Katarzisra várva – Szeli Mátyás publicisztikája

Vége. Ülök a moszkvai Seremetyevo reptéren, és miközben a budapesti járatra várok, próbálok nagy ívű következtetéseket levonni az oroszországi futball-világbajnokságról.

A körülbelül egymillió külföldi szurkoló túlnyomó része már otthon van, és a tizenhatezres újságírói hadtest utolsó századai is hazafelé veszik az irányt. Többnyire véreres, karikás szemekkel, borostásan (oké, a tizennégy százaléknyi hölgy kollégát leszámítva), borzas hajjal, gyűrött ruhában.

Mi marad utánunk?

Ez talán az egyik legfontosabb kérdés, de ennek megértéséhez kicsit vissza kell forgatnunk az idő kerekét.

Mielőtt ideutaztam, az Oroszországgal kapcsolatos beszámolók többsége (tisztelet a kivételnek) fekete volt vagy fehér, azonban – mint minden esetben – a kép sokkal árnyaltabb, a világ területileg legnagyobb országának esetében meg végképp. Félreértés ne essék, harmincöt nap után meg sem fordul a fejemben, hogy azt állítsam, megismertem Oroszországot, a több ezer kilométernyi utazás, a több száz beszélgetés ellenére még talán az is túlzás, hogy a felszínt kapargattam – ennek fényében azt azért vicces volt látni, hogy otthonról néhány kolléga vagy „szakértő” úgy vont le határozott következtetéseket a szervezésről vagy egyebekről, hogy mondjuk Moszkvát legfeljebb képeslapon látta.

Leginkább az angolok voltak kiakadva a médiára, mivel sokakat szó szerint elrettentett a szigetországi sajtó, amely gyakorlatilag azt írta, hogy vérgőzös orosz huligánok ezrei várnak rájuk. Máshol a külföldiekkel kapcsolatos általános ellenérzésekre figyelmeztettek, amik jórészt szintén alaptalan félelmeknek bizonyultak.

Külföldieket érő nagyobb atrocitásról nem tudunk, az orosz emberek túlnyomó többsége pedig rendkívül vendégszerető és a gyakori nyelvi akadályok ellenére is segítőkész volt, akár kérés nélkül is.
Rendben, nincsenek illúzióink, PR-szempontból az ország számára kiemelt fontosságú volt, hogy jól szervezzék és rendezzék meg a tornát, minden megrendelésre készülő cikknél jobb propaganda az, ha egymillió külföldi turista elégedetten megy haza, és azt mondja minden ismerősének: „Nem értem, mivel riogattak az újságok, minden nagyon jó volt, neked is érdemes lenne megnézni Oroszországot.”

A világbajnokság kapcsán az is visszatérő fordulat volt, hogy „Oroszország a szebbik arcát mutatja”. Ebben vélhetően van igazság, egy több mint húsz éve itt élő ismerősöm azt mondta, a rendőrök például sokkal elnézőbbek, ki lett adva nekik, hogy a kisebb kihágások felett hunyjanak szemet, főleg akkor, ha drukkerekről van szó. A nyugodtabb atmoszféra akár már mától a múlté lehet.

Sok helyen említették azt a videofelvételt, amelyen egy helyi megkérdezi a rendőröket, hogy a vb után is megihat-e majd egy sört az utcán, amire azt a választ kapja: „Orosz vagy? Akkor nem!”

Nyilván nem az lesz a legnagyobb probléma, hogy mától nem lehet villanyoszlopra mászni vagy a GUM áruház mellett sörözni, de talán jól érzékelteti, hogy milyen gyorsan tér vissza az élet a régi kerékvágásba. „Üresnek tűnik minden” – írta egy önkéntesként dolgozó ismerősöm Jekatyerinburgból, ahol több mint két hete már nem játszanak mérkőzést. Másokon viszont azt látni, hogy kicsit belefáradtak a felhajtásba, és kis nyugalmat szeretnének.

Oroszországnak viszont nem csak szebb vagy csúnyább, hanem csaknem százötvenmillió arca van, erre a „birodalomra” nem lehet homogén masszaként tekinteni, ezt nem lehet leegyszerűsítve megmutatni.

Azért, mert nem voltak szurkolói összecsapások, még nem lehet azt mondani, hogy a média hazudik, és minden rendben van Oroszországban vagy az orosz politikával, de mégsem volt olyan érzésem, hogy a világ legnagyobb emberkísérletének, netán valamilyen globális szintű átverésnek a részese lettem volna.

Az emberek, az atmoszféra mellett nyilván a szervezés is központi kérdés volt, tökéletesnek nevezni ellenben botorság lenne, hiszen nincs zökkenőmentes torna, de nem panaszkodhatunk, ha ugyanis adódott egy probléma, akkor segítettek, és az esetek többségében megoldották.

Ezek után azért az embernek megfordul a fejében, hogy míg Oroszország könnyen „felszívta” a hatalmas embertömeget, addig Katar „elbírna-e” körülbelül egymillió embert.

Vajon elismételheti-e Gianni Infantino FIFA-elnök négy (pontosabban majdnem négy és fél) év múlva, hogy az volt a legjobb világbajnokság. Az oroszországira ugyanis ezt mondta, persze nem feltétlenül csak a játék színvonala miatt, de a többség ez alapján rangsorolja a tornákat.

Márpedig ez a döntő, hiszen az átlagos magyar, perui vagy portugál drukker nem feltétlenül foglalkozik a szépen csendben börtönbe vetettekkel vagy azzal, hogy valamelyik vb-stadion kihasználtsága csalódást keltő lesz fél év múlva.

A többség jó futballt akar látni, mikor leül a televízió elé. Ennyi.

Ebből a szempontból pedig biztosan nem ez volt a valaha volt legjobb világbajnokság, ha ez vigaszt jelent: a legrosszabb sem.

Rengeteg emlékezetes pillanat volt a pályán, Gyenyisz Cserisev külsővel lőtt gólja, az angolok történelmi tizenegyespárbaja, Neymar gurulása, Kylian Mbappé sarkazása a belgák ellen, hogy néhányat említsek, de kilencven percig lüktető mérkőzésből kevés volt.

Mégis, a világbajnokság még mindig különleges torna. Egyrészt azon egyszerű okból, mert országok összecsapását követhetjük, ez pedig adott esetben sokkal nagyobb érzelmeket válthat ki, nyilván a nemzeti érzéseket is jobban erősíti, mint egy klubtorna, és szerintem a varázsához az is hozzájárul, hogy négyévente rendezik meg, ezért nincs túlexponálva.

Ez persze az értékét is növeli.

Míg a szakmailag színvonalasabbnak tartott Bajnokok Ligáját egy világklasszis walesi vagy Costa Rica-i futballista akár négyszer is megnyerheti, szinte ki van zárva, hogy valamelyikük valaha is világbajnok legyen, igaz, a horvátok kis híján rácáfoltak a tételre.

Mindössze huszonegy olyan játékos van, aki egynél többször nyert vb-t, túlnyomó többségük brazil, háromszoros győztesből is csak egy van, Pelé, de Cafu az egyetlen, aki három döntőben lépett pályára (egyet elveszített). A szövetségi kapitányok közül is csak az olasz Vittorio Pozzónak sikerült két trófeát nyernie. Ez az elérhetetlenség hozzájárul a vb varázsához, még ha a színvonal nincs is mindig összhangban a ranggal.

Ezért is írom le immáron sokadszorra, a most véget érő torna, a válogatott futball »állapota« újabb bizonyítéka annak, hogy minőségileg rosszat tesz a világbajnokságnak a négy vagy nyolc év múlva esedékes létszámemelés.

Gianni Infantino azt is elmondta a minap, hogy naponta tíz új ötlete van. Ez becsülendő, csak az elképzelései nem feltétlenül jók, vagy legalábbis látszólag nem a többség érdekeit szolgálják. Az biztos, hogy a még további bővítést egy időre megúsztuk, de nagyon bízom benne, hogy a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség feje jó dolgában nem találja ki, hogy máshogy növelje a meccsszámot, például további helyosztókkal.

Miután a nyitó- és záróünnepség mellett a bronzmérkőzéstől is irtózom, ha labdarúgásról van szó, visszatérő rémálmom, hogy a 2034-es torna (amelyet lidércnyomásomban már csak két évvel fog követni az utána jövő...) kétszázötvenedik mérkőzésén, mondjuk, Kína és Svájc csap össze a hetedik helyért.

A döntő után néhány nappal azonban korai lenne megijedni ettől, amúgy is még ezerötszáznyolcvannyolcat kell aludni, és kezdődik a katari „téli” vb.

Tényleg, miért ne lehetne nyári és téli világbajnokság?