Papírforma egy gyűrődéssel – Deák Zsigmond publicisztikája

Az idei a hetedik labdarúgó-világbajnokság, amelyen 32 válogatott vesz részt, s a pofonegyszerű lebonyolítás szerint a nyolc négyes csoport két-két továbbjutója az egyenes kieséses szakaszban folytatja: nyolcaddöntő, negyeddöntő, elődöntő, döntő. Korábban előfordult 13 és 15 csapatos vb is, nyolc alkalommal 16, négyszer 24 gárda feszült egymásnak, 2026-ban amerikai, kanadai, mexikói közös rendezéssel pedig már 48 fog. Utóbbi kapcsán a nemzetközi szövetség (FIFA) korábban ugyan letette a garast a 16 hármas csoport mellett, de a kapott kritikák hatására – például az utolsó meccsen pályára lépő két együttes adott esetben ki tudná golyózni a szünnapos harmadikat – hirtelen kitalálta, hogy ez csak egy variáció, s kreált mellé még kettőt, amelyeket Arsene Wenger vázolt fel néhány napja. A FIFA futballfejlesztési osztályának vezetője, az Arsenal korábbi legendás menedzsere „bedobta” még a leglogikusabbnak tűnő 12 négyes csoportot, amelyből az első kettő mellett a nyolc legjobb harmadik jutna tovább a 32-es egyenes kieséses táblára, valamint két 24-es külön tornát, 6 négyes csoporttal, majd minitornával, s a győztesek vb-döntőzésével. Utóbbi rendhagyó, mondhatni, abszurd lebonyolítás lenne, azt gondolná az ember, csak azért találták ki, hogy aztán el lehessen vetni, de annyi minden hülyeség, akarom mondani, szokatlan újítás átment már a szűrőn, hogy nem árt az óvatosság a megfogalmazással.

Maradjunk annyiban, idén immár hetedszer működik a vázolt 32-es rendszer, amelynek az volt az egyik kritikája, hogy a csoportküzdelmek utolsó körére már túl sok minden tisztázódik, csökken az izgalom. Ehhez képest két forduló után Katarban csupán a házigazdák válogatottja és Kanada veszítette el az esélyét a továbbjutásra, harmincan még bizakodhattak, ez azért vállalható opció. Ami a meglepetéseket illeti, már a rajt előtt annak számított a FIFA aktuális világranglistáján 6. olaszok kényszerű távolléte. A csoportból a belgák (2. hely a sorban), a dánok (10.), a németek (11.), részben az uruguayiak (13.) és a mexikóiak (14.) kiesése, valamint Marokkó (22.) és Japán (24.) elsősége is váratlanul jött, a nyolcaddöntőben viszont olyan érzésünk lehetett, mintha semmiképpen sem akarna gyűrődni a papírforma. Portugália (9.) és Svájc (15.) esetében nyílt ki a legkevésbé az olló a helyezések alapján, ehhez képest itt alakult ki a legnagyobb különbség, talán Cristiano Ronaldo mellőzése, Fernando Santos szövetségi kapitány kockázatos, egyben zseniális húzása hatására. A világranglistát vezető Brazília (1.) leszambázta a pályáról a dél-koreaiakat (28.), a címvédő franciák (4.) magabiztosan múlták felül a lengyeleket (26.), az angolok (5.) Szenegált (18.), a hollandok (8.) pedig az Egyesült Államokat (16.). Az argentinok (3.) legfeljebb néhány percig izgulhattak, mert a legalacsonyabban jegyzett nyolcaddöntős, Ausztrália (38.) a hajrában talált egy szépítő gólt. A 2018-as ezüstérmes horvátok (12.) megszenvedtek a nagyszerű formát futó japánokkal (24.), hiszen csak a tizenegyespárbajt uralták, de azt nagyon.

A másik tizenegyesekkel eldőlő csata hozta az egyetlen meglepetést, hiszen a spanyolokat (7.) kiejtette Marokkó (22.), amely a csoportban veretlen maradt, legyűrte Belgiumot és Kanadát is, szóval nagyszerű formát mutatott. Az észak-afrikaiak joggal képviselik egyedüliként a fekete kontinenst öt európai és két dél-amerikai gárda mellett a nyolc között, ahol ázsiai, valamint észak- és közép-amerikai már nincs (az ausztrálok is ázsiainak számítanak, hiszen itt vívják a selejtezőjüket). Ráadásul elsőként az arab világból az első, arab világban zajló vb-n, azért ennek is van üzenetértéke. A rajt előtt nemcsak mi, magyarok hiányoltuk a marokkói keretből a ferencvárosi Mmaee fivéreket, s bár sohasem tudjuk meg, velük mire ment volna Valid Regragui szakvezető, nélkülük is történelmet írt csapatával, döntését tehát az eredményesség igazolta. Legalább egy kakukktojás, mondhatni, belefér, hiszen korábban is előfordult, hogy néhány „outsider” elhatolt a 32-ből a 8 közé. 1998-ban a későbbi bronzérmes Horvátországra kevesen számítottak, de Romániát azért nem volt akkora csoda elverni. 2002-ben Szene­gál, az Egyesült Államok, Törökország és a társházigazda Dél-Korea sem tervezhetett előre ilyen szép meneteléssel, utóbbi meg sem érdemelte, emlékezzünk csak az elfogult bírói segítségre. 2006-ban az ukránok furakodtak idáig, bár Svájc 0–0 és tizenegyespárbaj utáni felülmúlása a nyolcaddöntőben nem számított eget verő bravúrnak. 2010-ben Paraguay és Ghána volt a negyeddöntős sötét ló, ám előbbi Japánt, utóbbi az USA-t gyűrte le a 16 között, egyik sem annyira elképesztő. 2014-ben Kolumbia és Costa Rica férkőzött be a „nagyok” közé Uruguay és Görögország felülmúlásával, 2018-ban pedig Horvát-, Svéd- és a házigazda Oroszország is negyeddöntőzhetett, Sztanyiszlav Csercseszovék ráadásul a spanyolok testén át, tizenegyesekkel jutottak idáig, ez igazán vitéz tettnek mondható. Épp, mint most Marokkóé...

A lényeg, hogy a korábbiakkal ellentétben az idei vb mindegyik nyolcaddöntőjében rá lehetett osztani az egyik félre a favorit szerepét, s egy kivételével mindenhol az a válogatott jutott tovább, amelyiknek „kellett”. Ilyenkor azt gondolhatnánk, a kicsiket feldobja a nagy lehetőség, mégsem így történt, részben lélektani szempontból, hiszen ők a csoportból továbblépéssel már elérték az előzetes céljukat, minden más amolyan ajándék lenne, s ez tudat alatt bizonyára hat rájuk. Az elit tagjainak viszont mindez még kevés, ahogy szokták mondani, nekik most kezdődik a világbajnokság. Ami még érdekes lehet, hogy ezt a tornát a szokásostól eltérően nem nyáron, hanem ősszel-télen rendezik, tehát az idény vége helyett idény közben, a sztárgárdák játékosai így kevésbé kizsigerelve, lestrapálva, sokkal frissebben állhattak rajthoz. Ez a zömükön meg is látszik. Nagyon érdekes a „veterán” klasszisok helyzete. Cristiano Ronaldót részben már érintettük, ő most szembesül (fő)szerepe megváltozásával, s bár nehezen „tanulja be” az újat, a portugálok menetelnek, ha nem is nélküle, de már nem az ő irányításával. Aki viszont még mindig konkrétan irányít, az Lionel Messi és Luka Modric, ha kivennénk őket az argentin és a horvát válogatottból, enyhén szólva érezhető lenne a negatív változás. Robert Lewandowski viszont nem tudta túl sokáig tolni a lengyeleket, „csak” a 16 közé, de szerintem ennek is megvan a maga oka: ő klasszikus centerként nem kiszolgálja társait, mint Messi és Modric, hanem épp ellenkezőleg, középpályás honfitársainak „van kiszolgáltatva”, a társak viszont kevésbé tudták megoldani ezt a feladatot. Így lett a vége egyetlen Lewa-gól, az is megismételt tizenegyesből, tét nélkül, a nyolcaddöntő utolsó pillanataiban.

Mi lesz a folytatásban, a negyeddöntőben? – tehetjük fel az adekvát kérdést. Bármi, hiszen itt már lassan, de biztosan elfogynak a gyengébbek, jönnek a kérdéses kimenetelű rangadók, ezúttal a négy mérkőzés közül legfeljebb „másfélnél” egyértelmű az esély. Argentína és Hollandia, valamint Franciaország és Anglia között bármi előfordulhat, Portugáliának le kellene gyűrnie Marokkót, s hiába finálézott legutóbb, négy éve Horvátország, a mai Brazília ellen ez nem sokat számít. Mondjuk most, aztán majd pénteken és szombaton kiderül, igazunk lesz-e.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!