viszont, ha kétszer kikapunk, egymás után, akkor rengetegen temetni kezdik a csapatot, az edzőjével együtt. De sosem a szavak számítanak, mindig csak a tettek.

Az, hogy összesen negyvenezer magyar váltott jegyet az Eb-meccseinkre és az, hogyha a skótokat nem verjük meg, akkor győzelem, sikerélmény nélkül kell távozniuk Németországból. Úgy, hogy a magyar válogatott a 2016-os osztrákok elleni meccs óta nem tudott győzni az Európa-bajnokságokon, most már nyolc meccse nyeretlen. A nyolc ellenfél, Izlandot leszámítva Európa krémjéhez, a tíz legerősebb európai válogatotthoz tartozik: kétszer játszottunk a németekkel és a portugálokkal, egyszer a belgákkal, a franciákkal és a svájciakkal. A nyolcból négyszer játszottunk döntetlent, négyszer kikaptunk. Ez azért mutatja, hogy a közvetlen európai elittel szemben nagy tornán, ahol mindenki a legjobbját nyújtja, egyelőre bravúrdöntetlenekre vagyunk képesek, győzelemre nem. Viszont a múltból, a jobban sikerült meccsek emlékéből nem lehet megélni. Ahhoz, hogy a szurkolók és a csapat közötti egység fennmaradjon, hogy a Németországba ellátogató negyvenezer magyar és a televízió előtt szurkoló milliók ne érezzék becsapva magukat, folyamatosan küzdeni, harcolni kell és nem néha nem ártana jól is futballozni, győzni is.

Sajnos ezen az Európa-bajnokságon egyelőre csak nyomokban, néha-néha tudjuk felidézni az előző két Eb-n mutatott játékot. Túl sok az eladott labda, a technikai hiba a játékunkban, és ha nem tudsz jól játszani, akkor szerencséd sincs. Pedig rögtön az elején próbáltunk támadni a németek ellen, bátran kezdtünk, Sallai Rolandnak mindjárt volt is egy helyzete és utána is vezettünk ígéretes támadásokat. Csakhogy a németek sajtótájékoztatóján kiderült, Julian Nagelsmann direkt nem akarta, hogy letámadjanak az övéi, a kirúgásainknál hátra rendelte a játékosait, hadd fussunk és fáradjunk el minél előbb, hogy aztán szépen felőrölhessenek minket, ahogy az történt is.

Tény, ezen a szerdai meccsen annyiszor volt balszerencsénk (de az első mérkőzésről is sorakoztathatnánk a példákat), hogy felsorolni is sok. Viszont azt már a nyolcéves fiaméknak is tanítják az edzéseken, hogy a játék sípszóig tart. Tehát az első német gól előtt, ha történt szabálytalanság Willi Orbánnal szemben, ha nem (mondhatjuk test test elleni csatának az esetet, de Gündogan a térdét is emelte, és hiába mondta a középpályás a meccs után, hogy nevetséges lett volna, ha a játékvezető lefújja, azért, ha térddel valakit megbillentenek, nem olyan egyszerű talpon maradni), nem szabadott volna mindenkinek megállnia és egy emberként a sípszóra várni és mutogatni a játékvezetőnek.

Futballistáink ezután is mindent megpróbáltak, és a pontatlanságok ellenére Szoboszlai Dominik szabadrúgásánál, illetve a kipattanónál, majd Sallai Roland lesgóljánál és Varga Barnabás fejesénél megvolt a lehetőségünk az egyenlítésre, de a centiméterek, a nüanszok nem velünk voltak. A szurkolótáborunk Himnuszból vett meccs előtti üzenetét – „Jó kedvvel, bőséggel” – rögtön ki is cserélhetnénk a Szózatból kölcsönzött, „És annyi balszerencse közt, oly sok viszály után” sorra. Persze abban azért bízhatunk, hogy egyszer fordul a kerék, mert: „az nem lehet, hogy ész, erő. És oly szent akarat…” A svájci meccsel ellentétben a németek ellen az akarattal, a csúszással, mászással nem volt gond, a csapat meg tudta mutatni a karakterét, azt a jellemzőjét, hogy ha az egyik játékos hibázik is, a másik ott áll mellette és javít. Mint, amikor Orbán egyik rontása után Gulácsi Péter reflexből védett vagy amikor a visszafutó Bolla Bendegúz tett bele a fejét egy veszélyes labdába, Dárdai Márton rossz passzánál pedig Fiola Attila mentett.

Ami az Eb-n egyelőre nagyon nem működik a korábbi erényeink közül, az a hatékony kontrajáték valamint az oldalsó szabadrúgások, szögletek után kialakított gólhelyzetek. Kapu elé ívelt szabadrúgásból és szögletből tulajdonképpen még gólhelyzetünk sem volt az Eb-n. Egy lehetett volna, amikor Szoboszlai Svájc ellen Orbán fejére ívelte a labdát, de erőtlen volt a fejes. Azt, hogy ez miből fakad, Marco Rossinak kellene megmondania, de a szerdai sajtótájékoztatón nem adott egyértelmű választ erre. Kívülről nem egyértelmű, hogy a beadások nem elég jók vagy nincsenek meg középen az érkező labdarúgók. Azt ugyanis látni kell, hogy az eddig egy-egy félidőt játszó Lang Ádám és a németek elleni meccset Langhoz hasonlóan kihagyó Szalai Attila hiányában csökken azon játékosaink száma, akik szögletnél, oldalsó szabadrúgásnál érkezni tudnának középen a magas labdákra és fejjel veszélyeztetni tudnának. Fiolától és Dárdai Mártontól ez kevésbé várható el. A kimondottan jól fejelő skótok ellen nem árt ezt a szempontot is figyelembe venni, mert az egyértelmű, hogy nagyon nehéz meccs vár ránk, melyen minden maradék erőnket össze kell szedni, hogy megtörjön a fent említett nyolcmeccses nyeretlenségi sorozatunk, hogy a negyvenezer magyar ne „üres kézzel”, csupa rossz emlékkel menjen haza Németországból.

Ennek az Eb-nek a mi szempontunkból most már nem a továbbjutás az igazi tétje (hisz az már nem csak rajtunk múlik), hanem az, hogy a 2026-os vb-selejtezők előtt megmaradjon az egység a szövetségi kapitány, a csapat és a tábor között, s a szövetségi kapitány vezette „vonat ne sodródjon le a teljesen vágányról” a közelgő vb-selejtezők előtt. Meg kell oldani, hogy Marco Rossi együttese, a szurkolók támogatása mellett erősödve, tapasztalatokkal felvértezve tudjon nekivágni a magyar labdarúgás legnagyobb kihívásának az elmúlt negyven évből, a 2026-os világbajnokságon szereplés kiharcolásának, hogy mondjuk két év múlva, New Yorkban, Torontóban vagy Mexikóvárosban újra leírhassuk: megjöttek a magyarok, Szombathelyről, Zalaegerszegről, Fehérvárról, Pécsről, Kispestről, Újpestről, Diósgyőrből, Nyíregyházáról és az alagútban összekapaszkodva zengik, hogy „Ria, ria Hungária!”.

Jelenleg a csapat került alagútba, de bízzunk benne, hogy a skótok ellen elindul kifelé…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!