A jó német – Csinta Samu publicisztikája

Nem lennék mostanában Mesut Özil helyében. Több mint kilencvenszeres német válogatottsága, a Schalkétól az Arsenalig húzódó, a Real Madridot is útba ejtő pályaíve ellenére sem. De még a világbajnoki címe, bronzérme, összefutballozott vagyona ellenére sem. A német válogatott kezdőembere ugyanis néhány apró stációra van attól, hogy páriává váljék. Mert nem elég jó német. Nem lennék mostanában Mesut Özil helyében. Több mint kilencvenszeres német válogatottsága, a Schalkétól az Arsenalig húzódó, a Real Madridot is útba ejtő pályaíve ellenére sem. De még a világbajnoki címe, bronzérme, összefutballozott vagyona ellenére sem. A német válogatott kezdőembere ugyanis néhány apró stációra van attól, hogy páriává váljék. Mert nem elég jó német.

Nem is lehet, ugyanis hiába született Németországban – török gyökerű. Olyannyira, hogy nemrég Recep Tayyip Erdogan török államelnök mellett tűnt fel német-török honfitársa, Ilkay Gündogan és a tiszta törökké vált Cenk Tosun társaságában. Az összejövetelnek a londoni török nagykövetség adott otthont, a sorsdöntő hazai választásra készülő török államfő épp kampánykörúton járt arra. S hogy még egy mondat erejéig maradjunk a beszámoló stílusában: a helyszínen készült felvételek jó hangulatú találkozásról tanúskodnak, Özil és Gündogan saját klubcsapata dedikált mezét is átnyújtotta az államfőnek. Mi több, Gündogan a „Nagy tisztelettel az elnökömnek" dedikációval látta el a dresszét – Németországban ez verte ki leginkább a biztosítékot –, Özil pedig saját Instragram-profilján is megosztotta a közös fotót.

A liberális értékeket és a határtalan toleranciát mindenekfölöttinek tartó saját korábbi világnézetével szembemenve, a német közvélemény tüzet kezdett okádni. Elsősorban azt nehezményezi, hogy a török eredetű német futballsztárok ezzel Erdogan autokratikus rendszere mellett tették le a voksukat. Amely német kémprogrammal figyeltette saját ellenzékét, ennek következményeként sok, a hatalomnak ellenszegülőt ítéltek hosszú börtönbüntetésre Törökországban, az EU-s csatlakozási tárgyalások pedig holtpontra jutottak.

Hogy miért szolgáltat a müncheni székhelyű Finfisher cég kémprogramokat a török titkosszolgálatnak? Jó kérdés. A német törvények ugyanis kifejezetten tiltják a kémprogramok eladását autokratikus rendszereknek, a cég pedig kizárólag állami megrendelésre dolgozhat. Úgy tetszik azonban, holmi paragrafusoknál fontosabb, hogy mindkét fél betartsa a Merkel–Erdogan menekültegyezményt, amelynek értelmében Törökország évi hárommilliárd euróért megakadályozza az Uniót célzó újabb migránsinváziót.

De ne zavarjuk meg még inkább Özil gondolatait holmi nagypolitikai összefüggés-elméletekkel, megtették ezt már a rossz tanácsadói. Legalábbis sokan ezzel igyekeznek magyarázni a futballista „botlását", valahogy figyelmen kívül hagyva, hogy csaknem harmincesztendős férfit minősítenek ilyenformán nem túl hízelgő módon. Olyan embert, akiből már korábban is kikívánkoztak a hovatartozási öntudatra ébredés jelei, de azokat még senki sem tartotta említésre méltóaknak, amíg nem voltak közvetlen összefüggésbe hozhatóak holmi mérgező politikai kontextussal.

A helyzetet viszont súlyosbította, hogy erősen közelgett az oroszországi világbajnokság, a két „áruló" pedig Joachim Löw csapatának fontos tagja. A Német Labdarúgó-szövetség (DFB) közleményben igyekezett gyorsan elhatárolódni a játékosoktól, akiknek gesztusa „szembemegy a német futball által vallott értékekkel". Miközben „a szövetség természetesen tiszteli a migráns hátterű játékosok különleges helyzetét, de a futball és a szövetség olyan értékeket vall, amilyeneket Erdogan elnök nem tart tiszteletben". Plusz hogy Reinhard Grindel DFB-elnök szerint egyáltalán nem jó, ha a német válogatott játékosai hagyják magukat kampányeszközként használni. Oliver Bierhoff nyilatkozatának sem örülhetett egyetlen, saját méltóságára cseppet is adó játékos sem, a csapatmenedzser szerint ugyanis a két futballista nem volt tisztában a megjelent képek üzenetével és jelentőségével. Miközben a két „agyatlan" természetesen vallja a német válogatott vállalt értékeit.

A hógolyót valami megmagyarázhatatlan önnehézkedés hizlalta egyre nagyobbra. Az egyik kereskedelmi tv stúdióbeszélgetése keretében már a hazaárulás fogalmának környékén jártak. Az egyik vendég, Harald Stenger, a német szövetség egykori szóvivője régi vágású úriember, aki él-hal a sokszínűségért, de az Erdogan-sztori az ő gyomrát is megfeküdte. Főleg, miután Öziléknek alkalmuk lett volna helyre tenni a londoni kisiklást, de a Frank-Walter Steinmeier államelnökkel való találkozáskor csak annyira futotta, hogy megismételjék az ismert toposzokat: Németországban születtek és az állam lojális állampolgárai maradnak. Stefan Effenbergnek viszont már konkrét ötlete is támadt, a Bayern és Nationalelf kilencvenes évekbeli középpályása szerint lojalitása bizonyítékaként kötelezni kellene Özilt a német himnusz éneklésére. Mire Stengerből kulisszatitkok is „előbújtak": a török azért nem énekel a többiekkel, mert közben magában imádkozik. Ő már csak ilyen, így koncentrál, így spannolja magát a meccsre.

Honnan is kezdjük? Talán onnan, hogy ezt a jelenséget mi, itt, a kelet-közép-európai térségben alaposan ismerjük – igaz, a barikád túloldaláról. Romániában ma sincs olyan román–magyar érintettségű sportverseny, amelynek felvezetője során a román médianyilvánosság ne vesse fel a kérdést a román színekben szereplő magyar sportolóknak, illetve egykori sportolóknak: kinek szurkolnak? A kérdésre egyszerűen nincs jó válasz, a nemzetedhez, a közösségedhez való tartozás szabad kinyilvánítása ugyanis egyenlő a hazaárulással. A csupa csíkszeredai és gyergyói játékosból álló korosztályos hokiválogatott valahol Távol-Keleten a székely himnusz eléneklésével ünnepelte a felsőbb osztályba jutást, a „merénylet" pedig gyakorlatilag eltörölte a teljesítmény sportértékét. A reakciók épp csak ki nem nyilvánították: inkább maradtunk volna az alsóbb kategóriában, mint ezen az áron feljebb lépni. A hasonló, a képviselt ország színeihez való lojalitás gondolatának a megszületését is messze űző eseteknek pedig se szeri, se száma.

A német válogatott 2010-es vb-bronzérme után Angela Merkel kancellár a német integráció mintapéldányának nevezte az együttest. Lelkesedését az táplálta, hogy a csapat huszonhárom játékosa közül tizenegynek külföldi gyökere volt. Közülük csak a brazil Cacau vette fel saját maga a német állampolgárságot, a többieknek a felmenői váltak az idők során németté. Miközben azonban a sajtó jelentős része azt ünnepelte, hogy minden milyen jól alakul, hiszen a válogatott a társadalom tükörképe, egyes hangok már akkor óvatosságra intettek. Mert amíg Joachim Löw csapatában sikerült az integráció, az egyéb területeken általában sok még a tennivaló.

A vb-bronz hatására kialakult német nemzeti büszkeség is témává vált, miután a második világháború óta újra egyre több, hazájára büszke németet lehetett látni. Igyekeztek is a „megnyugtató" hírek közlésével: már közvetlenül a 2006-os torna után a világbajnokság előtti szintre esett vissza a német patriotizmus. Az Özil-eset kapcsán a már említett tévés beszélgetésben is felbukkant az aggódás: nehogy ezzel a himnuszozással újabb löketet adjanak a szélsőjobb törekvéseknek.

Ezek után heves szívdobogás közepette vártam, vajon énekli-e a német himnuszt a török gyökerű játékos? Nem énekelte. Ha hinni lehet Harald Stengernek, imádkozott. Nem is lett volna életszerű, hogy épp most változtasson évtizedes szokásán. Arca ugyanolyan rezzenéstelen és színtelen volt, mint máskor, semmi sem árulkodott róla, hogy agyonnyomta volna a hatalmas hajcihő. Belemagyarázhatnánk, hogy a játéka viszont igen, hiszen igazán felejthetőt nyújtott, de ez előfordul a legnagyobb futballistákkal is. A mexikóiak győztes gólja előtt simán „megette" Lozano visszahúzását, aztán feltett kézzel jelezte, hogy hozzá sem ért a csatárhoz. Aki nem is esett el, inkább belőtte a labdát a hálóba. Nem csodálkoznék, ha Özil a következő meccsen már nem lenne Löw kezdőcsapatában. Csak akkor lennék szomorú, ha „azért"...

De talán már említettem, hogy semmi pénzért nem lennék mostanában Özil bőrében.