Karszalagos emberek – Csinta Samu publicisztikája

Bevallom, némileg meglepett, milyen fontos hírként futotta körbe a világot, hogy péntek este Kylian Mbappé vezeti ki a gyepre a francia labdarúgó-válogatottat a Hollandia elleni Európa-bajnoki selejtező nyitányára. Hugo Lloris válogatottból való visszavonulása után egyértelmű volt, hogy új csapatkapitánya lesz a Les Bleus-nek, és belátom, van némi hírértéke, hogy kinek a karjára húzzák a megkülönböztető szalagot. És igazából az sem eget rengető, hogy Didier Deschamps szövetségi kapitány választása Mbappéra esett.
Bevallom, némileg meglepett, milyen fontos hírként futotta körbe a világot, hogy péntek este Kylian Mbappé vezeti ki a gyepre a francia labdarúgó-válogatottat a Hollandia elleni Európa-bajnoki selejtező nyitányára. Hugo Lloris válogatottból való visszavonulása után egyértelmű volt, hogy új csapatkapitánya lesz a Les Bleus-nek, és belátom, van némi hírértéke, hogy kinek a karjára húzzák a megkülönböztető szalagot. És igazából az sem eget rengető, hogy Didier Deschamps szövetségi kapitány választása Mbappéra esett.

Ha valami, legalább részben meghökkentőt mégis keresni akarnánk, az Mbappé mindössze 24 éves életkora lehet – bár Szoboszlai Dominik, a magyar válogatott új csapatkapitánya (22 éves, 28 válogatottság, hat gól) cáfolhatná e tézist. A sokéves átlag azt mutatja, hogy nemcsak a pályán nyújtott teljesítménye szokott csapatkapitányságra érdemesíteni egy futballistát, hanem az életkortól nem feltétlenül függetleníthető emberi érettség, a befolyásoló, közösségformáló erő is. Akire ezért-azért felnéz a többség, és akinek „közlekedik annyi vér a rendszerében”, hogy indokolt (vagy annak vélt) esetben egy szupersztárra is rászóljon. A PSG csillaga fiatal kora ellenére már világbajnok, vb-ezüstérmes, vb-gólkirály és 66-szoros válogatott, ráadásul 36 gólnál jár a trikolórban, szóval a kritériumrendszer jelentős részének megfelel. Egy ideje az sem titok, hogy már fajsúlyos szava van az öltözőben, „hátrányosan” fiatal kora pedig előnnyé is konvertálható: ha nem éri valami csapás, egy évtizedre előre megvan a kapitányi szalag viselője.

Ha valaki ilyen mértékben képes hozzájárulni a világ egyik legjobb csapatának sikereihez, mint Mbappé, nincs az az épeszű edző, aki figyelmen kívül hagyja az illető játékkal, netán játszótársakkal kapcsolatos észrevételeit. Csakhogy egy csékára piszkos munka is hárul, és annak elvégzése már nemcsak rakétasebességet, tűpontosságot, briliáns labdakezelést, a kapu előtti életveszély megtestesítését kívánja meg. A kérdés ezen a ponton kerülhet leginkább fanyalgó elemzés alá, de erre aligha mi vagyunk a legilletékesebbek.

A csapatkapitány általános szerepének, a kiválasztása körüli – sokszor szubjektív – szempontokat is figyelembe vevő folyamatok körüljárására azonban kitűnő alkalmat szolgáltat a francia eset. Azzal a zárójellel is, hogy egyes források úgy tudják, Mbappé kiszemelése igazából tűzoltás, azaz a játékos és a szövetségi kapitány közötti nem felhőtlen viszony rendezésének diplomatikus eszköze. Miután a francia szövetség vezetői a jelek szerint egyformán ragaszkodnak a világsztár csatárhoz és a szakvezetőhöz, meg kellett találni a módját a magát egyre több közömbös, nemtörődöm gesztusra ragadtató Mbappé „megzabolázásának”, hogy közben a válogatott se lássa kárát. Felruházták hát a csatárt a csapatkapitányi tisztség minden felelősségével, ugyanakkor e tisztségre eső állandó rivaldafénnyel is, amelyben egyelőre szívesen fürdik a páratlan tehetségű, de a csodagyerek és csodafelnőtt közötti úton legfeljebb fél távnál tartó csatár. A terápia természetesen be is válhat, Isten és az emberi érés útjai kifürkészhetetlenek. Közben azért titokban szívesen megnéztem volna Antoine Griezmann arcát, amikor szembesült azzal, hogy legfeljebb Mbappé dublőre lehet. De e probléma kezelése valóban maradjon a franciák joga és felelőssége.

Az edzők túlnyomó többsége mindenesetre esküszik arra, hogy a csapatkapitánynak az edző meghosszabbított kezének kell lennie, ezért kiválasztásának fontossága vetekszik bármilyen taktikai újítás, korszakalkotó játékrendszer bevezetésével. László Csaba – aki a magyar futballban válogatott szinten Lothar Matthäus segédjeként, klubszinten pedig a Ferencváros vezetőedzőjeként is kipróbálta magát – egy korábbi beszélgetés során karrierje több csapatkapitány-választásának történetét is felidézte, és azt vallja, hogy döntései a továbbiakban is sok mindent meghatároztak. A Fradiban Szűcs Lajosnak adta a karszalagot, míg Lipcsei Péter lett a második ember, nekik a klasszikus öltözői rendtartás, a pályán az irányítás és példamutatás mellett annak az embert próbáló feladatnak is meg kellett felelniük, amelyet az FTC akkori pénzügyi problémái generáltak. Azaz a fizetéselmaradások sosem inspiráló körülményei között is folyamatosan magasan kellett tartani a harci kedvet, közben meg a szurkolótáborral is hiteles kommunikációs kapcsolatot kellett fenntartaniuk. László szerint kitűnően ellátták ezeket a feladatokat.

Sokáig külön vitatéma volt, jó ötlet-e kapus karjára húzni a mindenre feljogosító szalagot. Amíg a csapatkapitány egyik fontos jogköre volt a játékvezetői döntések helyességének szalonképes megkérdőjelezése, addig többnyire a mezőnyben játszó, azaz a sűrűjében lévő játékos tűnt erre a legalkalmasabbnak. Amióta azonban a VAR-technológia dönt el majdnem mindent, ez a szerep kiürült, hiszen minden reklamálás azonnali sárga lapot von maga után. E futballisták tömeges felkarszalagozása azonban sokkal inkább azzal az egyszemélyes felelősségvállalással magyarázható, amelyre egy kapus kényszerül, és amelynek tartalommal megtöltése kizárja az öncélú csillogást, ami egy mezőnyjátékos esetében sokkal inkább megjelenhet kockázati tényezőként.

Az ideálishoz közelítő eset, de nem gyakran történik meg: a csapatkapitány alkotó módon vesz részt az együttes taktikájának alakításában. Például oly módon, hogy a felvázolt változtatás gyakorlatba ültetésére más játékost javasolt, mint aki addig kirobbanthatatlannak tetszett a rendszerből. Sikeres edzők szerint mindig érdemes figyelni ezekre a hangokra, általában az öltöző hangjára, amely többnyire a cséká révén érkezik el a szakvezetői fülekhez. A tapasztalat ugyanakkor azt is mutatja, hogy többnyire a kapitányi felelősséggel felruházott játékos jelzi azt is, ha a futballisták kezdenek eltávolodni az edzőtől. Akinek, ha van füle, meghallja ezt.

Abban is erősen megoszlanak a vélemények, hogy melyik a jobb megoldás: a társulat döntsön a csapatkapitány személyéről, esetleg a demokrácia látszatának megőrzése mellett az edző és a klubvezetőség által kiválasztott opciót tárják a „vox populi” elé, vagy egyszerűen a mester próbálja megtalálni az általa legalkalmasabb segítőt. Aki sokak szerint fontosabb, mint a pályaedző személye. Természetesen ezen a területen sincs tuti recept, de a főnökség jelöltjét a legritkább esetekben szokták figyelmen kívül hagyni, már csak azért sem, mert a csapatkapitány a nyilvánosság előtt is képviseli a klubot, azaz nagyjából a vezetőkével azonos elveket kell vallania – vagy magáévá tennie.
Mivel folyamatosan és rohamtempóban változnak az idők, az sem azonnal lesöpörendő szempont, kit miért fogadnak el a játékostársak. Akár konkrétan: a Mbappé bankszámláján valószínűsíthető összegek képesek-e pluszsúlyt adni olyan csapatban, amelyben a huszonkettedik kerettag is milliomosnak számít? Ahol egzisztenciális kérdés a fizetések idejében érkezése, ott természetesen sokat számít, ha a csékának megfelelő az érdekérvényesítő képessége.

Az élet is segít abban, hogy hogy ne ragadjunk bele a francia példába, a belgáknál is új ember vezeti a játékossort pénteken Svédország ellen. Abban azonban aligha oszlanak meg a vélemények, hogy Kevin De Bruyne megérdemli-e vagy sem a kitüntetést. Esetében ugyanis nyugodtan beszélhetünk egyfajta életműdíjról, hiszen a 31 éves középpályás gyakorlatilag minden paraméternek megfelel: 2010 óta 97-szer volt válogatott, közben szerzett 25 gólt, gólpasszai számának felmérésére pedig szinte külön számítógépes programot kellene szerkeszteni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!