Az őrült hírvivő és a többiek – Ballai Attila publicisztikája

Több mint két hete annak, hogy a makarskai pincér – amint azt akkor meg is írtam –, hazája labdarúgó-válogatottjának az Izland elleni, utolsó csoportmérkőzése előtt néhány órával, az argentinok feletti 3–0-s diadal után, a biztos továbbjutás mámorában kerek perec kijelentette: Horvátország megnyeri a világbajnokságot. Majd visszakérdezésemre, ezt egészen komolyan gondolja-e, rávágta: hát persze, mi van ebben meglepő?

Most már semmi, Horvátország vasárnap valóban vb-döntőt vív Franciaországgal. A hét és fél milliárd lakost számláló földön e négymilliós nemzet fiai az emberiség legnépszerűbb játékában a csúcs közelében; lelkesedésemet irántuk kicsit mégis lankadni érzem. Nem a közegük, nem a szurkolóik, még csak nem is a csapatuk, hanem az egyenes kieséses szakaszban látottak miatt. Mert a nyolcad- és a negyeddöntőből is tizenegyesekkel, az elődöntőből hosszabbítás árán jutottak tovább. Azaz a rendes játékidőt tekintve három döntetlennel. Félreértés ne essék, egy rossz szavam, racionális érvem sem lehet ellenük. Egyrészt nem szerencsével lépkedtek előre, mert a „szétlövés” sem puszta szerencse dolga, ha meg az, azt is meg kell szolgálni. Másrészt a dánok ellen a legjobb 16 között a 115. percben Modric büntetőt rontott, az oroszok egy körrel később ugyanebben a minutumban egyenlítettek, majd szerda éjjel az angolok már az 5. percben vezettek, de a horvátoknak mindenhonnan volt lelki-, mentális és szakmai erejük felállni, fordítani.

Nem velük van a bajom, hanem a rohanó (sport)világgal. Két vb-cím dőlt el tizenegyespárbajban, mindkétszer az a fél győzött, amellyel inkább rokonszenveztem. Mégis valahogy az kavargott bennem 1994-ben a brazilok és 2006-ban az olaszok sikere után is, nehogy már így meg lehessen nyerni egy világbajnokságot! (Nem tudom, mi lenne, ha ez egyszer velünk, magyarokkal történne. Mert fanatikusan, szívből szurkolni külföldi csapatnak képtelen vagyok, ezért sem értem a reklámszöveget, amely arra buzdít, tanuljam meg kedvenc válogatottam himnuszát; hiszen azt nem kell megtanulnom, kicsi gyermekkorom óta tudom.) Ha lehet, még furább érzések borzoltak 1990-ben, hiszen mindkét elődöntő tizenegyesekbe torkollt, így ejtették ki a németek az angolokat, az argentinok az olaszokat. Az 1998-as vb-n a helyszínen fanyalogtam, amikor a házigazda franciák a negyeddöntőben „szétlövéssel” búcsúztatták az olaszokat, 2002-ben ugyancsak a tedzsoni, illetve a kvangdzsui lelátón feszengtem, amint az erős „hátszeles” dél-koreaiak a 117. percben lőtték ki az olaszokat, majd tizenegyesekkel a spanyolokat.

Az ázsiaiakra az olykor szemérmetlen játékvezetői támogatás miatt megnehezteltem, de egyébként sohasem a győztest kárhoztattam, mindig a vesztest szántam. Például azért, mert tulajdonképpen nem is kapott ki. És azért, mert a sorsfordító helyzetben hibázó játékosokat egy életen át kísérti az az átkozott, elbaltázott mozdulat. Én magam több mint húsz éve, „valamivel” kisebb tétért rontottam egy Fáy utcai tornán, utolsó rúgóként – néha még ma is látom álmomban, ahogyan a kapufáról kifelé pördül a labda, és így a csapatunk is.

Az is nyilvánvaló, hogy a döntetlenre álló mérkőzéseket lezáró harakiri nem kizárólag a labdarúgás sajátja. Kézi- és vízilabdában is dőltek már el így infarktusos meccsek. Mégis jelentős különbség, hogy e két sportágban képtelenség eleve erre játszani, senki sem kalkulálhat úgy, hogy kihúzzuk majd 30–30-cal, 10–10-zel, és jöjjenek a hetesek, ötösök, mert azokban több az esélyünk.

A futballban ez simán benne van. Ez tovább rongálhatja igazságérzetünket. A Bajnokok Ligájában csupán a harmadik évezredben hatszor kelt el így a trófea, 2016-ban a Real Madrid, 2012-ben a Chelsea, 2008-ban a Manchester United, 2005-ben a Liverpool, 2003-ban a Milan, 2001-ben a Bayern München üdvére és boldogságára. Természetesen mindegyikük rászolgált a sikerre, de a Bayern hívei és a semleges nézők például az 1974-es BEK-döntőben valószínűleg még mélyebben is tisztábban sóhajtottak, amikor az Atlético Madrid elleni, 120 percet követő 1–1 után két nappal, az újrajátszás során 4–0-ra taroltak a bajorok. Akkor a vesztes sem gondolhatta úgy, hogy Fortuna rútul elbánt vele.
Igen, a megismételt mérkőzés remek intézmény volt, amíg alapjáraton forgott a világ. Az 1938-as vb-n három összecsapást is kétszer vívtak meg, a nyolcaddöntőben Kuba Romániát (2:1) és Svájc Németországot (4:2), a negyeddöntőben Brazília Csehszlovákiát (2:1) múlta felül így. Igaz, utóbbi esetben már szorított az idő, a brazilok ugyanis június 12-én és 14-én is nekigyürkőztek a csehszlovákoknak, majd újabb két napra rá, 16-án már az olaszok elleni elődöntőben játszottak, ki is kaptak 2:1-re.

Ideális megoldás tehát nincs, talán soha nem is volt. Próbálkoztak aranygóllal, ezüstgóllal – bronzgóllal még nem –, a megnevezésben mindig óvakodva a jégkorongban honos hirtelen haláltól. Az Egyesült Államokban egy időben viszont éppen a hokis módit másolták a büntetőknél, azaz a játékos rávezette a kapusra a labdát és tizenegyes helyett ziccert lőtt neki.

A vb-história legkülönlegesebb ötletét a mostani, oroszországi torna hozta: a csoportkörben minden tekintetben azonos mutatóval – és egymással 2–2-re – végző Japán és Szenegál között a kevesebb sárga lap döntött, előbbi javára. Egyesek szerint még a szögletarány vagy a labdabirtoklás is igazságosabb lett volna, mert pontosabban jelzi egy csapat támadó szándékát. Mások azt mondják, mindenképpen be kellett volna iktatni valamikor, valahol akár egy kétszer tizenöt perces „minimeccset” a két gárda között.

De erre elméleti esély sem kínálkozott. Mert nincs idő. Úgy általában, a civil életben sincs, semmire. Ez a kulcs. Számos egyéni sportágon ez egyébként többet torzított, mint a labdajátékokon. A hajdani, klasszikus, ötnapos öttusa még a hírvivő legendáját idézte meg, a mai, egynapos változat már legfeljebb az eszement, kapkodó hírvivőé lehet. A küzdősportok még inkább ősi lényegüket vesztették.

Eredetileg ugyanis, jellegükből adódóan, akkor ért véget a mérkőzés, amikor a két fél egyike állt, a másik már feküdt, legalábbis harcképtelennek mutatkozott. Első birkózó olimpiai bajnokunk, Weisz Richárd 1908-ban, Londonban az aranyért több mint egyórányi ádáz csatában gyűrte le Alekszandr Petrovot. Az orosz ekkor rogyott össze, és nem kellett hozzá bíró, pontozó, szőnyegelnök, senki, hogy megállapítást nyerjen: itt a vége. Két évtizeddel még korábban, 1889-ben a nehézsúlyú ökölvívók vb-fináléjában az amerikai John Lawrence Sullivan a 75. menetben ütötte ki az angol Jake Kilraint, aki, ha a 74. menet után hirdetnek eredményt, bizonyára arra panaszkodik: még bírta volna.

Manapság viszont nem bírná, sem a száguldó világ, sem a tömegkommunikáció, sem a tv-közvetítés. Mert különben még mindig szabályként lehetne rögzíteni: ha egy kiesésre menő futballmeccs 90 perc után döntetlenre áll, addig folytatódjon, amíg az egyik fél gólt nem szerez. Ha ez a 120. percig nem történik meg, akkor is.

Mivel azonban ez teljességgel kizárható, a vasárnapi vb-fináléban én nemcsak a horvátoknak szorítok, hanem annak is, hogy „normális” véget érjen a mérkőzés. Vannak aggályaim, hiszen a legutóbbi három alkalommal egyszer sem volt elegendő kilencven perc, ráadásul ha azt veszem, hogy 1994-ben és 2006-ban döntöttek tizenegyesek, akkor újabb tizenkét esztendő elteltével ismét itt az idő.

Most már semmi, Horvátország vasárnap valóban vb-döntőt vív Franciaországgal. A hét és fél milliárd lakost számláló földön e négymilliós nemzet fiai az emberiség legnépszerűbb játékában a csúcs közelében; lelkesedésemet irántuk kicsit mégis lankadni érzem. Nem a közegük, nem a szurkolóik, még csak nem is a csapatuk, hanem az egyenes kieséses szakaszban látottak miatt. Mert a nyolcad- és a negyeddöntőből is tizenegyesekkel, az elődöntőből hosszabbítás árán jutottak tovább. Azaz a rendes játékidőt tekintve három döntetlennel. Félreértés ne essék, egy rossz szavam, racionális érvem sem lehet ellenük. Egyrészt nem szerencsével lépkedtek előre, mert a „szétlövés” sem puszta szerencse dolga, ha meg az, azt is meg kell szolgálni. Másrészt a dánok ellen a legjobb 16 között a 115. percben Modric büntetőt rontott, az oroszok egy körrel később ugyanebben a minutumban egyenlítettek, majd szerda éjjel az angolok már az 5. percben vezettek, de a horvátoknak mindenhonnan volt lelki-, mentális és szakmai erejük felállni, fordítani.

Nem velük van a bajom, hanem a rohanó (sport)világgal. Két vb-cím dőlt el tizenegyespárbajban, mindkétszer az a fél győzött, amellyel inkább rokonszenveztem. Mégis valahogy az kavargott bennem 1994-ben a brazilok és 2006-ban az olaszok sikere után is, nehogy már így meg lehessen nyerni egy világbajnokságot! (Nem tudom, mi lenne, ha ez egyszer velünk, magyarokkal történne. Mert fanatikusan, szívből szurkolni külföldi csapatnak képtelen vagyok, ezért sem értem a reklámszöveget, amely arra buzdít, tanuljam meg kedvenc válogatottam himnuszát; hiszen azt nem kell megtanulnom, kicsi gyermekkorom óta tudom.) Ha lehet, még furább érzések borzoltak 1990-ben, hiszen mindkét elődöntő tizenegyesekbe torkollt, így ejtették ki a németek az angolokat, az argentinok az olaszokat. Az 1998-as vb-n a helyszínen fanyalogtam, amikor a házigazda franciák a negyeddöntőben „szétlövéssel” búcsúztatták az olaszokat, 2002-ben ugyancsak a tedzsoni, illetve a kvangdzsui lelátón feszengtem, amint az erős „hátszeles” dél-koreaiak a 117. percben lőtték ki az olaszokat, majd tizenegyesekkel a spanyolokat.

Az ázsiaiakra az olykor szemérmetlen játékvezetői támogatás miatt megnehezteltem, de egyébként sohasem a győztest kárhoztattam, mindig a vesztest szántam. Például azért, mert tulajdonképpen nem is kapott ki. És azért, mert a sorsfordító helyzetben hibázó játékosokat egy életen át kísérti az az átkozott, elbaltázott mozdulat. Én magam több mint húsz éve, „valamivel” kisebb tétért rontottam egy Fáy utcai tornán, utolsó rúgóként – néha még ma is látom álmomban, ahogyan a kapufáról kifelé pördül a labda, és így a csapatunk is.

Az is nyilvánvaló, hogy a döntetlenre álló mérkőzéseket lezáró harakiri nem kizárólag a labdarúgás sajátja. Kézi- és vízilabdában is dőltek már el így infarktusos meccsek. Mégis jelentős különbség, hogy e két sportágban képtelenség eleve erre játszani, senki sem kalkulálhat úgy, hogy kihúzzuk majd 30–30-cal, 10–10-zel, és jöjjenek a hetesek, ötösök, mert azokban több az esélyünk.

A futballban ez simán benne van. Ez tovább rongálhatja igazságérzetünket. A Bajnokok Ligájában csupán a harmadik évezredben hatszor kelt el így a trófea, 2016-ban a Real Madrid, 2012-ben a Chelsea, 2008-ban a Manchester United, 2005-ben a Liverpool, 2003-ban a Milan, 2001-ben a Bayern München üdvére és boldogságára. Természetesen mindegyikük rászolgált a sikerre, de a Bayern hívei és a semleges nézők például az 1974-es BEK-döntőben valószínűleg még mélyebben is tisztábban sóhajtottak, amikor az Atlético Madrid elleni, 120 percet követő 1–1 után két nappal, az újrajátszás során 4–0-ra taroltak a bajorok. Akkor a vesztes sem gondolhatta úgy, hogy Fortuna rútul elbánt vele.
Igen, a megismételt mérkőzés remek intézmény volt, amíg alapjáraton forgott a világ. Az 1938-as vb-n három összecsapást is kétszer vívtak meg, a nyolcaddöntőben Kuba Romániát (2:1) és Svájc Németországot (4:2), a negyeddöntőben Brazília Csehszlovákiát (2:1) múlta felül így. Igaz, utóbbi esetben már szorított az idő, a brazilok ugyanis június 12-én és 14-én is nekigyürkőztek a csehszlovákoknak, majd újabb két napra rá, 16-án már az olaszok elleni elődöntőben játszottak, ki is kaptak 2:1-re.

Ideális megoldás tehát nincs, talán soha nem is volt. Próbálkoztak aranygóllal, ezüstgóllal – bronzgóllal még nem –, a megnevezésben mindig óvakodva a jégkorongban honos hirtelen haláltól. Az Egyesült Államokban egy időben viszont éppen a hokis módit másolták a büntetőknél, azaz a játékos rávezette a kapusra a labdát és tizenegyes helyett ziccert lőtt neki.

A vb-história legkülönlegesebb ötletét a mostani, oroszországi torna hozta: a csoportkörben minden tekintetben azonos mutatóval – és egymással 2–2-re – végző Japán és Szenegál között a kevesebb sárga lap döntött, előbbi javára. Egyesek szerint még a szögletarány vagy a labdabirtoklás is igazságosabb lett volna, mert pontosabban jelzi egy csapat támadó szándékát. Mások azt mondják, mindenképpen be kellett volna iktatni valamikor, valahol akár egy kétszer tizenöt perces „minimeccset” a két gárda között.

De erre elméleti esély sem kínálkozott. Mert nincs idő. Úgy általában, a civil életben sincs, semmire. Ez a kulcs. Számos egyéni sportágon ez egyébként többet torzított, mint a labdajátékokon. A hajdani, klasszikus, ötnapos öttusa még a hírvivő legendáját idézte meg, a mai, egynapos változat már legfeljebb az eszement, kapkodó hírvivőé lehet. A küzdősportok még inkább ősi lényegüket vesztették.

Eredetileg ugyanis, jellegükből adódóan, akkor ért véget a mérkőzés, amikor a két fél egyike állt, a másik már feküdt, legalábbis harcképtelennek mutatkozott. Első birkózó olimpiai bajnokunk, Weisz Richárd 1908-ban, Londonban az aranyért több mint egyórányi ádáz csatában gyűrte le Alekszandr Petrovot. Az orosz ekkor rogyott össze, és nem kellett hozzá bíró, pontozó, szőnyegelnök, senki, hogy megállapítást nyerjen: itt a vége. Két évtizeddel még korábban, 1889-ben a nehézsúlyú ökölvívók vb-fináléjában az amerikai John Lawrence Sullivan a 75. menetben ütötte ki az angol Jake Kilraint, aki, ha a 74. menet után hirdetnek eredményt, bizonyára arra panaszkodik: még bírta volna.

Manapság viszont nem bírná, sem a száguldó világ, sem a tömegkommunikáció, sem a tv-közvetítés. Mert különben még mindig szabályként lehetne rögzíteni: ha egy kiesésre menő futballmeccs 90 perc után döntetlenre áll, addig folytatódjon, amíg az egyik fél gólt nem szerez. Ha ez a 120. percig nem történik meg, akkor is.

Mivel azonban ez teljességgel kizárható, a vasárnapi vb-fináléban én nemcsak a horvátoknak szorítok, hanem annak is, hogy „normális” véget érjen a mérkőzés. Vannak aggályaim, hiszen a legutóbbi három alkalommal egyszer sem volt elegendő kilencven perc, ráadásul ha azt veszem, hogy 1994-ben és 2006-ban döntöttek tizenegyesek, akkor újabb tizenkét esztendő elteltével ismét itt az idő.