Élet a vb alatt – Deák Zsigmond publicisztikája

Milyen meccsek lesznek ma? Ez a kérdés több mint egy hete mindig felhangzik a családi reggelizés közben, s ha nem tudom kívülről mindet (pontos kezdési időponttal természetesen), akkor azonnal utána kell néznem, nehogy információ nélkül maradjunk. Lány létére általában a középső gyerek érdeklődik a leggyakrabban, de a többiek is csatlakoznak hozzá, a húga főképp arra kíváncsi, ki a legcsinosabb, a leginkább jóképű. Természetesen megmutattam neki a Nemzeti Sport Online-on megjelent „álomtizenegyet” a fess vb-focistákból, nála itt is, mint a pályán, Cristiano Ronaldo a favorit (amivel a nővére egyáltalán nem ért egyet), s jellemző szabályként a hosszú hajúak és a szakállasak kevésbé tetszenek, a borosta elmegy.a Nemzeti Sport Online-on megjelent „álomtizenegyet” a fess vb-focistákból, nála itt is, mint a pályán, Cristiano Ronaldo a favorit (amivel a nővére egyáltalán nem ért egyet), s jellemző szabályként a hosszú hajúak és a szakállasak kevésbé tetszenek, a borosta elmegy.

Ezt az életképet csak azért vázoltam amolyan felütésként, hogy modellezzem vele a labdarúgó-világbajnokság mindennapjainkra gyakorolt hatását. Itt ülünk Európa közepén egy kis országban, amelynek a válogatottja több mint három évtizede már csak hírből ismeri a sportág legnagyobb seregszemléjét, mégis csatlakozunk az össznépi őrülethez. Engem három tippjátékba is invitáltak résztvevőként, amit eleve nem szeretek, mert egyrészt sportújságíróként „hivatalból” el kellene találnom a meccseredmények zömét, másrészt jobban bánkódom a rontásaim felett, mint amennyire örülök az esetleges telitalálatomnak, harmadrészt a végén általában valamelyik haverom kisgyereke nyer, s ez a tény szegénységi bizonyítványt állít ki az egész díszes társaságról…

Amikor 2006-ban tudósítóként megadatott számomra a németországi vb-részvétel, legjobban nem is maguk a meccsek fogtak meg, hanem az egész eseményt övező hangulat. Ahogy a brazil tábor varázsütésre elkezdett szambázni, ahogy a húszezer argentin Messi-mezben, szenzációs hangulatban vonult, ahogy az angolok, a csehek, a szerbek ipari mennyiségű sörből merítették az ihletet, ahogy a bajuszos lengyel bácsi a metrón ásványvizes pillepalackból nyakalta a vodkát, ahogy az afrikaiak saját zenéjükre ropták, s az ellenfél híveit is hívták a körtáncba, ahogy a japánok azt sem tudták, hol vannak (főleg egy pohár pia után), de mindenütt ott voltak, ahogy a házigazda németek az egész országot maguk mögött tudhatták… S még sorolhatnám napestig.

Bevallom, azon a vb-n kétszer is közel álltam az elérzékenyüléshez. Először a megnyitóünnepségen, amikor a futballtörténet összes világbajnok csapatának még élő tagjai bevonultak, én meg egy pillanatra elképzeltem az 1954-ben diadalmas (nyugat)németek tiszteletre méltó agg képviselői helyett Grosics Gyulát és Buzánszky Jenőt, ahogy betolják a már nagybeteg Puskás Ferencet a müncheni aréna gyepére; másodszor pedig akkor, amikor tudatosodott bennem, miről maradnak le immár évtizedek óta a magyar drukkerek. Nem a balhékról, nem a csetepatékról, hanem a világ legnépszerűbb sportágának érzelemdús, örökké emlékezetes, hatalmas ünnepéről. Amikor még az elitbe tartoztunk, ezüstöket szereztünk, negyeddöntőztünk, egyáltalán, ott lehettünk, a helyszíni szurkolás nem volt kivitelezhető, most meg hol vagyunk ettől? – mart a szívembe a fájó felismerés.

Aztán tíz évvel később, igaz, nem világ-, hanem Európa-bajnokságon, százezrekkel, sőt, megkockáztatom, milliókkal együtt megismerhettem végre, milyen fantasztikus érzés is ez az egész.

Persze a 2016-os franciaországi csoportelsőség, a nyolcaddöntős szereplés is nagyszerű fegyverténynek számított, főleg ekkora részvételi szünetet követően, de a marseille-i vonulást és nagykörúti ünneplést valami még fontosabb, fennköltebb történés manifesztálódásának tekinthettük, a válogatott és a futballhívek, sőt az egész ország egymásra találásának, a nemzet összekovácsolódásának. Hiszem és vallom, ez a két esztendővel ezelőtti közösségi élmény ma is hat, csapatunk távolmaradása ellenére ezért mérhető most a vb-láz, ellentétben mondjuk a négy évvel korábbival. Erre, úgymond, konkrét bizonyítékaim vannak, a Nemzeti Sport tematikus vb-magazinját például éppen ugyanannyi példányban nyomtattuk ki, mint 2014-ben a brazíliai seregszemle előtt, s akkor a harmada sem fogyott el, most meg az összes. Mind egy szálig! A hirdetők ráéreztek, hogy visszatért a potenciál a nagy futballeseményekbe, az áruházláncok sörös, chipses, mezes akcióinak se szeri, se száma, s bár senki sem táncol majd a 4-es és 6-os villamosok tetején, akármi is történik a világbajnokságon, a labdarúgás menthetetlenül be-, visszaszivárgott a mindennapjainkba. Ha a magyar férfi vízilabda-válogatott tagjai a hazai rendezésű világliga alatt, két meccs között a foci-vb-vel kapcsolódnak ki, akkor másnak sem szégyen figyelemmel kísérni az oroszországi eseményeket.

A találkozók kezdési ideje számunkra barátságosnak mondható, s van egy jó hírem: 2022-ben Katarban sem lesz ezzel gond a csekély időeltolódás miatt. Viszont akkor inkább a forralt bor-, mintsem sörreklámokra kell számítani, mert azt a világbajnokságot – a nyári forróságot elkerülendő – novemberben-decemberben rendezik. Ez teljesen új helyzetet teremt mindenki, futballista, szurkoló, sportvezető, marketingszakember számára, hát még az, ha véletlenül kijutnánk a seregszemlére. Az esély csekély, hiszen a nemzetközi szövetség, a FIFA csak 2026-tól, a közös amerikai-kanadai-mexikói tornától tervezi 32-ről 48-ra emelni a létszámot, de mit lehet tudni. Új kapitány, régi remények.

Az átutazó Georges Leekenst váltó, saját elmondása szerint hazatérő Marco Rossi szerződése 2020-ig szól, amikor az „összeurópai” szervezésű kontinensviadal négy összecsapását a most még csak épülő új Puskás Ferenc Stadionban játsszák. Ennél a „hazai” Eb-nél valóban felelőtlenség lenne távolabbra tekinteni, viszont azt bizton merem állítani, az esetleges kijutás és a 2016-oshoz hasonló szereplés átrendezné az ország életét. Most, a vb-címvédő Németország elleni győztes gólt követően a helyi drukkerek ünneplése konkrét földrengést eredményezett Mexikóban, s ha a Jóisten úgy adja, két év múlva Magyarországon is jelezhetnek a szeizmográfok. Az más kérdés, mi történik, ha részvételünk nélkül kell Eb-meccseket rendeznünk, amire, valljuk be, aktuális formánkat látva jelentős az esély.

Bojkottálni azért bizonyára nem fogjuk a tornát, különben is, itt lesznek a nálunk játszó válogatottak szurkolói, akik majd csinálják a fesztivált.

Egyelőre azért maradjunk 2018-nál, a vb-láznál, de legalábbis hőemelkedésnél, ez is több, mint amire számítottunk. A hősök adva vannak, a XXI. század, a folyamatos bajnoki és BL-közvetítések, az internet, a közösségi média világa Cristiano Ronaldót, Messit és a többi sztárt közelebb hozza hozzánk, mint saját honfitársainkat. Közelebb, mondom, de nem mélyebbre – 2016-ban hiába lett végül Portugália az Európa-bajnok CR7 vezetésével, a Dzsudzsák- és a Böde-mezek egyszer végre jobban fogytak itthon, mint az övé… Ne haragudjanak, de megint visszatértem az Eb-hez mint igazodási ponthoz, mert felesleges tagadni, ez az örömteli cezúra még sokáig kifejti a hatását, ha szakmailag nem is (lásd futballistáink Eb utáni átigazolásainak elmaradását, válogatottunk jelenlegi állapotát), a szívekben, a lelkekben mindenképpen. Hogy mikor enyészik el a varázs, az – leegyszerűsítve – attól függ, mikor vívjuk ki újra a szereplést valamelyik világversenyen.

Most ugyan nem vagyunk ott Oroszországban, de azért van miért, kiért szurkolni, jómagam félre is tolom a klaviatúrát, hogy kényelmesen hazaérjek az esti argentin–horvát meccsre. A szívem inkább Modricékhoz húz, de ez nem akadályoz meg abban, hogy vereségük esetén néhány keresetlen szóval illessem magyarországi horvát cimborámat Szentpéterfáról. Noha, a mondással ellentétben, szerintem nem a legszebb öröm a káröröm, azért több, mint a semmi.