Kiscsicsó hagyatéka – Bobory Balázs publicisztikája

ELTELT TIZENÖT ÉV – elképesztő…

Több ránc az arcon, ritkuló haj, a maradék is őszül, a pocak és a gyerekek egyre nagyobbak. A magyar jégkorong-válogatott már háromszor megjárta az A-csoportot, a Volán az osztrák bázisú liga egyik legacélosabb szereplőjévé vált, igaz, NHL-játékosunk még mindig nincsen. A fehérvári, Raktár utcai öreg jégcsarnok ajtajára jelképes lakat kerül, felépült a királyok városában a már 2004-ben beígért modern aréna, szóval zajlik az élet, nincs megállás.

Persze van, amikor lassítani, fékezni, emlékezni, gondolkodni kell. Lecövekelni egy kopjafánál, egy szobor tövében, egy vitrin előtt, egy fényképpel szemben.

Igen, ez az a fénykép. Amelyről egy reményteljes, boldog, sikeres fiatalember mosolyog vissza ránk.

Ifjabb Ocskay Gáboré, aki élt 33 évet, elhunyt 2009. március 25-én, egy átkozott éjszakán, végül a hatalmas, a sportért, a győzelemért, a Volánért és a magyar színekért mindig odaadó szíve vitte el. Ez a mosoly azóta sem kopott, amilyen pokolian fájdalmas, olyan jó néha ránézni, mert annyi emlék, élmény tolul fel, hogy megszámolni sem lehet.

„Kiscsicsó” az a magyar jégkorongozó, aki kiharcolta az elitbe a feljutást, de sohasem esett ki onnan… Ezt húga, Zsuzsi szokta emlegetni, bár egészen furcsa és ellentmondásos az a tény, hogy Gábor végigdolgozta az életét a jégen, hogy elérje a csodát, amely korábban elképzelhetetlennek tűnt, és amikor odaért a csillogó-villogó kapujához, nem léphetett be rajta, csak megállt a küszöbnél és belesett. Az viszont egészen bizonyos, hogy azok a társak, akik a 2009-es A-csoportos hoki-vb előtt hetekkel a fehérvári jégcsarnokban zokogtak elhunyt társukra emlékezve, magukkal cipelték az újkori magyar hokitörténelem legfontosabb helyszínére, Svájcba, Gábor pedig talán végig ott állt Pat Cortina mellett a kispadnál, és ugyanúgy segített, ahogy játékosként minden pillanatban.

Tizenöt évvel ezelőtt egy kicsit Székesfehérvár is belehalt ebbe a tragédiába. A sors kitépte a város szívének egy darabját, elrabolt egy olyan kincset, értéket, amely egyet jelentett azzal a hellyel, közösséggel. Erősítette a lokálpatriotizmus, az összetartozás érzését, kiszakíthatatlannak tetszett a város testéből, aztán egy szempillantás alatt eltűnt, és maradtak csak az emlékek.

A „fakanálcsel” után szerzett zseniális szólógólok, amelyek védjeggyé és örökre kiismerhetetlenné váltak. Aztán például az a találat, amelyet sínbe tett kézzel szerzett Dunaújvárosban: Kiscsicsó egy előreemelt koronggal dekázott az ütőjén hármat, majd maga elé tette a pakkot és bevágta. Más ilyen sérüléssel nem játszott volna, Gábor viszont bajnok akart lenni, megint, sokadszor, mindig.

Mert egész életében a sikert hajszolta, csak arra vágyott, a legjobb akart lenni, és ezért mindent a jégkorong mögé sorolt. Elképesztő megfelelési kényszer dolgozhatott benne, édesapja nevelőedzőjeként tőle mindig többet várt, neki pedig meg kellett felelnie a kívánalmaknak. Elképzelni sem tudjuk, mennyi szorongással, tépelődéssel, akár kisebb-nagyobb lelki sérüléssel jár egy ilyen helyzet, de akad olyan együttállás, amikor ebből lehet profitálni a legtöbbet, mert Gábor később, felnőttként sem dőlt soha hátra, tudta jól, hogy ő a vezér, mindenki őt figyeli, nem teheti meg, hogy betlizik.

És persze volt, hogy nem ment neki a játék, olyankor padlóra került, rágódott, nehezen lendült túl rajta, de mindig megtalálta a felfelé vezető utat, képes volt legyőzni önmagát, nem pihengetett komfortzónáján belül, hanem ki akart törni onnan, hogy ő nézhessen a ferencvárosi és dunaújvárosi riválisok szemébe büszkén, ne kelljen megélnie, ahogy mások ünnepelnek.

Mert amilyen tüzes és érzelmes volt a jégen, annyira szerette megélni a diadalokat, sohasem kellett noszogatni a bajnokság megnyerése utáni banketten, hogy vigye a prímet, szakadatlanul mosolygott, nevetett és benne volt minden tréfában, ezen a téren is a végletekig húzta. Amikor a 2008-as szapporói csoda után hazatért a válogatott Japánból, nyilván övé volt a leggyűröttebb fej, de bírta a csapatot váró szurkolók ajnározó szeretetét, sőt, ezek a visszajelzések éltették, vitték előre, enélkül nem tudta volna megélni, élvezni az életet.

Pedig ekkor már sok orvos szerint nem lett volna szabad jégkorongoznia, a szíve miatt korábban hónapokat hagyott ki, míg végül engedélyt kapott a sportolásra. A „mi lett volna, ha…” kérdés örök, de teljesen felesleges, Gábor szíve talán akkor is megszakad, ha az első intő jel után befejezi a sportot, csak akkor éppen a hoki, a játék, a győzelmek iránti sóvárgás okozta volna a bajt.

A bajt, ami sajnos bekövetkezett azon az éjszakán. Szürreális élmény volt olvasni édesapja sms-ét reggel, beszélni akkori munkahelyem, a Fejér Megyei Hírlap főszerkesztőjével, Elekes Andrással, és elindulni a jégcsarnokhoz dolgozni, beszámolni a tragédiáról, miközben csak otthon ültem volna némán, bambán meredtem volna magam elé, belegondolva, mit veszített az egyetemes magyar sport, de ezenfelül, hogy milyen ember hagyta itt ezt a közösséget, és mennyire igazságtalan az élet, amely olykor kényelmetlenül hosszú, máskor meg értelmetlenül rövid. Alig egy évvel azelőtt még azért potyogtak a könnyeink, mert a magyar válogatott Ocskay Gábor vezérletével feljutott a sportág A-csoportjába, ezúttal meg tömegek zarándokolnak sírva a jégcsarnokhoz gyertyát gyújtani.

Aki járt már Fehérváron a Raktár utcai létesítménynél, tudja, hogy nem a város közepén, nem is a legszebb részén található, és ha nincsenek meccsek és edzések, csendes és sivár tud lenni. Gábor viszont ott van minden négyzetméteren most is, vagyis aki szeretné leróni kegyeletét tizenöt év után, valóban elmélyedhet az emlékeiben, gondolataiban, akár az emlegetett kopjafánál vagy a szobornál. Emberi értékeire nagy szüksége lenne manapság ennek a háborgó világnak, az elkényelmesedő, céltalan és mindent könnyebben feladó felnövő nemzedéknek, az identitását lassan elvesztő és újat, meglepőt, időnként természetellenest kereső generációnak.

Bárcsak újra le lehetne ülni vele egy rozéfröccs mellé, hogy a nagyközönség előtt beszéljen fegyelemről, kitartásról, akaratról, mások tiszteletéről, sportszerűségről, rajongásról, kudarctűrő-képességről, talpra állásról, munkamorálról, alázatról, hűségről, szeretetről és szerelemről. Sokan bizony tátott szájjal hallgatnák, mások sajnos nem is értenék, miről beszél…

Szerencsére azért tényleg sok minden őrzi Ocskay Gábor szellemiségét. Tizenkilences mezszáma megjelenik a csapat nevében, róla nevezték el a remekül működő akadémiát, a Raktár utcai jégcsarnokot, van alapítvány is a nevével fémjelezve és persze megannyi tárgyi emlék. És bár az ICEHL-csapat az őszt már az új Alba Arénában kezdi, hátha az üzleti érdekeket felülírhatja a tisztelgés egy ikon előtt, és a keresztelő után nem egy cég neve díszeleg majd a modern monstrum homlokzatán.

Tizenöt év elképesztően hosszú idő, egyébként meg gyakran egy szemvillanásnyi. Vasárnap húga, Zsuzsi érzelmes bejegyzésben emlékezett meg testvéréről, és elképzelte, milyen lenne most. Igen, talán jellegzetes járásával, igazi hokis, kicsit „ikszlábain” csoszogva klubvezetőként készítené elő a Volán költözését, a következő évad csapatát, és irányítaná a még nem róla elnevezett akadémiát is. Szigorú lenne és következetes, mint amilyen édesapja, de talán még több érzelmet tenne saját munkájába.

Óriási veszteség, hogy már nincs közöttünk, itt van mégis minden, ami ő volt, és talán még mindig sok mindent hordoz magában a magyar hoki az ő tulajdonságaiból. Ezekre csak még jobban rá kellene erősíteni, hogy a következő tizenöt évben még több siker, akár elit-vb-szereplés is legyen.

Így hasznosulhatna a leghatékonyabban Gábor hagyatéka.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!