Párizsi galaktikusok? – Bobory Balázs publicisztikája

Alig több mint ötven éve néhány francia üzletember úgy gondolta, Párizs megérdemel egy kirakatba való futballcsapatot, no meg jó kis bizniszt lehet csinálni a labdarúgással a francia fővárosban, így némi fúziós ügyeskedés után megalakult a Paris Saint-Germain FC. Nyilván az alapítók, bizonyos Guy Crescent és Pierre Étienne Guyot, azt remélték, hogy Európa-hírű együttest sikerül megalapozniuk, a busás haszon és a nyereséges működtetés érdekében még arra is vették a fáradságot, hogy felkeressék a világ leghíresebb klubjának első emberét Madridban, aki nem volt más, mint a Real elnöke, Santiago Bernabéu.

Fél évszázaddal később már nincs francia kézben a klub, a katari Nasszer al-Kelaifi az elnök, és pumpálja tele pénzzel. A csapatban a világ leghíresebb négy játékosa közül ott van három, egyedül a Torinóban nemzetközi sikert hajszoló Cristiano Ronaldót nem vonzották még annyira a Szajna-parti séták, hogy beálljon a cirkuszba.

A PSG a kezdetekben tehát a Real Madrid működését igyekezett mintául venni, és mintha most a történelem ismételné önmagát. Párizsban az elmúlt években olyan folyamatok játszódtak le, mint a 2000-es esztendőkben a spanyol fővárosban. A Realnál az elnöki széket elfoglaló Florentino Pérez akkor álmodott egy merészet, és a világ akkor legtöbbre taksált futballistáit öltöztette hófehérbe. Luís Figo volt az első nagy hal, amelyik horogra került, mégpedig a „barcelonai” vizekből, repült is a soron következő, Katalóniában rendezett el Clasicón a disznófej a portugálnak, aki elhagyta a gránátvörös-kékeket a lehető legnagyobb rivális kedvéért. Ha már lúd, legyen kövér alapon jöttek a további sztárok, a fénykorát élő „igazi” Ronaldo, a legendává nemesült francia irányító, Zinédine Zidane és végül az angolok hőse, a kifliszerű beadásairól és remek szabadrúgásairól híres David Beckham. Ha ehhez hozzátesszük a madridi magot Iker Casillasszal, Raúllal, Fernando Hierróval vagy éppen Gutival, akkor emlékezhetünk, hogy a korszak futballjátékosainak matricáit tartalmazó albumokban a legértékesebb dupla oldalnak a madridiaké számított. Ez a csapat – még a brazil Ronaldo és Beckham nélkül – 2002-ben fel is ért a csúcsra, a Leverkusen ellen nyerte meg a Bajnokok Ligáját. Zidane félfordulatból szerzett kapásgólját azóta is szeretettel vágják be a legfontosabb mérkőzések nagy bombái közé a szerkesztők. Ami meglepő, utána évekig nem sikerült ilyen magasságokba felemelkednie a Madridnak, pedig a keretben hemzsegtek a sztárok, elképesztő volt a reklám- és marketingérték, mindenki a „Galaktikusokat” figyelte. Csak hát a pénz, csillogás önmagában még nem mindig jelent egyenes utat a sikerhez, nem árt néha szakmai szempontokat is figyelembe venni – legalábbis ha futballról van szó...

Párizsba most úgy köszönt be az ősz, hogy minden tekintet a város egyik nevezetességére, a PSG-re irányul. Az arab tulajdonosok már idáig is hihetetlen mennyiségű pénzt öltek bele a csapatba, és már eddig is világválogatottnak tetszett a keret, de aztán a nyáron Lionel Messi megszerzésével, illetve az Európa-bajnok olasz csapat egyik legjobbja, a kapus Gianluigi Donnarumma, valamint a világ- és Európa-bajnok Sergio Ramos megszerzésével még emeltek egyet a szinten. Ráadásul a párizsiak olyan szempontból remek üzletet is kötöttek, hogy mindegyik labdarúgót ingyen szerezték meg, mivel lejárt a szerződésük, így pedig már könnyebben ígértek csillagászati összegeket bérként – persze nagy kérdés, ezt hogy sikerül összehangolni az UEFA pénzügyi fair play szabályzatával... De ezért nem a mi fejünknek kell fájnia, inkább a klub könyvelői ráncolhatják a homlokukat.

Akinek szinte bizonyosan lesz migrénje a továbbiakban, nem más, mint Mauricio Pochettino, a Paris Saint-Germain FC argentin vezetőedzője. Nyilván sokan azt gondolják, mekkora áldás, amikor Messi, Neymar és Kylian Mbappé a te csapatodban és nem az ellenfélében futballozik, ami önmagában igaz is, de ennek az igazságnak van egy másik szelete. Pochettino karrierje legnagyobb kihívásával áll szemben, olyan igényeknek kell megfelelnie együttesével, amely a mennybe repítheti, de nagy eséllyel vissza is vetheti karrierjét. A világ most árgus szemekkel a PSG-t figyeli, hogy letarolja-e Európát, elhódítja-e a hőn áhított Bajnokok Ligája-serleget, a francia bajnokságot pedig sétagaloppozva húzza-e be. S mivel a futball még bonyolultabb és kiegyenlítettebb játék lett a Real galaktikusai óta, nagyobb a rizikófaktor, lehet, hogy nem minden terv teljesül.

Az első buktató az öltözői hierarchia kialakulása lehet. Párizs királya eddig egyértelműen Neymar volt, a válláig már felnőtt Mbappé, de nem véletlen, hogy a 10-es mez a brazilé maradt Messi érkezésével is. Ez a gesztus egyébként erőteljes üzenet, hogy a sztárok első lépésben tényleg úgy gondolják, érdemes együtt, egy célért küzdeniük, ennek érdekében legyűrniük az egót, és mindent a csapat szolgálatába állítaniuk. A bibi mindössze az, hogy amíg Neymar épp azért ment el a Barcelonából (többek között Messi mellől), mert egyértelműen első számú sztár szeretett volna lenni, addig az argentin zseni most először lép ki a komfortzónájából, az őt istenítő, bálványozó közegből, és nagy kérdés, hogy az általuk hangoztatottan nagyon kívánt összeállásból mi sül ki a megváltozott környezetben, hierarchikus rendben. És akkor még nem beszéltünk Mbappéról, akiről egyértelműen azt tartják, ő lehet az ügyeletes csillag a Messi–Cristiano Ronaldo-korszak után, de vajon regnáló világbajnokként és gólfelelősként beáll-e harmadiknak a sorba? Éppen kedd kora délután, amikor e sorokat írom, röppent fel a sajtóhír: lehet, hogy a PSG mégis eladja őt a Realnak. A keretben ott van még Angel Di María, Julian Draxler vagy éppen Mauro Icardi, akik azért csak szeretnének néha a támadósorban is játszani, mert bár Draxler és Di María középpályásként is szerepelhet, akkor Pochettino nyugodtan feltehetné magának a kérdést: ki fog itt védekezni? Az is lehet, hogy a napokban néhányuktól szintén megválnak.

És ha már áttértünk a szakmára, érdemes a védekezésnél megállni egy pillanatra. Mert az gyönyörű és káprázatos, ha az ellenfél kapuját sztárokkal rohamozod, csak éppen labdavesztésnél vissza is kell támadni, vagy akár hátrasprintelni és szerelni, a párizsiak támadói viszont nem arról híresek, hogy a leghatékonyabbak lennének a labda nélküli mozgásokban... Pochettinónak nagy művésznek kell lennie, ha ki akarja találni, miképpen legyenek stabilak, ha nincs náluk a labda, és bizony a csatársor mögé extrém futóteljesítményre, koncentrációra és keménységre képes labdarúgókat kell találnia, akik aztán tényleg nem húzódzkodnak a kulimunkától. Nem véletlenül jött a nyári csomagban Donnarumma – akinek egyébként az elmúlt évtized legalulértékeltebb kapusát, Keylor Navast kell kiszorítania –, Sergio Ramos, az Inter­nazionale olasz bajnoki címében kulcsszerepet vállaló Asraf Hakimi és a Liverpool játékosa, Georginio Wijnaldum – a modern futball már tényleg azt követeli meg, hogy tíz mezőnyjátékos védekezik, és tíz támad, ha valaki ebből valamit lelazsál, akkor ott nagy problémák is adódhatnak.

Szerintem látványosak lesznek a PSG meccsei, mert a támadójáték kreativitása és hatékonysága garantálva van, ezzel együtt nehezen tudom elképzelni, hogy a keményebb ellenfeleket olyan sokszor lenullázná hátul – a kérdés az lesz, elöl meglesz-e több gól.

Ha a 2000-es években a Real Madrid keretét egyszerűen csak „Galaktikusoknak” hívták, a jelenlegi Paris Saint-Germain FC-re nehéz megfelelő jelzőt találni. De talán most nem is érdemes, előbb-utóbb úgyis kiderül, a csapat tényleg elkápráztat-e eredményes, látványos, hatékony futballal, vagy csúfos bukás lesz a vége.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!