A tökéletesség világbajnoksága – Bobory Balázs publicisztikája

Huszonnégy évvel ezelőtt több brazil újságíró – ennek is köszönhetően a dél-amerikai ország közvéleménye – azon kesergett, hogy az a selecao, amelyben Dunga a középpályán szerepet kap, csak színtelen-szagtalan lehet, és csak „európai" labdarúgásra képes.

Brazília – viszonylag magabiztos futballal – megnyerte a világbajnokságot az Egyesült Államokban, varázslóinak, Romáriónak és Bebetónak köszönhetően, no meg annak, hogy bizonyos posztokra valóban sikerült megtalálniuk azokat a játékosokat, akik nemcsak szambáznak, hanem ha kell, ütnek, mint az ipari áram, ha a szükség úgy hozza, ölik a játékot, eldugják a labdát, és egy-egy felszabadító rúgásuk után a lelátó 76. sorában landol a labda. Erre a legendás 1982-es brazil csapat, Zicóval, Sócratesszel, Falcaóval, Oscarral a soraiban képtelen lett volna – ezért is kiáltották ki minden idők legjobb csapatának, amely végül nem nyert vb-t (persze mi, magyarok, vitatkozunk ezzel, mert volt nekünk egy Aranycsapatunk is).

Szóval nem tudom, ki emlékszik a '94-es brazilokra, de az biztos, hogy Jorginho, Branco, Mauro Silva, Zinho vagy éppen Mazinho, de még a klasszikus 10-es szerepkörben szereplő Raí is elmaradt a zseni kategóriától, ám több volt annál, mint amit akkoriban általában a posztja megkövetelt tőle, s mindez taktikai fegyelemmel, odaadással, megfelelő fizikai felkészültséggel már elegendőnek bizonyult a világbajnoki címhez.

Ahogy a világ, a futball is nagyot változott azóta. Tegye fel a kezét, aki látott a mostani világbajnokságon egyetlen olyan irányítót is, aki a csatár vagy a csatárok mögött viszonylag kötetlenül mozog, bejátssza az ellenfél térfelét, mindenkitől elkéri a labdát, és keresi az utolsó, másképpen kulcsátadás lehetőségét. Személy szerint a japánoknál Kagava Sindzsit véltem valami hasonló szerepkörben felfedezni, másoknál a játékmesterek, a fazonszabászok kiszorultak a pálya szélére. Egyszerűen azért, mert ott van területük, ott van esélyük úgy megkapni a labdát, hogy esetleg azonnal kapu felé forduljanak, egy az egyezzenek, és befelé indulva lövőhelyzetet alakítsanak ki maguknak, vagy éppen a mélységből érkező, a védők mögé beinduló társakat megtalálják azzal a bizonyos kulcspasszal.

Ez pedig már azt is feltételezi, hogy a szélen szereplő vagy onnan induló futballisták nem lehetnek lassúak. Az 1994-es világbajnok brazil csapatban Raí osztogatott, és aki emlékszik rá, tanúsíthatja: kiváló felépítésű, erős, jó rúgótechnikával és magas játékintelligenciával megáldott labdarúgó volt, de még véletlenül sem robbanékony vagy gyors. Kortársai közül a kolumbiai Carlos Valderrama sem sok futóversenyt nyert meg, ahogy Nigéria labdazsonglőrje, Jay-Jay Okocha is a labdával volt hatékony. Persze ugyanazon a vb-n szerepeltek robbanékony irányítók is, mint a román Gheorghe Hagi vagy a bolgár Jordan Lecskov, és akkor láttuk a doppinggal lebukó, hattyúdalát előadó argentin Diego Maradonát is, meg a belga Enzo Scifót.

Manapság a lassú játékos már nem él meg a pályán. Az akadémiák, klubok nagyon jól tudják ezt, ezért már a kiválasztásnál a legfiatalabbakat különböző vizsgálatoknak, méréseknek vetik alá, hogy kiderüljön, milyen az izomzatuk, meddig juthatnak a fizikai teljesítőképesség, így gyorsaság és robbanékonyság terén, és bizony, akinek ebből a szempontból nem megfelelőek az értékei, az lehet bármennyire ügyes a labdával, máris alacsonyabban rangsorolt utánpótlásműhelyben találja magát.

A mai modern futballban tehát alapvetés a gyorsaság és a dinamizmus. Sok véleményt hallottam, hogy nem jó ez az oroszországi vb, kevés a szép futball, a látvány. Én azonban többnyire kiválóan felkészített, nagy tempót diktáló csapatokat látok, az egyetlen bibi, hogy általában az ellenfél is hasonlóan gyors, taktikailag tökéletes, szervezett futballal rukkol ki, és amíg régebben sokkal élesebb volt a kontraszt egyes válogatottak ereje között, manapság már nagyon aprók a különbségek – ha vannak egyáltalán –, így aztán kevesebb a hiba is, ezért tetszik úgy, hogy kioltják egymást a csapatok a pályán.

A világ labdarúgása eljutott oda, hogy a négyévente rendezendő seregszemlére kikerülő nemzeti együttesek kilencvenöt százaléka (azért volt nekünk Panamánk, Tunéziánk, Szaúd-Arábiánk) képes legyőzni az előzetesen legmagasabbra taksáltat, a hírneve alapján a legerősebbnek tűnőt, egyszerűen azért, mert az alapképzettség tekintetében minden játékos jól áll, az akadémiák sémára épülő oktatási rendszerében kiválóra vizsgáztak a labdarúgók. Ha ez szerencsével párosul, egy-egy kihasznált lehetőséggel, a „magas labda leütésével", máris meglepetés születik.

Ebben a modern futballban ismét nagyon fontosak a szabadrúgások, de az is, hogy ne csak a csatárok legyenek hatékonyak a kapu előtt, hanem a védők is, akik ezeknél a szituációknál még fontosabb „fegyverré" léptek elő, mint korábban, nem véletlen tehát a sok hátvédgól a tornán. Ugyanennyire fontos a tökéletes ellentámadás, a felállt védelmek ugyanis már ritkán hibáznak, akciógólra sokkal nagyobb az esély, ha egy csapat jó helyen, jó pillanatban szerez labdát. Ebben az esetben az ellenfél kapujához legközelebb álló öt játékos – posztoktól függetlenül – iszonyatos rajtot vág ki, hogy egy lélegzettel végig lehessen vinni a kontrát, amelyet még ekkor is megakaszthat már egy olyan passz, amely ha pontos is, nem elegendően gyors, és máris sikerül a visszarendeződés. A belgák, a franciák megmutatták néhányszor, merre halad ez a sportág: azok a csapatok, amelyek a hibapont nélküli védekezést kombinálják az átlagon felüli „labdás" sebességgel, pontos akciókkal, esélyesebbek a sikerre.

És akkor eljutunk oda, hogy a tökéletes atléták, az akadémiák kiváló minőségű „gyári termékeinek" a világbajnokságát látva elhelyezzük a magyar futballt ebben a valóságban. Huszonnégy esztendeje még nekünk is volt a labdával mindent tudó játékmesterünk (Détári Lajos) és nemzetközi szinten is elismert góllövőnk (Kiprich József), bár mindketten túljutottak már a pályafutásuk zenitjén. Kitűnő eredményeink akkor sem voltak, de úgy tetszett, közelebb vagyunk a vb-szereplés szintjéhez, mint most – hiába jártunk a mennyországban két éve, Franciaországban. Amíg a magyar futballisták alapképzettségben – tessék ezen a technikai tudás, a fizikai mutatók és a taktikai érettség együtthatóját érteni – ennyire elmaradnak az oroszországi mezőny csapataitól, addig csak nosztalgiázhatunk – labdarúgásunk szebb napjait felemlegetve. És itt most nem a végterméket – azaz magukat a játékosokat – korholnám elsősorban, bár biztosan sokaknak nagy a felelősségük önmaguk középszerűségében, hanem az egész közeget, amely a labdarúgásunkat körülveszi.

A példa adva van, megint láttuk a tévében, hova kellene eljutnunk. Sőt, gondoljuk is tovább az irányt, mert ha megint elindulunk valamerre, mire arra az állomásra érünk, ahol a többiek most vannak, már megint nem találunk ott senkit. „Tanulni, tanulni, tanulni" – mondta ezt már több mint egy évszázaddal ezelőtt Vlagyimir Iljics Lenin, akinek kevés igazsága mellett ez az egyik elgondolkoztató szólama. Mert az nem igaz, hogy Horvátországban ennyivel több tehetséges gyerek születik. Csak éppen ott máshogy nevelik őket, nemcsak az akadémiákon, hanem otthon, a négy fal között, az iskolákban, és lehet, hogy még a hittanórákon is. A fiatalok ott a „legjobbnak lenni" elvvel nem húszévesen találkoznak először, hanem már kicsiként, mondjuk a grundon, ahol mindig meg kell harcolni a dicsőségért, a tekintélyért, aztán később a világversenyeken az egész nemzet elismertségéért, ami a mai horvát labdarúgóknak a legfontosabb.

Ne másoljunk, csak tanuljunk tőlük! Elhivatottságot, szenvedélyt, hazaszeretetet.

A tökéletes alapfelkészültség mellett manapság ez visz győzelemre.

Ahogy egyébként 1994-ben is.