Nem kell mindig esernyő – Malonyai Péter publicisztikája

Azzal kezdem, hogy megkövetem Katona Andrást. Néhány héttel ezelőtt megemlékeztem ezeken a hasábokon az 1961-ben Moszkvában Trofeo Italiát nyerő magyar vízilabda-válogatottról (Alapvonal, augusztus 13.), és a győztes csapatban Katona Józsefet szerepeltettem helyette. Mentségem, hogy a gyorsúszó szintén volt pólóválogatott, még kupagyőztes is az Egerrel, csak jóval később, és hogy a Népsport mindvégig csak vezetékneveket közölt az összeállításban.

Nos, hogy helyreálljon a világ rendje, álljon itt, hogy Katona András remek pólós volt, olimpiai bronzérmes (1960), kétszeres Európa-bajnok (1958, 1962), s nem mellesleg közlekedésmérnökként is kitűnt, 1997-ben doktori címet is szerzett.

Minden rosszban van valami jó, most például, hogy a névcsere jóvoltából rábukkantam, néhány hete volt Katona József születésének 80. évfordulója. Kiváló gyorsúszó volt, magasan jegyezték, és nemcsak itthon, volt Európa bajnok (1962), hatszoros Európa-csúcstartó, olimpiai 5. (1960), tizenháromszoros magyar bajnok. Tiszteletre méltó eredmények, ám nem csupán a klasszisa, a szerepe is figyelemre méltó a magyar úszósportban.

Ő volt az esernyő.

Aki alatt elbújhattak a többiek, akik nem hozták azt a teljesítményt, amelyet elvártak tőlük, de leginkább amit a sportágtól elvártak itthon. Az akkori (közel)múlt alapján joggal, elvégre a helsinki olimpián (1952) négy, a torinói Európa-bajnokságon (1954) nyolc aranyat nyert Magyarország, hogy aztán legközelebb éppen Katona József legyen első győztes – 1962-ben, a lipcsei Eb-n, 1500 méteren.

Ne feledjük, hogy akkor csak két nagy versenyük volt az úszóinknak, az Eb mellett az olimpia, a játékokon pedig 1956-ban, Melbourne-ben mindössze egy-egy ezüst- és bronzérem jutott nekünk, miközben az ausztrálok taroltak (nyolc bajnoki cím). Egyébként Katona 1958-ban a budapesti Eb-n is hozta magát, nem egészen 17 évesen második lett, s egyébként is, tizennégy esztendőn át (1956–1970) csak ő lett érmes Eb-n, olimpián.

Az 1956-os játékok után egyrészt temették a magyar úszósportot, másrészt az ausztrál úszás lett az etalon. Minden jó volt, amit ott történt a vízben, főként azt szajkózták sokáig (tettek helyett is), hogy ők már a kisgyerekeket is oktatják, tanítják, nevelik a versenyzői létre. Esztendőkön át ment a vita arról, hogy egészséges-e, s persze a feszültség magával hozta, hogy az edzők sem ettek egymás tenyeréből (finoman fogalmazva). A legbornírtabb magyarázatok keringtek arról, miért gyenge a magyar úszás, jellemző, hogy Sárosi Imre, aki pedig tényleg mestere volt a szakmának (Székely Éva, Gyenge Valéria) még 1962-ben is a világháborúval felelt a kérdésre, hogy miért kevés a tehetség nálunk.

„A jelenlegi úszóanyagban van a hiba, ami egész konkrétan azt jelenti, hogy a mai 16–20 éves korosztály magán viseli a második világháború szomorú fizikai és pszichológiai következményeit” – így Sárosi, amire a Képes Sport szerkesztőségi cikkben így felel: „Nem a tehetség kevés ma minálunk. Hanem a klasszis. Nem jó vízfekvésben, laza izomzatban, tüdőkapacitásban szűkültünk meg, hanem akaratban, szorgalomban, szenvedélyben. Abban a tűzben, amely Székely Évát farag Székely Évából és amelynek hiánya – mondjuk – Magyar Lászlót Magyar Lászlóból.” Szegény Magyar, éppen őt pécézte ki az újság, miközben azért nem volt olyan rossz úszó, ám – meglehet – többre is vihette volna.

De a többiek is megkapták a magukét. Az a vélemény, hogy négy potenciális világklasszisunk van, Madarász Csilla, Takács Kati, Dobay Gyula és Katona József, ám mind a négyen készületlenül álltak rajthoz Lipcsében. „Nyugodtan leszögezhetjük azt is, hogy Dobay Gyula és Takács Kati még élete egyetlen versenyére sem készült fel kellőképpen” – ez az aduász.

Puff neki! Még Katona is megkapta, az aranyérmével együtt. Hiába, néha elveszítjük az esernyőnket. Annyi igazság van a megjegyzésben, hogy 1960-ban, a római olimpián, legjobb európaiként, Európa-rekorddal lett 5. (17:43.7), míg Lipcsében gyengébbet úszva (17:49.5) győzött.

Ez adalék ahhoz is, hogy hiába nyer valaki, ha éppen olyanjuk van a hozzáértőknek, hogy „Na, most jól megmondjuk...!”, akkor nincs mese, a győztes is megy a levesbe. Hiába, a világ dicsősége múlandó.
Most, több mint fél évszázaddal később nem tudni persze, hogy mi volt az akkori indulatok mögött, mindenesetre Lipcsében Katona egy tized híján hat másodperccel előzte meg a spanyol Miguel Torrest, ami 1500 méteren is fölény. Ezzel együtt belekerült a szórásba, már senki sem emlékezett arra, mekkora volt a hozsanna, amikor betört az elitbe. Történt mindez akkor, amikor még nem volt 17 éves, a budapesti Eb (1958) ezüstérmével. Úgy, hogy az utolsó száz métere jobb volt, mint a győztes brit Ian Blacké, és több mint 11 másodperccel javította meg az országos csúcsot.

Felkapta a hírnév, jellemző, hogy szűkebb pátriájában, Egerben, csak az ő utcájukból a sikere utáni napon harminc kisgyerek jelentkezett Válent Gyula edzőnél, hogy ő is úszó akar lenni. Szegény Válent... Az egri edzőlegenda tanítványa betörése után az újságírók nyaggatására kénytelen volt arra kérdésre is válaszolni, hogy „Sikerül-e, hogy Jóska jó szakmunkás legyen?”. Ugyanis III. éves szerszámkészítő ipari tanuló volt, s ugyebár a „szocialista” nevelés... Egyébként a gyerek éppen olyan fiatal volt, mint a kortársai. Vele is megesett, hogy visszaszólt az edzőjének, majd három napig elkerülte az uszodát. Aztán elnézést kért és folytatta.

Olyannyira, hogy a római olimpia jegyében azonnal ő lett a – bezzeg. Akkor még azt írta az újság, hogy „egy világklasszis úszót azért mégiscsak felneveltünk az elmúlt két év alatt. Katona Józsefet 1956 nyarán még Egerben is csak az osztálytársai ismerték és lám, ma már Sydneyben is emlegetik a nevét.
Terméketlen dolog most már azt firtatni, hogy mi lehetett volna, ha az elmúlt két év alatt nemcsak Válent Gyula, hanem minden élvonalbeli edző felnevel – nem többet – csak egy Katona Józsefet. Aki – folytatódik a méltatás – tizenhat évesen példát mutatott a tapasztaltabbaknak, képes volt felülmúlni önmagát, és kifogástalan felkészülésével élete legjobbját úszta.

Akkor még nem volt baj a felkészülésével, szerintem később sem. Róma után azonban nem volt zavartalan az élete, krónikus bronchitisszel küszködött, egy hét edzés, két hét kihagyás volt a menetrend. Még azzal is előjöttek az okosok, hogy az egri levegő, az egri uszoda vize árt neki, ami – valljuk be – nagy butaság. Ezzel együtt a tokiói olimpia (1964) előtti nyáron újra Európa-csúcsot úszott a svédek elleni viadalon (17:30), majd a játékokon 8. lett. Elmaradt idei legjobbjától – kommentálták, noha a 17:30-cal sem végzett volna előrébb.

A svédek elleni csapatviadal után viszont kiderült, mennyire becsüli a világ. Birger Buhre, az ellenfél kapitánya arany mandzsettagombbal ajándékozta meg. Az 1904 óta évente kiosztott díj a legjobb edzőnek, vezetőnek járt, ám ahogy Buhre mondta: „Engedjék azonban most meg, hogy ez alkalommal kivételt tegyek, és a 60. alkalommal, itt, Budapesten, úszót, az önök vasakaratú és szerény versenyzőjét, Katona Józsefet tiszteljem meg vele.” A díjat megköszönve Katona kiemelte, hogy edzője nélkül semmire sem ment volna: „Vajon tudják-e, hogy az én sikereim nyolcvan százalékban Válent Gyulának köszönhetők?”

Miközben a megítélése – mint láttuk – változott, ő nem. Régi vágású sportember volt, egészen a haláláig (2016). Én így őrzöm emlékezetemben, szerintem méltóbban, mint a szövetség honlapja, a fórum az „És akikre még büszkék vagyunk...” rovatában, a többi Eb-érmessel együtt csak a nevét említi dicsőséglistáján.

Hiába, nem vagyunk egyformák.

Büszkeségünkben sem.